- Elsőre nem jött össze az interjúnk, mert olyan elfoglalt voltál. Most is egy kora esti időpontban ültünk le beszélgetni. Mi tölti ki a napjaid?
- Most éppen egy új produkció kapcsán kellett átnéznem, hogy milyen feladatok, egyeztetések vannak még hátra. Jelenleg egyébként tíz darabban játszom s most próbálom a tizenegyediket. Túl vagyok egy főpróba-időszakon is, ami reggel tíztől este tízig tartott. Éppen is egy próbáról jövök, de hála istennek, hogy ilyen sok munkám van.

- Tizenegy darabban játszani nem egy skizorfén állapot? Hogyan választod szét a szerepeket egymástól és ezekről hogyan választod le saját magad? Le tudod tenni a szerepeket? Vannak színészek - ilyen volt Dustin Hoffmann is például - akik tényleg eggyé váltak a karakterekkel.
- A színház és a filmezés egy picit más dolog. Előbbi esetében van öt hetünk arra, hogy egy karaktert késszé formáljunk, abban az időszakban mi színészek nagyon rajta vagyunk azon, hogy az kívánt karakter létrejöjjön. Ám amikor már megszületett, készen van, már "csak" elővesszük az előadásra. A közelmúltban forgattam egy filmet, amelyikben egy gonosz amerikai katonát játszottam. A sztori lényege az, hogy a második világháború utáni időszakban a kommunista titkosszolgálat létrehozott egy “álhatárt” a német és csehszlovák határon annak érdekében, hogy a disszidenseket félrevezessék, elkapják. A segítők beépített emberek voltak - az amerikai katonák is - akik a menekülők bizalmába férkőzve igyekeztek információkhoz jutni. Én játszottam ezt a katonát, uraltam az embereket, én voltam a vezér, aki mindenről dönt. S voltak olyan pillanatok, amikor tényleg elhittem, hogy uralmam van az emberek felett. Ezt a filmet mindössze három-négy napig forgattuk a Börzsönyben, így el tudom képzelni, hogy amikor egy film több, mint félévig is készül és annyi ideig kell benne lenni egy karakterben, az milyen helyzet lehet. Éppen olvastam, hogy a Trónok harca szereplői is egy kicsit skizofrén módon élik az életüket. Valóban előfordul - merthogy az ember a legjobbat akarja adni - hogy ilyen mély az átlényegüllés.

- A Zimbardo-féle börtönkísérlet jut az eszembe.
- Igen, szinte ugyanaz a helyzet. De a színház esetében - amikor lemegy a taps - én már váltok is “Baronits Gáborra”. A Mi kis városunk című, három felvonásos darabot nem is olyan régen mutattuk be. Ez a darab az élet értelméről szól, a harmadik felvonásban pedig érkezik a halál is, ami az első két felvonásra visszautalva azt mutatta meg, hogy az emberek mennyire nem vesznek tudomást egymásról, bizonyos pillanatokról, mennyire nem élnek meg pillanatokat. Nem fogják fel, hogy mit jelent élni, mit jelent meginni egy kávét. Akkor jönnek erre rá, amikor már késő. Ez egy nagyon kemény darab, nagyon megterhelő volt heteken át próbálni főleg nekem, aki nagyon korán, tíz évesen elveszítettem az édesapámat, a nagymamám pedig a kezeim között “aludt el”. Részese vagyok ennek az elmúlásnak, elvesztés-érzésnek, tudom, mit jelent mindez. A darab végén van egy szomorú jelenet, majd jön a sötét, felállunk tapsrendbe és látom a nézőkön, hogy megdöbbentek, nem tudják elkezdeni a tapsot, én sem tudok átszellemülni, meghajolni, szükségem van egy-két percre, annyira benne vagyok a szerepben. De le kell rázni a karaktert, nem maradhat benne az ember.

- Az viszont jó, hogy ilyen reakciókat váltasz, váltotok ki a nézőkből, hiszen ez a színház célja, nem?
- Én is azt gondolom. A színháznak két feladata van: egyik, hogy szórakoztasson, a másik pedig, hogy megmutassa a rendező gondolatát, vagy a világot egy olyan aspektusból, ahogy a néző még nem látta.

- Dolga az, hogy felismerésekre vezesse rá a nézőt?
- Mindenképpen. Nagyon fontosnak tartom, hogy a színház egy kicsit vezesse az embereket, mutasson rá a jó dolgokra: az élet értelmére, mutassa meg, hogy mi az, hogy szórakozás, az igazi szeretet. Én azt szeretem igazán, ha egy darabnak van mondanivalója és napokig lehet rajta gondolkodni, illetve a néző lehetőséget kap a tovább gondolásra, arra, hogy kizökkenjen a mindennapi életből.

Fotó: Baronits Gábor hivatalos Facebook oldala

- Baronits Gábor szerint mi az élet értelme? Képes vagy e észrevenni azokat az apró elemeket, amelyek a nagy felépítényben, amit életnek nevezünk, apró kis kockákat jelentenek?
- Nézd, én fatalista vagyok, szeretek minden pillanatot megélni. Ez talán annak is köszönhető, hogy apukámat korán elveszítettem - mikor az ember ilyen fiatalon megtapasztalja az elmúlást, az felfoghatatlan. Azt hiszed, hogy minden tökéletes, örökké élsz, örökké élnek a szüleid s élsz ebben a mámorban. Aztán jön egy ekkora katasztrófa - és nem mondom, hogy onnantól nem volt gyermekkorom, mert volt - de mégis teljesen más gondolkodással nőttem fel. 



- Miben más a te gondolkodásod?
- Próbálom mindig a jót észrevenni és nem elodázni a dolgokat. Amikor édesanyámról, a szeretteimről van szó, nem azt mondom, hogy majd a jövő héten megyek át meglátogatni őket, hanem most megyek át, és holnap is ezt teszem majd. Mert tudom, hogy - hiszen az élet ilyen - mindez el fog múlni és akkor nagyon fogom bánni. Szeretek minden pillanatot megélni a józanság határain belül. Az élet értelme talán az, hogy szeress élni. De az is igaz, hogy egy nagyon felgyorsult világan élünk és ez nem engedni meg azt, hogy mindig megéljük a pillanatokat - rohanok egyik próbáról a másikra, nem mindig veszem észre, hogy mi történik az emberekkel. De mégis: oda kell figyelnünk egymásra.

- Érdekes, hogy a felgyorsult világot említed: te egy olyan generációnak vagy a tagja, amelyiknek természetes közege ez a gyorsaság, a folyamatos változás.
- Igen, ez a természetes közegem, de mivel idősebb szülők gyermeke vagyok - hiszen édesanyám 40 éves, az édesapám 45 éves volt, amikor megszülettem -  én egy teljesen másfajta neveltetést kaptam. Ezért gondolom, hogy én sokkal inkább tartozom az X, mint az Y generációhoz. Sokat utaztam a szüleimmel, ismerem a barátaikat, én magam sosem a korosztályommal barátkoztam. Ebben talán benne van édesapám halála is, az, hogy korán, hamar fel kellett nőnöm. Eközben pedig tartozom egy korosztályhoz is, s velük is tartom a lépést.

- Konfliktusaid vannak ebből?
- Néha előfordul. A korosztályom nem ért meg dolgokat, amiken én már régen túl vagyok és tudom, hogy hamarosan ők is megtapasztalják.

- Édesanyád miképpen volt melletted tíz éves korodban és napjainkban? Milyen szerepet tölt be az életedben?
- Mama fantasztikus ember és anya. Amikor tíz évesen elveszítettük a papát, ő felfogta és megértette, hogy min megyek keresztül. Nem kezelt gyerekként, mindent megbeszéltünk, mindent megosztottunk egymással. Felnőttként, barátként viszonyult hozzám. Ő a legfontosabb ember az életemben. Sosem irányított, nem próbálkozott ilyesmivel - vagy ha igen, akkor azt nem vettem észre - de például, ha a szakmámat vesszük, sosem szólt bele abba, hogy melyik színházban melyik szerepet játsszam. Sőt, nem is hagytam. Amikor a pályára léptem, azt mondtam neki:  "mama, eszedbe ne jusson senkit felhívni azzal, hogy én létezem, hogy itt vagyok ebben a színházban", ne legyen a menedzserem. Mert ugyan lehetséges, hogy odakerülök egy társulathoz, mint Ungár Anikó fia, és később be tudom bizonyítani, hogy helyem van ott...

- … Az nagyon sok plusz munka.
- … De nem akarok plusz munkát. Egyedül értem el azt is, hogy most tíz darabban is játszom.

Fotó: Baronits Gábor hivatalos Facebook oldala

- Éppen ezt kérdeztem volna: saját jogon vagy ott, ahol vagy?
- Alanyi jogon vagyok a szerepeimben. Mindenhol később derült ki, hogy Ungár Anikó az édesanyám. Szilágyi Tibor - akivel együtt játszom, és akitől sokat tanulok is - tudta ezt, mert dolgozott együtt a mamával, ám az is igaz, hogy nehéz olyan elismert színészt mondani, akivel ne lett volna közös munkája. Tehát ez előbb-utóbb ez mindig kiderült. Így volt ez a Jóban rosszban című sorozatnál is, amit a főiskola helyett vállaltam el 20 évesen, de nem bántam meg, mert az az öt év fantasztikus iskola volt számomra. Miután a castingon kiválasztottak a 300 jelölt közül, később az adatok megadásánál derült ki az édesanyám neve. "Miért nem mondtad"? "De miért mondjam, így is fölvettetek, nem"?

- És így abszolút védve voltál bizonyos folyamatoktól.
- Igen, mégpedig attól, hogy nem az édesanyám miatt nyertem el a szerepet. Mindig úgy mentem castingra, hogy a papíron az "anyja neve" rovatot nem töltöttem ki.

- Ha megnézzük a viszonyainkat, alapvetően szinte mindenki a protekcióba, a kapcsolati tőkéjébe kapaszkodik, úgy akar előre jutni.
- Ez így van, csakhogy a protekciót a magam erejéből akarom elérni, ne az anyám, hanem magam, a saját teljesítményem okán legyek protekciós. Azért kérjenek föl egy szerepre, mert láttak már valahol. De a protekció a világon mindenhol jelen van, én viszont a magam erejéből akarok boldogulni.

- Külön választottad a filmet és a színházat. Miben más a kettő?
- A színházban - ahogy említettem is -  öt héten keresztül próbálunk egy darabot, utána következik a bemutató és onnantól kezdve a nézőnek játszol. Minden este, amikor kimondod az adott mondatod, kapsz egy reakciót, ami lehet sírás, nevetés. A film egy más világ, mert ott a kamerának játszol, maximum a rendezőtől vagy az operatőrtől kapsz visszajelzést. S persze a színpadon “színpadiasabbnak”, teátrálisabbak kell lenned, hogy a huszonötödik sorból lássák a mimikád, a reakcióid. Ezt a film esetében tízezerszeresére kell visszavenni. Úgy gondolom, hogy itthon nem tanítanak annyi filmezést, mint ellene, ezért is volt jó nekem a sorozat.

- Melyik áll hozzád közelebb?
- Mindkettőt szeretem csinálni. A Jóban Rosszban olyan volt, mint egy “gyár”. Amíg a színházban van két napunk egy három oldalas jelenetre, addig a sorozatban mindössze fél óránk volt összerakni a jelenetet. Megtanultam gyorsan “filmezni”, illetve megismert egy ország. S mindez hogyan hat a színházra? Itthon van egyfajta sznobizmus, aminek a lényege az, hogy a sorozatszínész nem színész. Ha valaki a sorozat előtt már játszott komolyabb szerepeket színházban, azzal semmi gond, ám ha valaki sorozatban kezdi, annak nehéz elhelyezkedni a színházban.

- Miért van ez így? A szakma, a társadalom nem fogadja el ezt?
- Nem igazán tudom erre a választ, hiszen ha valaki tehetséges, teljesen mindegy, hogy hol kezdi a pályát. Az igaz, hogy játszanak a sorozatokban “civilek” is, ami olykor meg is látszik, de mellettük ott vannak a nagy nevek is. Fábián Anita, Ulmann Mónika, Gesztesi Károly - én jó családba kerültem.

- Hogyan éled meg az ismertséget és hogyan hasznosítod?
- Nem szeretnék nagyképű lenni, de mivel a szüleim ismert emberek, nekem ez egy természetes dolog. Mindig is színésznek készültem, színész akartam lenni, de nem híres vagy ismert színész. Viszont tudtam azt is, hogy ha ismert leszek, akkor majd megismernek az utcán is. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy 20 éves koromban következik be ez a “robbanás”. Kérdezted, hogy hogyan használom a hírnevet? A szakmámban szeretek szerepelni, de a magánéletben nem hivalkodom.

- Nem vagy celeb.
- Nem, ez egy hülye szó. Számomra ez a fogalom a teljesítmény nélküli, a tévében szereplő embert jelenti. Mögöttem viszont ott van a teljesítmény, mindenért megdolgoztam. Nem említeném magam együtt egy valóságshow szereplőjével. Színész vagyok.

- Úgy látom, egyben vagy, a helyeden vagy.
- Maximalista vagyok, sosem elég, ami van. Éppen most mutattunk be egy darabot, de már keresem az újabb kihívásokat. Viszont szerintem jó dolog, hogy soha nem nyugszom meg, nem is tudom, mikor fogom azt mondani, hogy elértem a célom, mert az csak újabb célt jelöl ki számomra. Jól érzem magam, jó helyen vagyok, jó úton haladok.

- Sok energiát adsz le, de az akksikat fel is kell tölteni.
- Szerencsére a munkában és a magánéletben is olyan közeg vesz körül - barátok, család, édesanyám - ami sok energiát és szeretet ad. Innen, illetve a nézőkből is töltekezem, abból, hogy majd’ minden este tapsolnak, ahogy néznek és mosolyognak, ahogy látom, sikerült elérni bennük valamit, ahogy “ott vagyok bennük”.

- Ez a legnagyobb visszaigazolás egy színész számára.
- Pontosan így van.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!