Miért pont Hollandiában kezdted el gyártani a portrészerű gasztrotartalmakat? Magyarországon nem volt létjogosultsága?

Több mint tíz évvel ezelőtt azt éreztem, hogy kicsi lett rám az a kabát, amit a híradózás nyújtani tudott, akkor úgy gondoltam: most vagy soha. Eljöttem Hollandiába, ahol a streetfood teljesen mást jelentett, mint otthon. Magyarországon akkor egy menő budapesti streetfood fesztiválon „lóg a hasam, lóg a cigi a számból és sütöm a húst” típusú hivatalos fotók készültek, miközben Hollandiában osztrigát árultak a parton. Ez egy teljesen más világ, de még csak nem is ez a lényeg, hanem az emberi sztorik, amikkel itt találkoztam. Bár gasztrotartalmakról beszélünk, mindig az emberi sztori van fókuszban. Kifejezetten célom egyébként, hogy ezt a műfajt hazavigyem Magyarországra, mivel azt látom, hogy a mostani harmincas korosztály kőkeményen dolgozik a magyar gasztronómiában, a bloggerek és tartalomgyártók azonban nem tudják megmutatni őket. A Négykezes című sorozatomban például „a hazai gasztro féltve őrzött szereplőinek” neveztem őket, de akár azt is mondhattam volna, hogy „akikre szarik a média”. Pedig nagyon érdekes történetük van, rengeteget dolgoznak, még sincs országos médiájuk.

Négykezes forgatás Batta Ramonnal (Fotó: Streer Dániel)

Ez talán összefügghet azzal, hogy a magyar közönségtől nagyon távol áll a fine dining vonal.

Most kezd elindulni Magyarországon az a trend, ami Hollandiában már elterjedt, hogy a fine diningot felváltja a casual dining. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a név, a minőség és a különleges élmény ugyanúgy megvan, de nem fehér kesztyűben tálalnak a pincérek, hanem sokkal lazább és kevésbé feszengős a légkör. Az Onyx például egyértelműen ezt a vonalat képviseli már itthon.

Nálunk mégis az otthon telefonnal forgatott „kotyvasztós” videókkal vannak tele a különböző médiafelületek? Van ezeknek létjogosultsága?

Magyarországon alapvetően kétféle típusú gasztrovideózás van: amikor valaki otthon kotyvaszt valamit, illetve amikor valakinek a gyomorszondájává válok miközben azt nézem, ahogy az illető hamburgereket vagy bundáskenyereket kóstol. Tele van ezekkel a YouTube, és a gyors sikerhez talán elég is ennyi. Nekem ez nem való, nem akarom eljátszani, hogy séf vagyok, mert nem vagyok az. Újságíró vagyok, így a hitelességem a legfontosabb. Persze, hasonlítom magam másokhoz, látom, hogy a pörköltkotyvasztós és gyomorszondás tartalmak milyen nézettségeket produkálnak. Amit én csinálok, az viszont egy prémium tartalom. A sztorit, a kőkeményen dolgozó séfek történetét állítom a középpontba. Egy kellemes harmadik alternatíva szeretnék lenni, igyekszem egy kicsit másként hozzányúlni a gasztrotartalmakhoz.

Munka közben (Fotó: Zoltai András)

Magyarországon éppen ezért még egy kicsit félve állnak hozzám, nem tudják, ki vagyok, honnan jövök, mit akarok, nem értik az egészet, nem értik, mi köze a portréknak a főzéshez. Az idei év végére szeretném elérni, hogy a lehető legtöbb magyar fine dining étterem szerepeljen a csatornámon. Ez a másik nagyon fontos dolog: nem vagyok, és nem is szeretnék senkinek a két lábon járó csatornája lenni, mindenkit szeretnék felkeresni, ehhez azonban idő kell.

A rövid, TikTok hosszúságú videók korát éljük, te mégis 10-20 perces anyagokat készítesz. Nem megy ez a nézettséged rovására?

Szerencsére a felületeken mindkettőnek van hely. A néhány másodperces tartalmak és az én portréim megférnek egymás mellett. Ha egy séf bevállalja, hogy beszélget velem, akkor annak meg kell adni a módját, meg kell tisztelni. Én meghallgatom ezeknek az embereknek a sztoriját, kíváncsi vagyok rájuk, és ezt nem lehet elintézni egy pár perces TikTok videóban. Eleve más célközönségnek szólnak a filmjeim: nem olyanoknak, akik egész nap csak görgetik a tartalmakat céltalanul, hanem olyanoknak, akik hétvégén vagy este szívesen leülnek megnézni egy 10-20 perces portrét. Ez is gasztrotartalom, könnyen megnézhető, könnyen emészthető, de nagyon igényes, ki van találva képileg, és hogyha szívvel-lélekkel csinálod, akkor előbb-utóbb megtalálod azt a közönséget, aki erre fogékony. Lehet, hogy ezzel rövid távon kockázatom a nézettséget, de ez egy olyan kockázat, amit be kell vállalnom. Mostanra nagyjából kétezres követőtáborom van, míg a kotyvasztós-kóstolós videók akár húszezres nézettségeket is produkálnak. Idegesít persze, de a saját minőségi követelményeimből nem tudok lejjebb adni és futószalagon gyártani a tartalmakat csak azért, hogy növeljem a nézettséget.

Tehát a sztori a nézettségnél is fontosabb?

Abszolút. Szerintem ennek az egész dokumentarista gasztroműfajnak az a titka, hogy a séfek, a szereplők sztoriján keresztül mutatod be ezt a kőkemény világot. A Rácz Jenőről készült film például azért lett annyira erős, mert egy olyan oldalát sikerült megmutatni benne, ami egyáltalán nem ismert. Ledőlnek a falak, hogyha bemutatod a nézőknek, hogy ezek a két és három csillagos séfek is ugyanolyan emberek, ők is kimennek a piacra, ugyanúgy gondolkodnak, aggódnak a munkájukért, vannak nehézségeik. Volt, hogy valaki elsírta magát a kamera előtt, mert olyat kérdeztem. Magyarországon is vannak ilyen történetek, bár ott azért még sokszor falakba ütközök. Nemrég például megkerestem egy nagyon tehetséges, nagyon progresszív fiatal magyar srácot, hogy szeretnék vele forgatni egy epizódot a Négykezeshez. Mondtam, hogy felejtsük el a séfkabátot, csak üljünk ki a tűz köré és beszélgessünk az ambíciójáról, a nehézségekről, a gödrökről. Végül nem vállalta arra hivatkozva, hogy ha Rácz Jenő szerepelt a csatornámon, akkor ő nem fog, mert a fiatalokra senki sem kíváncsi. Miközben én éppen azért voltam ott, mert kíváncsi voltam rá. Szerencsére azért van ellenpélda is. Egy étteremvezető múltkor úgy vette fel a telefont, hogy várta a hívásomat, mert már aggódtak, hogy ők nem elég jók ahhoz, hogy a csatornámon szerepeljenek.

Rácz Jenővel (Fotó: Streer Dániel)

A Norbert Adam brandnek hol van a helye ezekben a sztorikban? Mennyire kell kommunikálni?

A Norbert Adam márka alapja, hogy én továbbra is újságíróként definiálom magam, és van egyfajta zsigerből jövő érdeklődésem a szakma iránt, ilyen módon megkerülhetetlen vagyok a sztoriban. Viszont nagyon tudatosan egyensúlyban tartom, hogy a vendégem is tudjon érvényesülni, de az én egyéniségem is benne legyen a tartalmakban. Muszáj személyesen jelen lennem, mert azt tapasztaltam, hogy akkor valamiért jobban megnézik. Éppen ez okozza a nehézséget a fenntarthatóságban: ki kell fizetnem egy operatőrt, aki felvesz engem, mivel az én reakcióm nélkül nem biztos, hogy működne.

A szponzoráció nem oldja meg a fenntarthatóság kérdését?

Szerintem a szponzoráció a gasztrofilmezés halála. Emiatt lehet például a XIXO kólás csirke tradicionális ázsiai étel. A megerőszakolt szponzori együttműködések megölik a hitelességet. Egyelőre nem látok elegáns és hiteles szponzorációt ezen a területen. Nem azt mondom, hogy nem lehet élni vele, de jelenleg még inkább csak útkeresés, hogy hogyan lehetne ezt jól csinálni. Én olyan márkákkal szeretnék majd együtt dolgozni, akik azért szponzorálnának, mert ezzel egy jó ügy mellé állnak, és nem várják el, hogy a tisztás közepén mindenáron beleerőszakoljak egy erősen logózott robotgépet a tartalmaimba. Nekem újságíróként a hitelességem a legfontosabb. Bízom benne, hogy vannak olyan márkák, akiknek szintén ez az elsődleges szempont, és nem akarják megerőszakolni a tartalmat a reklám kedvéért.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!