Hetekig felzaklatta a lelkivilágomat, ha valahol meghallottam egy babasírást

Hetekig felzaklatta a lelkivilágomat, ha valahol meghallottam egy babasírást
Román Katalin a Hat hét című filmben nyújtott alakításáért több külföldi filmfesztivál nyertes díja mellett, megkapta a Magyar Filmkritikusok legjobb női főszereplőnek járó díját, valamint a Magyar Mozgókép Fesztivál legjobb színésznő díját is megosztva Pál Emőkével. A hirtelen jött siker ellenére, a 22 éves színésznő rendkívüli alázattal és fejlődési vággyal építi karrierjét. Egy nagyon őszinte és izgalmas beszélgetésben vettem részt vele, ahol többek között szó esett a filmhez kapcsolódó érzéseiről és a jövőbeni terveiről is.

Hogyan kaptad meg Zsófi szerepét a filmben?
A rendezőnek, Szakonyi Noéminek volt osztálytársa a SZFE-n Molvay Norbert, aki az egyik casting director volt a Hat hétben. Akkoriban én Földessy Margithoz jártam, és Norbi segítő tanárként vett részt néhány órán. Amikor sor került a castingra, akkor eszébe jutottam, és ajánlott engem.

Ez volt az első filmszereped?
Ez volt az első castingom is. Nagyon féltem, remegett a hangom, amikor bementem, de így utólag visszatekintve nagyon megszépült, jó élmény volt. Azóta persze voltam több castingon is, és már nagyobb magabiztossággal megyek be. A Hat hét egyébként négy fordulós casting volt, így ez adott némi magabiztosságot, hogy négyszer is visszahívtak, egyben viszont idegörlő is volt. Rengeteget kellett improvizálni, ami nem feltétlen megszokott egy kiválasztás során. Ahogy az sem az, hogy levisznek a pingpong asztalhoz, hogy mutasd meg, tudsz-e játszani.

Tudtál egyébként?
Nem. Egyáltalán nem.

Meg kellett tanulnod a forgatás alatt? A pingpongozós jeleneteket te magad játszottad?
Igen! Nem tudtam egyáltalán játszani korábban, csak azt hittem, hogy tudok. Hamar kiderült, hogy nem így van, ezért beírattak a Statisztikába. Ott kettő edzőm volt, és még a magyar női olimpia válogatott egyik tagjával is edzettem két hónapig. Úgyhogy végül is igen, ami a képernyőn látszik, azt tényleg én csinálom.

A film egyébként egy nagyon kemény témát dolgoz fel, a karakter lelkivilága is rendkívül összetett. Mekkora kihívásnak érezted a szerep eljátszását, milyen elvárásaid voltak magaddal szemben?
Amikor először megkaptam a forgatókönyvet és elolvastam, akkor rögtön nagyon izgatott lettem, mert iszonyatosan tetszett már a könyv első verziója is. A próbák során viszont lett bennem egyfajta félelem, vagyis inkább realizáltam, hogy most száz százalékig jól kell teljesítenem, mert ez egy nagyon érzékeny téma. Nem lehet túljátszani, vagy nem pontosan játszani. Arra gondoltam, hogy úristen vajon meg tudom én ezt teremteni? Aztán közben nyilván az izgatottság és az öröm felülmúlta bennem a félelmet, és próbáltam arra koncentrálni, hogy jól csináljam meg.

Mennyire tudtál azonosulni a karakterrel? Persze nem a konkrét szituációt tekintve, inkább a karakter érzelemvilágára gondolok.
Habár teljesen más a hátterünk Zsófival, korban közel voltam a játszott karakterhez, ezért tudtam azonosulni azokkal az érzésekkel, amiket ő az iskolából és az edzésekről hozott. Ettől függetlenül nagyon sok mindenben kellett építkeznem külső ingerekből és tanulmányozásból.

Lelkileg nem volt túlságosan megterhelő ez az időszak, amíg Zsófi karakterével kellett azonosulnod?
Sokszor volt megterhelő pillanat, de ezt akkor annyira nem realizáltam. Inkább úgymond örültem annak, ha valami rossz érzés feljött bennem, mert akkor azt igazinak éreztem, és meg tudtam érteni, át tudtam érezni, amit Zsófi. Ennek a hatása igazából csak a forgatás után zúdult a nyakamba. Rengeteg dolgot magamra vettem, és közben egyáltalán nem koncentráltam arra, hogy én ép maradjak, csak arra, hogy Zsófi karakterébe bekerüljek.

Mennyi időbe telt, hogy „szétválj” a karaktertől a forgatás után?
Hetekig felzaklatta a lelkivilágomat, ha valahol meghallottam egy babasírást. A járásom is változott a forgatás alatt, mert Zsófinak van egy ilyen jellegzetes, karakán járása. Ezt én is felvettem, és a barátaim mindig figyelmeztettek, hogy megint úgy járok…Meg néha szóltak emberek, hogy bizonyos dolgokat én nem szoktam csinálni, de nagyjából a nyár alatt sikerült teljesen visszatalálni magamhoz.

Mit tanultál a filmből és a forgatásból, amit, amit most már magaddal viszel majd a következő szerepekbe? Van, ami változott benned?
Szerintem rengeteg mindent tanultam magáról a forgatásról, és elég sok technikai rutint szereztem. Meg nyilván Zsófitól, a karaktertől is tanultam. Főleg azt a tulajdonságát loptam el, hogy mindig megy előre és csinálja, nem néz hátra. Nem gondol bele abba, amibe előtte én belegondoltam, hogy úristen mi van, ha nem sikerül, mi van, ha ez meg az, hanem csak menni kell és csinálni.

Mennyire tartod fontosnak, hogy az ilyen és ehhez hasonló mélységű témák eljussanak a fiatalokhoz, és minél többen lássák filmek formájában?
Nagyon fontosnak tartom, többek között azért is, mivel én se tudtam erről a témáról sokat a filmszerep előtt. Csak a felkészülés alatt tudtam meg egy csomó mindent erről, és ez tök gáz szerintem, hogy az iskolában nincs olyan óránk, se beszélgetésünk, ami kicsit is felvilágosítana ezekről a dolgokról. Hiányzik a szexuális felvilágosítás is, ami meg arra vezethetne rá, hogy ne történhessen nem várt terhesség. Fontos, hogy segítsük azokat a lányokat, akik hasonló helyzetbe kerülnek. A felnőtteknek kellene elmondania ezeket a dolgokat a fiataloknak, hogy ne csak ők egymás között beszéljenek ezekről a témákról. Meg szakemberekkel találkozzanak, akik elmennek az iskolába, és segítenek nekik. Sokszor a diákzsűrinek tetszik nagyon a Hat hét, és őket érinti meg a legjobban általában. Például Franciaországban is, az Arras Film Festivalon is megnyerte a diákzsűri díját a film, és mondták, hogy nagyon megérintette őket. Ennek őszintén örülök, mert tulajdonképpen tényleg nekik szól.

Ez a szerep egyébként mennyire hozott sikert neked? Felismernek az utcán, oda szoktak hozzád menni?
Igen, amúgy mostanában fel, és nagyon fura érzés, mert a valóságban azért nem úgy nézek ki, mint a filmben. Jó, úgy nézek ki, de annyira nem. Ott szőke hajam volt, nem volt rajtam smink meg ilyenek, és néha odajönnek emberek, hogy ne haragudj, de nem te vagy a Hat hét...? Én meg így állok, hogy hát de igen, én vagyok… és alig merek megszólalni, teljesen zavarba jövök.

Van olyan tabu téma vagy szerep, amire azt mondanád, hogy na ezt tuti, hogy nem vállalom el? Például nem lennél gyilkos egy filmben.
Nem, amúgy gyilkos is szívesen lennék. Ilyenen még nem gondolkoztam, mert szerintem minden izgalmas szerepet nagyon szívesen eljátszanék.

Nincs olyan karakter, ami annyira nem fér össze az értékrendeddel, hogy azt mondod, hogy semmiféleképpen? Persze tudom, hogy az csak egy szerep, de biztos vannak olyan színészek, akik élből nemet mondanak egy karakterre.
Igen vannak, és vannak sokan olyanok is, akik már elkönyvelték saját magukat, mint karakterszínész. Már engem is próbáltak páran, de szerintem még azért van lehetőség, és tényleg úgy vagyok ezzel, hogy ez csak egy szerep. Szóval, legyen szó akár egy szovjet katonáról, egy rossz történelmi karakterről vagy épp egy pozitív jövőbeli személyről, ha jó a szerep, és kiválasztanának, mindenképpen elvállalnám.

Milyen típusú filmekben szeretnél szerepelni? Sorozat, közönségfilm, művészfilm?
Igazából mindkettőben. Nincs tapasztalatom nagyon sok mindenben még, elsősorban nyilván inkább a lélektani dolgok, amik jobban tetszenek, és ezek a művészfilmek vagy félig közönség-félig művészfilmek. De tényleg sok mindent kipróbálnék, viszont valamit lehet, hogy itthon nem csinálnék, de mondjuk külföldön igen.

Akkor szeretnél külföldön is valamilyen formában szerencsét próbálni?
Szerintem ez mindenkinek egy rejtett álma amúgy, hogy külföldön is szeretne.

És milyen terveid vagy vágyaid vannak?
Inkább vágyaim. Szeretnék kimenni huzamosabb időre Japánba, mert nagyon szeretem a nyelvet, a kultúrát. Tanulom is a japán nyelvet, és jó lenne egyszer ott kint valamit csinálni. Nem tudom, hogy a filmezésben vagy azon kívül, de nem hiszem, hogy lehetetlen lenne bármit is csinálni kint.

Ezek szerint Japán filmekben is játszanál?
Igen! Egyébként szürreálisan hangzik, meg nem tudom, hogy volt-e már erre példa, hogy magyar színész japán filmben játszik, de mindennek meg kell történnie, úgyhogy ez is egy olyan dolog, amit tökre szívesen csinálnék. De mondom, ez tényleg csak egy vágy, ez egy álom, nem tudom, hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani. Egy filmmel a hátam mögött azért még nem lehet lehozni a csillagokat az égről.

Azért elég sok díjat nyertél ezzel a filmmel…túl szerény vagy… :)
Jó, ez igaz, de azért kell egy hosszabb lista azoknak, akik ülnek a nagy székben, és eldöntik, hogy ki kell nekik és ki nem. Szeretném még itthon ezt a listát bővíteni, és nagyon remélem, hogy lesz rá lehetőségem.

Egyébként büszke vagy magadra, hogy elnyerted ezeket a díjakat? Magadnak tulajdonítod a sikert?
Nem, és igazából az se segít, hogy én még mindig nem vagyok megbarátkozva azzal, amit nyújtok forgatásokon. Azt érzem sokszor, hogy ez az egész egyáltalán nem nekem köszönhető. Ezen amúgy dolgozom, és afelé haladok, hogy meg tudjam veregetni a saját vállam, és azt mondhassam, hogy jó, ez jó volt. De nyilván ez tényleg nagy részben a rendezőnek, a vágóknak és a többi stábtagnak köszönhető. Persze én is ott voltam, de azért attól még, hogy ezeket a díjakat én kaptam, igazából mindenkinek szólnak, akikkel az én arcomon dolgoztunk.

A díjak közül melyik az, amelyik a legnagyobb örömöt jelenti számodra? Lehet ezt valamilyen módon rangsorolni egyáltalán?
Mindegyikre emlékszem, hogy mit éreztem. Személyesen csak a magyar filmkritikusok díjátadóján tudtam ott lenni, a két külföldi filmfesztiválon és Veszprémben a magyar mozgóképfesztiválon sajnos nem tudtam részt venni. A mozgóképes díjnál pont Japánban voltam, és akkor nálunk éjszaka volt, amikor zajlott a díjátadó. Elfelejtettem, hogy van ez a díjátadó, és reggel csomó gratulációs üzenet jött, én meg csak néztem, hogy mi van? Mert nyilván láttam a felhozatalt, hogy kik a riválisok, és mivel azt gondoltam, hogy semmi esélyem, ezért el is felejtődött.

Voltak olyan jelölések, amikről nem tudtál?
Abszolút, például az isztambuliról és a shanghairól sem tudtam. Egyébként a shanghainak örültem akkor a legjobban. Emlékszem, hogy pont Japánban voltam, amikor az operatőr Shanghaiban, úgyhogy mi kábé egy idősíkban voltunk. Éppen kint voltam a japán éjszakában, megbolondulás, asahi, sake, sushi, minden, és egyszer csak írt ír az operatőr, hogy Shanghaiban legjobb színésznő lettem. Teljesen eldobtam az agyam. Annak örültem szerintem akkor a legjobban, de egyébként mindegyik óriási dolog nyilván, csak akkor annak pont volt egy ilyen különleges vibe-ja.

A vibe-ról jut eszembe: mondtad, hogy szívesen szerepelnél lélektani, és komolyabb érzéseket bemutató filmekben. Mi az oka, hogy ez az irány vonz leginkább?
Ez igazából csak a Hat hét után fogalmazódott meg bennem. Azt éreztem, hogy a forgatás alatt nagyon sok mindent ki tudtam adni magamból, ami bennem volt magánemberként. Úgymond játszva ki tudtam adni ezeket az érzéseket, és nagyon jó lenne még több ilyen élményt szerezni. Építkezek valamiből, és aztán kiengedek dolgokat, amik amúgy belőlem jönnek, de egy karakteren keresztül távoznak. Szerintem erre tényleg csak olyan művek képesek, amik nagyon érzékenyen vannak megírva. Tehát, hogy részletességgel át lehet adni magad ennek az állapotnak. És az nagyon jó, ha megtalálod magad egy olyan művészetben, legyen az az írás, vagy a zene, vagy tánc vagy bármi, amiben tényleg azt érzed, hogy te most valamit meg tudsz élni vagy el tudsz engendi. Például ha én mindig is akartam lenni egy bizonyos karakter, aki nem lehetek a valóságban, mert mondjuk máshol élek, akkor egy szerep segítségével mégis lehetek ő.

Igen, ez egy érdekes felvetés. Van olyan vágyott karakter és szerep, amit mindenképpen szeretnél eljátszani?
Én egyébként nagyon alakítanék egyszer valamilyen katonát, teljesen mindegy, hogy melyik korból.

Hűha. Első ránézésre nem mondana az ember egy katonás stílusnak. Miből fakad a vágy, hogy ilyen karakter lennél a filmvásznon?
Nem tudom, igazából nagyon sokat álmodok arról, hogy katona vagyok. Tényleg nagyon sokat! Amúgy is szinte minden nap álmodok, de mondjuk egy hétből négy éjszakán kard vagy más fegyver van a kezemben. Nem ölök az álmomban, de mindig vannak fegyverek és harci motívumok benne. Már gyerekkorom óta vonz ez a dolog, de nyilván nem mennék el katonának. Egyébként voltak ilyen terveim régebben, de aztán változott a gondolkodásom erről. Ettől függetlenül ha már színész szeretnék lenni, akkor miért ne játszhatnám el?

Milyen projektekben dolgozol most, mi az, ami publikus?
Most éppen amúgy forgatok, illetve a testvérem, aki zenész, vele van egy közös projektünk. Egy Don Quijote projekt, mert ő a Don Quijote Telemann feldolgozást játssza a zenekarával, és összemixeltük ezt a Cervantes Don Quijotejával. Csinálunk belőle egy zenei és narrációs estet. Próbálunk olyan irányba elmenni, hogy ne egy kínos felolvasós valami legyen, hanem azért annál mozgalmasabb, de mégis megmaradjon egy koncertnek. Sajnos a többi folyamatban lévő szerepről még nem beszélhetek.

Olvastam egy cikkben, hogy a színművészetit nem végezted el. Szeretnél még felvételizni a későbbiekben, vagy ezt a vonalat elengedted?
Már egyáltalán nem szeretnék menni, inkább utazni szeretnék, vágyom a szabadságra. Korábban persze másképp éreztem, legutoljára akkor jelentkeztem harmadjára, amikor a Hat hetet forgattuk. Közben volt a felvételi, és az volt az utolsó alkalom, mert még akkor is csalódásként ért, hogy nem sikerült. Emlékszem, hogy sírtam utána, hogy én teljesen tehetségtelen vagyok, semmire nem vagyok jó. Most már annyira könnyen beszélek erről a témáról, hogy kb. úgy gondolok az egyetemre, hogy megtanította nekem, hogy én nem vagyok oda való.

Mit tanácsolnál azoknak, akik jelenleg rosszul érzik magukat egy ilyesfajta negatív élmény miatt, és fontolóra veszik, hogy feladják a színészettel kapcsolatos terveiket?Ha csak egy morzsányi lehetőséget is meglátnak valamiben, azzal élni kell. Felvételizni pedig addig próbáljanak, amíg tényleg komfortosan érzik magukat, és nem negatív hatást alakít ki bennük. Külföldön is próbáljanak szerencsét, mert muszáj tenni azért, hogy valahova elérjünk. Nekem is még nagyon sok mindent kell tennem, és tényleg csak csinálni kell, mert abból nem lesz semmi, hogyha az ember csak ül és álmodozik. Viszont mindig maradjon önmaga mindenki, önazonosan kell végigjárni az előttünk álló utat. Akkor talán még a boldogság is hozzájön, és nem lesz az érzés, hogy elértem a célomat, de annyira nem tetszik. Semmit nem szabad magunkra erőltetni, csak azt tegyük meg, ami szimpatikus, és tényleg mi magunk vagyunk!

A film előzetese itt tekinthető meg:

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Szuchy Brigitta

Az írás, a szavak formálása, gondolatok és érzések átadása gyermekkorom óta a szenvedélyem. Tanulmányaimat éppen ezért Kommunikáció és médiatudomány szakirányon végeztem a Szent István Egyetemen (BA) …