Hogyan csöppentél bele a zene világába?
A családunkban van egy alapvető zeneszeretet. Az anyai nagymamám, Huszár Erzsébet, annak idején a Zeneakadémián tanult, zongorista volt, végül pedig zongoratanár lett. Bár ez az egyetlen zenei örökségünk, a családban mindenkinek jó füle van. Mindig is sokat jártunk operába, koncertekre, szóval körülvett a zene. Aztán hét és fél évesen kaptunk a testvéremmel egy zongorát. Elkezdtünk egy nagyszerű magántanárnál, Füzi Nóránál tanulni, majd 12 éves koromban elhatároztam, hogy ez az én utam, zenei pályára szeretnék menni. A testvérem is inspirált, aki fuvolázni kezdett és bekerült a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumba.

Te kizárólag zongorázásban gondolkodtál?
Az volt otthon, így adódott. Egy időben ugyan csellóztam is, körülbelül 6 évet, de azt tanácsolták, hogyha valóban profi szinten szeretnék foglalkozni a zenével, akkor döntenem kell. A zongorán otthonosabban éreztem magam, valószínűleg mert korábban kezdtem, így a csellót eltettem aludni.

A Bartók után Londonban végeztél. Hogyan adódott a lehetőség, hogy odakint folytasd a zenei tanulmányaidat?
A volt csellótanárom, aki maga is a Royal Akadémián tanult, kiköltözött Londonba, és egy nyáron meghívott magához. Öt napot töltöttem kint vele, ez alatt az idő alatt megmutatta nekem az iskolát. Az intézménnyel és a várossal is szerelembe estem, az atmoszférája teljesen magával ragadott. Akkor és ott eldöntöttem, hogy itt szeretnék tanulni. Szerencsére kaptam ösztöndíjat, illetve szponzorációt is itthonról. Amikor kint voltam, akkor is folyamatosan megpályáztam a különböző lehetőségeket, illetve tanítottam is. Ekkor voltam 19 éves. Később, szintén a volt csellótanáromnak köszönhetően felvettek egy helyi zeneiskolába tanárnak, ahol több gyerekkel is foglalkoztam. Érdekes tapasztalat volt, de ott rájöttem, hogy ezt a fajta tanítást nem nekem találták ki.

Melyik színpad volt az első nagy álmod itthon, illetve külföldön?
Magyarként mindenképpen a Müpa, ahova a 2017-es grazi Bartók Béla Nemzetközi Zongoraverseny után kaptam meghívást. Az eddigi legmeghatározóbb külföldi tapasztalatom pedig a nem régi mexikóvárosi koncertem volt. Az egyik legfontosabb művészeti központban, a Centro Nacional de las Artes-ban játszottam. Fantasztikus élmény volt, nagyon jó terem, nagyon jó zongora, nagyon hálás közönség. Egy mexikói darabot is eljátszottam ráadásként, amelyet aznap mutatott meg a hegedűs partnerem azt kérdezve, hogy nem akarom-e eljátszani ráadásként. Megtanultam. Nagyon szívmelengető élmény volt.

Időközben számos díjat elnyertél. Milyen volt megkaparintani az első nagy nemzetközi elismerést?
Nagyon jó érzés volt, de a díjnál számomra sokkal fontosabb az odáig vezető út, valamint az emberek, akikkel találkozhatok egy ilyen eseményen. London után például Grazban is tanultam, ahova úgy jutottam ki, hogy egy versenyen megismertem egy ottani tanárt, aki meghívott, hogy tanuljak az osztályában. Az ilyen találkozások, kapcsolatok számomra mindennél többet érnek.

Mi a helyzet a magánéleti kapcsolatokkal? Ilyen mozgalmas élet, a számtalan próba és utazás mellett mennyi idő jut a magánéletre?
Szerintem ez leginkább azon múlik, hogy kinek mennyire fontosak ezek a kapcsolatok, s milyen formában szeretné megélni ezeket a barátságokat vagy egy párkapcsolatot. Nekem nincs nagyobb érték a testvéreimnél, valamint azoknál a barátoknál és szakmai barátoknál, mentoroknál, akik mellettem állnak. Ezek a kapcsolódások sokszor telefonon történnek, vagy írásos formában, amikor sokat vagyok távol. A barátaim és testvéreim közül ugyanakkor sokan sokfelé élnek, így sok szakmai utazást össze tudok kötni a látogatásukkal, illetve ezeken az utakon is életreszóló barátságok alakulhatnak. Úgy gondolom, egy párkapcsolat is jól működhet, amennyiben az ember társa fel tudja mérni, mivel jár ez a szakma, és a maga szintjén részt tud venni ebben az életformában, a művész mellé tud állni a hivatásában. Ez persze csak akkor működik, ha viszonozva van. Nem elvárható senkitől, hogy magas szakmai szinten segítse a társa pályáját, azonban hallani szép és sikeres példákat ezen a téren is. Azt gondolom, hogy ez akkor tud működni, ha mindkét fél boldog abban a szerepben, amit a párkapcsolatban vállal. Ez a hivatás nagyon erősen az életünk része, enélkül nem értelmezhető az identitásunk. Nem lehet leválasztani rólunk, hiszen nem olyasvalami, amit este, elalvás előtt elteszünk valamilyen ‘munka’ című dobozba, ezt pedig másnak nehéz lehet befogadni. A munkánk igazából a személyiségünk, az életünk kifejeződése, ez maga a művészet számunkra. Azt hiszem nem könnyű olyan társat találni, akivel ez nagyon jól működik elsőre, de lássuk be, hogy enélkül sem könnyű.

Sokszor felvetődik a kérdés az előadók kapcsán, hogy inkább az exhibicionizmus vagy az érzelmek kiélése felé billen-e e mérleg. Esetedben ez hogy néz ki?
Nekem nagyon erősen az érzelmek megélése, felfedezése felé billen ez a mérleg. A közönség sok esetben annyit lát ebből a pályából, hogy rengeteg helyre eljutunk, itt is és ott is játszunk, ami kívülről nagyon idillinek tűnhet, azt ugyanakkor nem sokan látják, hogy mi van a színfalak mögött. Bár nagyon jó érzés kimenni a színpadra, az azt követő érzés pedig még inkább eufórikus lehet, de nekünk, zenészeknek ez egy nagyon komoly feladat. A gyakorlás például amilyen kellemes, épp olyan kellemetlen is tud lenni. Nagyon fontosnak gondolom, hogy azokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyeket otthon érlelek magamban a gyakorlás folyamán, végül egy felszabadult állapotban tudjam megosztani a nézőkkel. Ennek a felszabadult állapotnak a megteremtéséhez nagyfokú kontrolláltságra van szükség, valamint hiánytalan felkészültségre, tervezettségre. Ötvöződik a szabadság és a kontroll, a tervezettség és a spontaneitás. Számomra ez a legérdekesebb és egyben legkihívóbb része az előadóművészetnek. Persze idealizálás lenne azt mondani, hogy minden koncert ugyanolyan eufórikus, de nekem arról szól az egész, és a célom az, hogy elérjek egyfajta megnyugvást, hogy belépjek egy birodalomba, ahol máshogy tudok körülnézni, mint abban, amelyben most vagyok. Legyen jobb, vagy kevésbé jobb napom egy koncert alkalmával, minden tapasztalat hozzásegít egy mélyebb megismeréshez: az adott állapotom tisztábban látásához, valamint a vágyott világom felé vezető út megközelítéséhez.

Ehhez a célhoz, ha jól sejtem, egy elég hosszú út vezet. Melyek lesznek ezen az úton a legfőbb állomások?
A jövő tanévben valószínűleg lesz egy hosszabb amerikai látogatásom, tanulmányi céllal. A legfontontosabb célom, hogy megtaláljak egyfajta belső egyensúlyt, ami lehetőséget ad arra, hogy a sok utazással járó koncertezést egyre magasabb színvonalon tudjam végezni. Ez egy nehéz szakma, pszichésen és fizikailag is nagyon sokat kíván az embertől. Könnyű kizsigerelni magunkat, amiben én sajnos jó vagyok. A jövőben egy magasabb szintű kapcsolatot akarok ápolni önmagammal, és idővel megtalálni a számomra helyes arányt a kifelé és befelé fordulás között.

Ehhez hozzátartozik a saját zene komponálása is?
Régen nagyon sokat improvizáltam és komponáltam is, szóval olykor hiányzik a saját hangzás. Az a szokásom megmaradt, hogyha valami nagyon nyomja a szívem, vagy akár nagyon boldog vagyok, akkor improvizálok. Főleg akkor szoktak születni olyan témák, amelyeket le is jegyzek, ha szomorú vagyok, és ha van időm, visszatérek rájuk. Fél éve például született egy dallam a fejemben, amit leírtam, és csak nemrég írtam rá egyfajta variációt. Ezt akkor egy bizonyos személynek írtam. Úgy érzem, később mindenképpen szeretnék olyan időszakot az életemben, amikor elmélyülök a komponálásban. Addig marad az improvizálás, ami sok esetben életmentő.

Úgy fogalmaztál, hogy "dallam születik a fejedben". Ezt a folyamatot hogyan tudnád leírni?
Hétköznapi nyelven olyasmihez lehet hasonlítani, mint amikor mész az utcán, és hirtelen történik valami váratlanul jó dolog, amire felfigyelsz. Nekem - és ismereteim szerint sok más zenésznek - valamilyen zene mindig megy a fejében. Ezeknek általában mindig van egy forrása, olyan, amit ismerek, majd van, hogy az adott zene továbbalakul bennem. Néha azonban egy számomra új dallam is befészkel a fejembe, azt olyankor igyekszem leírni, ha érzek benne lehetőséget a továbbgondolásra.

Visszatérve a jövőbeli terveidre, csak szólóban gondolkodsz a későbbiekben?Szólóban és kamarazenélésben is gondolkodom. Olyan nem is nagyon van, hogy valaki ne kamarazenélne olykor-olykor. Én speciel nagyon szeretem. A szólót azért emelném ki, mert olyan történhet, hogy valaki kizárólag kamarában játszik. Én ellenben szeretném építeni a szólistaságot, és amellett szeretnék másokkal is játszani.

A szólókarriert tekintve melyik az a hely, ahol mindenképpen fel szeretnél lépni legalább egyszer az életed során? Az a hely, aminek az elérése nélkül sosem kelsz fel a zongora elől?
A londoni Wigmore Hall. Számomra az a csúcs. Talán azért, mert Londonban van, amely városhoz én nagyon kötődöm. Nem mellesleg egy fantasztikus terem.

A szólistaság mellett miért fontos neked a kamarazenélés is? Lazább?
Nem mondanám lazábbnak, inkább azt emelném ki, hogy míg a társaimért felelősséget vállalok, közben van egy olyan áramlás az együtt zenélésben és a próbafolyamatban, ami egy teljesen új világot nyit meg. Egy állandó, nagyon aktív jelenlétre van szükség nemcsak a saját zenei anyagunkkal kapcsolatban, hanem ugyanannyira kell ismerni a partner(ek) szólamát, kell ismerni annak kihívásait, és közös megoldásokat kell keresni minden kérdésre. Ez egy nagyon más állapot, mint amikor az ember ‘csak’ önmagáért felelős: miközben egy jobban ‘megtámasztott’ egység, amikor mindenki jelen van, könnyebben is sebezhető.

Nehéz ráhangolódni a többiekre?
Ez egyrészt függ attól, hogy milyen érzelmi állapotban vagyunk, illetve hogy mennyire passzolunk az adott zenésztárssal, akivel éppen együtt játszunk. Ha van egy közös nyelv, akkor nagyon szépen tud működni az együtt játszás, azonban ezt a közös nyelvet is folyton ápolni, alakítani kell. Bárkivel játszom, én az elején mindig egyfajta megfigyelő állásba helyezem magam és szemügyre veszem, hogy mi történik közöttünk a játék során. Igyekszem alkalmazkodni a társam ötleteihez, még akkor is, ha nekem eredetileg más volt a megközelítésem. Azt gondolom, hogy több zenei megoldás is lehet éppolyan jó, mint az, amit én elképzeltem, ha meggyőződéssel alakítjuk úgy. Ha valami azonban nagyon fontos számomra, és nem tudok másként értelmet adni az adott zenei résznek, akkor sok energiát fektetek abba, hogy elmeséljem a társamnak azt, amit adott esetben érzek és gondolok.

Az ember holtáig tanul... Igaz ez a zenében is?
Abszolút. Mondjuk nem tudom, hogy mi lesz, de szerintem holtom utánig (nevet). Azért mondom ezt, mert mindig van tovább. Inkább azt tudom elképzelni, hogy egyszer eljöhet a megnyugvás egy állapota. Említettem korábban, hogy ez is a célom, én erre vágyom. Sokszor van bennem ugyanis egyfajta feszültség, a tanulás és az utazások is stresszesek tudnak lenni, hiszen teljesíteni kell, bármilyen állapotban is vagyok. Abban reménykedek, hogy egyszer a megnyugvás is eljön. Úgy képzelem, hogy abban a birodalomban, ahova majd belépek, a zenének is más arcait tudom megismerni. Nem úgy mondanám, hogy ott a vége, hanem hogy ott kezdődik.

Ez számomra úgy hangzik, mint amikor a művészek különböző korszakairól olvasunk vagy tanulunk. Amikor a lázadó korszakot egy komolyabb követi, majd azt is felváltja egy felvilágosultabb, nyugodtabb életperiódus. Jól érzékelem?
Szerintem igen. Azt is el tudom képzelni, hogy ahogy az életünkben is vannak visszatérő mintázatok, úgy a zenében is. Miközben spirálisan előrefelé halad, valami mindig, mindig visszatér.

A tanítás szerinted újra része lesz az életednek?
Olyan fiatalokkal szeretnék dolgozni, akik zenei pályára készülnek. A kisgyerekek tanítását nem az én temperamentumomnak találták ki, de később lehet, hogy az is jobban fog menni. Amit azonban ebben az életszakaszomban is szeretek, ha egy-egy alkalommal átadhatok valamit abból, amit éppen akkor tudok, és utána azt kezdenek ezzel a tudással, amit szeretnének. Nemsokára például megyek Kínába és a Fülöp-szigetekre, ahol koncertet adok, utána pedig mesterkurzust tartok helyi diákoknak egy pár órán át. Ez nagyon inspirál. Ha azonban van egy állandó tanítványod, az nagyon nagy felelősség. Nem érzem, hogy én arra most készen állnék.

Elgondolkodtál már azon, hogyha nem a zenei pályát, akkor milyen szakmát választottál volna?
A forgatókönyvírás volt egy időben a nagy álmom. A legutolsó alkalommal például, amikor eszembe jutott egy dallam, az pont egy filmötlethez kapcsolódott. Úgy írtam le, hogy az lenne a film zenéje, ami magával hozta a film témáját is. A pszichológián is sokszor elgondolkodtam, hogyha történne valami és nem tudnék zenélni, akkor elmennék pszichológusnak, mert végtelenül érdekel az emberi lélek és annak minden aspektusa. Noha egy pszichológus által folyamatosan feldolgozandó lelki terheket nem tudom, miként tudnám cipelni.

Talán zenét csinálnál belőle...
Ez a kulcsom mindig. Hogyha valami történik, ha ér egy komoly veszteség, esetleg véget ér egy kapcsolatom, akkor ezekből a nehéz dolgokból is tanulok és táplálkozom. Ezekből készül életem szimfóniája.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!