Beleszeretni egy problémába - interjú Rusz Dorottya pszichológussal

Beleszeretni egy problémába - interjú Rusz Dorottya pszichológussal
Hét év külföldi akadémiai karrier után egy kihagyhatatlan munkalehetőség hívta vissza Magyarországra. Végre a gyakorlatban is kamatoztathatja a viselkedéskutatás területén szerzett tapasztalatait egy szolgáltatástervező cégben. Hosszú az út a rossz szokások kiiktatásától a jó szokások beépítéséig, és akár egy videójáték is segíthet abban, hogy leszokjunk a túlzott csokievésről. Interjú Rusz Dorottya pszichológussal, a Frontira szolgáltatástervező cég senior kutatójával.

Hogyan alakult ki benned a kutató pszichológus hátterű embereknél talán nem annyira jellemző erős érdeklődés a gyakorlati problémák iránt?

Már a kutatás maga is nagyon későn jött az életembe, ugyanis kommunikációtudományt tanultam. Azonban elkezdett egyre jobban érdekelni, hogyan lehet megváltoztatni a szokásokat, a mindennapi dolgokat, és mi viszi előre ezt a változást. Mesterképzésre Hollandiába, Tilburgba mentem, itt ismertem meg és szerettem meg a viselkedéskutatás világát és itt kerültem be az akadémiai körökbe is. Nagyon szerettem ezt a munkát, de valami mégis hiányzott. Úgy jött le nekem az akadémiai világ, hogy felülről figyelünk egy hangyabolyt, az embereket, erről teóriákat gyártunk, amiket egymást közt megbeszélünk, maguk a kutatási eredmények pedig kevéssé hasznosulnak. A pszichológiai kutatások nagy százaléka nem jut el addig, hogy például a szolgáltatástervezés területén értéke legyen. Úgy voltam vele tehát, hogy jó dolog a kutatás a figyelem irányításáról, a kognitív folyamatokról, de praktikusabb témákkal, valódi emberek valódi problémáival szeretnék foglalkozni. Konkrétan az kezdett el érdekelni, hogy a rossz szokásokat hogyan lehet megváltoztatni. Skóciába, a glasgow-i egyetemre mentem, mert ott találtam egy projektet és munkát, ami pont ezzel foglalkozott.

Itt már megataláltad a számításodat?

Igen, közelebb kerültem hozzá. Az egyik kutatás például arról szólt, hogyan lehetne elérni, hogy az emberek ne kólát vagy más cukros leveket igyanak, hanem vizet. Ez kívülről evidensnek tűnik, de az emberek mégsem ennek megfelelően viselkednek. Például hiába van egy elhatározásom reggel, hogy aznap csak vizet iszom, este hazafelé a munkából egy kóla nagyobb jutalom, ezért inkább azt veszem meg. Idővel azonban megint oda jutottam, hogy olyan elméleteket gyártunk, amik aztán nem igazán jutnak el az emberekig.

Ez mikor volt?

Éppen a járvány miatti karantén alatt jött a gondolat, hogy hét külföldön töltött év után szeretnék hazatérni. A hazaköltözés egyébként folyamatos dilemma azok között, akik külföldön élnek, főleg azért, mert itthon általában szűkebbek a lehetőségek. Munkahelykereséskor az itthoni akadémiai közeget kizártam, nem ismertem a magyar viszonyokat, és nem is találtam állást ilyen területen. Kiderült viszont, hogy itthon is lehet érdekes dolgokat csinálni. Egyik barátnőm mutatta meg nekem a Frontirát, hogy nézd, itt egy cég, akik pont azzal foglalkoznak, amivel én is szeretnék. Ez volt az egyik döntő dolog, ami miatt hazaköltöztem. Emellett persze nagyon hiányzott az itthoni lét, és honvágyam is volt.

Mik a tapasztalataid most már akkor bő fél év után a versenyszférában?

A kutatás után a vállalati szférában való elhelyezkedést nem konfliktusként, inkább lehetőségként éltem meg. Szeretnék hídként funkcionálni az akadémiai és a gyakorlati világ között. Persze voltak nehézségek. Sokkal pörgősebb ez a világ, azonnal kell reagálni az ügyféligényekre, míg az akadémiában volt idő gondolkodni, filozofálni egy-egy kérdésen. Azonban már most élvezem azt, hogy sok mindent be tudok hozni az akadémiáról, mert a Frontiránál nagyon erős a kutatási vonal, és nem csak letudni akarják a projekteket. Valódi kérdéseket teszünk fel, beleszeretünk egy problémába.

Mikor keresnek meg a legtöbbször titeket?

Általánosságban akkor találnak meg, ha a cégnél szeretnék mélységében megérteni az adott problémát. Kell persze hozzá egy alapvető nyitottság és egy emberközpontú szemlélet, nem mindenkinek a szolgáltatástervezés az első opció ilyen esetben.

Térjünk át egyik fő kutatási területedre, a viselkedéskutatásra. Miért vagyunk egyértelműen káros szokások rabjai?

Az, hogy belénk van kódolva a túlélés, kihat majdnem minden cselekedetünkre. Azért vagyunk szokásaink rabjai, mert az emberi viselkedés automatizmusokra épül, amik nem kívánnak mentális erőfeszítést. Arra vagyunk tervezve, hogy elkerüljük a felesleges erőkifejtést, és csak arra szeretnénk erőt kifejteni, ami a túlélést viszi előre. Viselkedésünk 80-90 százalékban automatizmusra épül, például a biciklizés is olyan motormechanizmusokon alapul, amit nem tudunk kiiktatni.

Ez megnyugtató, mert hónapok óta nem bicikliztem, és most fogom megint elővenni. De visszatérve, és hogyan lehet a túlélésen alapuló automatizmusokat megtörni és megváltoztatni?

A tudatos és a tudat alatti döntések megváltoztatásának kutatása a pszichológia nagyon felkapott ága most. A változtatásra pedig nem egy üdvözítő megoldás van, hanem tengernyi módszer létezik, és a legjobb, ha vegyesen, az adott helyzethez alkalmazzuk őket. Ami nagyon tetszik a szolgáltatástervezésben, hogy a viselkedésen alapuló tervezést alkalmazza, azaz szisztematikusan lekutatják az emberi viselkedést, és ez alapján terveznek. Érdekes, hogy eddig a negatív minták kiiktatásáról kutattam, most pedig az a dolgom a Frontiránál, hogy ezzel ellenkező irányban mozogjak, bevigyem a pozitív viselkedéseket egy-egy folyamatba. A viselkedés megváltoztatása egyébként már jó ideje kutatott téma a pszichológiában. A dohányzásról való leszokásra buzdító kampányok például évtizedek óta jellemzően tudatos módon próbáltak hatni az emberekre, tényekkel alátámasztva, miért káros a cigarettázás. Az emberek döntéseinek nagy része azonban nem tudatos – ezért a pszichológiában is áttértek az asszociációs módszerre. Most már az apró asszociációkat akarják megtörni, amik egy-egy szokáshoz kapcsolódnak. Például a diétázás korábbi célkitűzős stratégiája (angolul goal setting vagy goal priming), hogy reggel eldöntjük a célt, és ez által megváltozik a viselkedésünk, nem működik, mert van egy nehezen átívelhető szakadék a szándék és a viselkedés között (angolul intention behaviour gap). Ezért újfajta kísérleti módszereket találtak ki például arra, hogyan szokjunk le a csokievésről. Fejlesztettek egy számítógépes játékot, amit minden nap, 10 percig kellett használni. A lényege, hogy gyors egymásutánban 10 féle étel, egészséges és egészségtelen is megjelent a képernyőn, és csak az egészségesekre lehet rákattintani, a csokik, kólák esetén nem szabad csinálni semmit, vissza kell tartani a reakciót, amit a kép láttán az agyban termelődő dopamin meg a szerotonin sugallna. Ezek a „tréningek” lehetnek sikeresek abban, hogy például egy Mars csoki láttán a boltban ne engedjünk a megveszem/elveszem/kibontom/megeszem reakciónak. Ezek a játékok bizonyítottan csökkentik a fogyasztást, és így hatékonyak a fogyásban is. Egy másik példa egy rohanós videójátékba ültette át mindezt, ahol például a cigarettával kapcsolatos képet el kell kerülni, míg másokat össze kell gyűjteni, és pontot jelentenek. Ilyen apróságokkal próbálják megtörni a szokásokat.

Kutattad egyebek mellett a figyelem irányításának lehetőségeit is – ehhez kapcsolódóan adódik a kérdés, mi a legnagyobb figyelemelnyelő fekete lyukaknak tartott közösségi médiaplatformok sikerének a titka szerinted?

Egyértelműen a gamification, amit magyarul talán játékosításnak lehetne hívni. Sokáig azt hitték, hogy a figyelem egy top-down, azaz felülről lefelé irányuló mozgás, azaz „ez a célom, erre figyelek.” A másik a bottom-up, az alulról irányított figyelem, például amikor például egy piros, vizuálisan kiugró dolog ragadja meg a figyelmet. Az utóbbi években jöttek rá a kutatók, hogy ez nem csak így van, mert ott vannak a jutalom asszociációk is, a triggerek, a pavlovi mechanizmus a figyelemben is. Erre épül a gamification alapelve is. A Facebook kis piros értesítéséhez az az érzés társult, hogy valaki validálta a létezésemet, belikeolt, ismerősnek jelölt, üzenetet írt. Ezek a platformok arra építenek, hogy mindig visszamenjél, még többet akarj kapni a jutalomérzésből, csakúgy, mint a szerencsejátékban. De nagyon fontos, hogy van egy csavar a dologban: a jutalom ugyanis nem mindig akkor jön, amikor várjuk, hanem teljesen random módon. A kutatások szerint pedig, ha nincs szabály, rendszeresség, akkor még erősebb a megerősítés érzése, amihez hozzájön, hogy bármilyen, a személyünkkel kapcsolatos információra még jobban figyelünk - ez is evolúciós szempontokra vezethető vissza egyébként. A Wikipédia alkalmazta például ezt az egora ható befolyásolást egy támogatást kérő bannerrel. Azt írták, hogy az emberek 98 százaléka nem támogatja őket, de te legyél az, aki viszont igen.

A szolgáltatástervezés segíthet abban szerinted, hogy kevésbé lélektelen, emberközelibb legyen a ma már nagyrészt gépek, algoritmusok által vezérelt világ?

Szerintem nagyon fontos, hogy ne tekintsük a mesterséges intelligenciát, a gépi irányítást teljes mértékben negatívnak, nem lehet minden részére ráhúzni ezt a skatulyát. Például, ha a karantén alatt nem lett volna internet, akkor az emberek nem tudták volna tartani a kapcsolatot egymással.

Mi a véleményed a dopamin detoxokról, amikor elzárom például a telefonomat a hétvégére, hogy ne irányítson a szabadidőmben is?

Nem tartom jónak ezt a társadalmi pánikot, a hárítást, hogy átvették az irányítást felettünk a gépek, meneküljünk. Szerintem itt előjön a személyes felelősség kérdése is, fontos lenne egy egészséges kapcsolatot kialakítani a digitális eszközökkel. Ha valakinek ennyire rossz a kapcsolata a mobiltelefonjával, az a saját felelőssége is, nem csak a Facebooké például. A viselkedéstervezés, szolgáltatástervezés segíteni fog nekünk abban, hogy jóra fordítsuk ezt a folyamatos technológiai fejlődést, olyan szolgáltatásokat tervezzünk, amik segítik az életünket, ugyanakkor humánusak is. Igazából mi vagyunk kontroll pozícióban, ezzel együtt a mi felelősségünk az irányítás is.

Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál a karantén alatt?

Láttam, hogy aktívan használtad például a közösségi médiát. Ez az időszak alapvetően nagy csalódás volt nekem, mert jó előre beterveztem egy fél éves ázsiai utazást, amiből végül két és fél hét után vissza kellett jönnöm Glasgow-ba. Miután meggyászoltam ezt az utat, megpróbáltam minél többet kihozni a helyzetből. Időm volt, mert az utazás miatt nem kellett visszamenni dolgozni. Elkezdtem felpörgetni minden olyat, amit korábban elterveztem, például önkénteskedtem, podcastot készítettünk egy barátnőmmel. Ez utóbbi érdekes sztori, mert egész PhD alatt azt elemeztük egymás közt, mi a jó és mi a rossz az akadémiai világban. Arra gondoltunk, hogy ez érdekes lehet rajtunk kívül még pár embernek, így elkezdtük felvenni a beszélgetéseket és feltöltöttük a Spotify-ra. Nem a nagy közönség elérése volt a cél, a munkatársaknak 1-2 akadémiai barátnak készítettük. Kaptunk szép számmal pozitív visszajelzéseket, de a sorozat nem folytatódott időhiány miatt, arra viszont jó volt, hogy ne csak egy pohár bor mellett filozofálgassunk egymás közt, hanem mások számára is esetleg érdekes, hasznos dolgot csináljunk. Az aktivitások mellett persze pszichológusként folyamatosan figyeltem is magam, a reakcióimat. Nekem arra volt jó a nagy lezártság, hogy többet gondolkodjak, és így született meg a hazaköltözés ötlete is.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Debreczeni Anna

Debreczeni Anna - szabadúszó újságíró, szövegíró. Rendszeresen publikál egy gazdasági portálon és olaszul tanul.


Címkék: pszichológia