„Azok tudják inkább észrevenni a boldog pillanatokat, akiknek kijutott a boldogtalanokból is”

„Azok tudják inkább észrevenni a boldog pillanatokat, akiknek kijutott a boldogtalanokból is”
Azt vallja, hogy azok veszik észre könnyebben a boldog pillanatokat, akik megelőzően már megéltek küzdelmesebb időszakot, akiknek van tapasztalatuk arról, hogyan tudnak kimászni egy gödörből. Malchiner Péterrel, nemzetközileg elismert coah-csal, a You are more és Az élet hat bástyája című könyvek szerzőjével arról beszélgettünk, hogy mit jelent egyáltalán a boldogság, mitől lehetnének általában boldogabbak és elégedettebbek a magyarok, miféle megfelelési kényszerek szorítanak minket a falhoz a közösségi médiában. De, aki kitart az interjú végéig, az hét tippet is kap a hatékonyabb és tudatosabb hétköznapokhoz.

Neve ismerősen csenghet színészként is, de ismerhetjük top menedzser-közegből is, az elmúlt években azonban nemzetközileg elismert vezetői tanácsadóként, előadóként és coach-ként tette le névjegyét. Ügyfelei között multinacionális vállalatok felsővezetői, élsportolók, sportcsapatok egyaránt megtalálhatók.

Tapasztalatból is beszélhetsz, ha a boldog pillanatok megélését, az elégedettséget, hálát emlegeted. Érdekes hármas szerepel a karrieredben: színész – menedzser – coach. Sikeres voltál, vagy mindhárom területen. Úgy is hangzik a te karrierutad, mintha egy reneszánsz embertípus lennél, aki mindig képes újjászületni. Hogy épült neked egymásra ez a három, nagyon eltérőnek hangzó foglalkozás?

Tudatosság nem volt benne semmi, inkább a kíváncsiságom és a kalandvágyam hajtott. Később el is gondolkodtatott, hogy mi volt a közös vezérfonal. Nálam ez az emberekkel való foglalkozás. Kicsi gyerek koromtól kezdve nagyon érdekelt az emberek egymáshoz való viszonya, a reakcióik, hogy mi van bennük. Mint színész, az embereket megszemélyesítettem, vezetőként vezettem, most pedig coach-ként támogatom őket. Nem vagyok egy altruista-típus, nem az a fő motivációm, hogy másokat önzetlenül támogassak, de van bennem egy eszméletlen érdeklődés. Gyerekként a villamoson figyeltem az embereket, próbáltam megérteni, hogy milyen kapcsolat van közöttük. Talán onnan jött ez, hogy a családban sok orvos van, akik szintén emberekkel foglalkoznak.

Coach-ként olyan élethelyzetekben is segíted a hozzád fordulókat, amikor valaki fontos döntés, például karrierváltás előtt áll. A te váltásaidnál mi volt a mozgatórugó? Tudsz-e ebből merítkezni, amikor másokat támogatsz a karrierváltásukban?

Biztos vagyok benne, hogy anélkül, hogy én ezt magam nem éltem volna meg kétszer ilyen vehemensen, nem tudnék ugyanezen a szinten hozzászólni a témához. Mindenkinél azt figyelem meg, hogy két nagyon fontos kérdés van. Az első: felismerem-e a pillanatot, amikor ezt meg kell lépnem? A második: megvan-e a bátorságom, hogy megtegyem?

Na és hogyan tudjuk felismerni a megfelelő pillanatot?

Úgy, hogy valami elementáris erejű vágy – nevezzük ezt szenvedélynek – hangja megszólal benned. Ez a szenvedély vezet téged, és azt mondja, hogy ez, amit most csinálsz, ez így nem jó neked, hogy mi a jobb, még lehet, hogy nem tudod, de el kell indulnod más irányba. Ez olyan, mintha kiraknának a pusztába, vagy a sivatagba, és iránytű nélkül is elindulsz észak felé, mert azt érzed, arra kell menned, még akkor is, ha nem tudod, hogy mi vár ott rád, oroszlán jön-e szembe, vagy egy gyönyörű város. Vagy egy másik eset: annyira instabillá válik a környezeted, azt érzed, hogy az életed válik instabillá, megrokkannak a rutinok, reggel már nem kelsz fel vidáman az ágyból, hogy dolgozni menj, nincs kedved a munkatársaiddal tölteni az időt. Mindebből azt érzed, hogy neked valamit lépned kell. A kérdés innentől az, hogy mersz-e változtatni. Ez már nagyon egyéni, hogy kinek mi a válasza a második kérdésre.

Szerencsére sok hozzám hasonló embert látok, aki elindul egy úton – és nagyon sok olyat, aki viszont nem mer lépni. Szerencsén is múlik mindez, vagy azon, hogy így alakul-e genetikusan, a szocializáció miatt. A többség retteg attól, hogy új dolgokat keressen állandóan, hogy bele merjen vágni valami másba, mert nincs önbizalma. A biológia úgy határozta meg, hogy stabilitást keressünk, ha ebből a stabilitásból kilépünk, az egy félelmet keltő pillanat, amitől nagyon sokan olyasmit éreznek, mint amikor a repülő hirtelen turbulenciába kerülve megrángatja a szárnyait, és mindenki összehúzza magát, megijed. Persze, hogy ebben a helyzetben az a vágy lesz erős, hogy visszataláljunk a stabilitáshoz. De vannak azok a személyiségek, akik ilyenkor becsukják a szemüket, vesznek egy mély levegőt, és azt mondják: nem félek, és mennek tovább.

Lehet az is egy zavaró tényező a továbblépésben, hogy nagyon sokan azért nem mernek megtenni dolgokat, mert a legnagyobb félelmük az, hogy vajon mit gondolnak majd erről mások?

Mindenképpen. Egy olyan individuális társadalomban élünk most, amely hangsúlyozza, hogy legyél önmagad, függetlenítsd magad mások véleményétől. Ez pedig némileg annak ad teret, hogy csak akkor működsz jól, ha önmagadnak találod meg a válaszokat. Az igazság azonban az, – a tudományos álláspontokat is figyelembe véve – hogy ez nem így van, nekünk együtt kellene működnünk, csak az egó, az individualista hozzáállás behúz egy falat közénk. Ezért amikor azt halljuk, hogy légy önmagad, ne hallgass mások véleményére, az leginkább arról szól, hogy a belső hitedet soha ne add fel. Meghallgathatsz nyugodtan másokat, csak tudnod kell, hogy ők azért mondják azt, amit, mert a saját belső hitükből táplálkoznak, nem a tiédből. Vannak emberek, akik ismernek, szeretnek téged, közel állnak hozzád, jót akarnak neked, mégis egy rossz sugallatot adnak adott esetben, mert egy olyan képből indulnak ki, ami te vagy, de az ő leképződésükben.

A „Légy önmagad!”- jelenség mellett van egy másik is: a közösségi médián keresztül rengeteg visszajelzéssel, lájkkal, kommenttel találkozhatunk – még akár az is lehet, hogy vágyunk rá, hogy mindenféle reakciót kapjunk. Ismertté vált egy kutatás a közelmúltban, ami az Instagram tinédzserekre gyakorolt negatív hatásáról számolt be. De felnőttként is könnyen azon kapjuk magunkat, hogy bizonyos tartalmak alatt a kommenteket olvasgatjuk, és az, hogy mit gondolnak mások egy adott hírről, már majdnem fontosabb, mint maga a hír. Ez a fajta hozzáállás, hogy mások véleményét lessük, vagy mások jobb véleménye érdekében torzítunk magunkon, szembe megy azzal, hogy „légy önmagad”. Hova vezet ez?

A közösségi média egy olyan helyzetbe hozott minket, ami abszolút váratlan. Nem is tudunk még kulturáltan élni ebben a közegben. A legnagyobb kihívás jelenleg, hogy a valós énem és a digitális énem között hogyan tudom az autenticitást rendbe tenni. Hogyan tudok a digitális térben ugyanaz lenni, mint aki vagyok a valós életemben? Akiknek még ebben nincs tapasztalatuk, – mint ahogy a fiataloknak sincs – még nagyon rá vannak arra szorulva, hogy valaki más mondja meg nekik, hogy milyennek kellene lenniük.

Van olyan embertípus, mint amilyen én is vagyok, aki meghallgatja ugyan a véleményeket, de nem hagyja magát befolyásolni. Amikor a színészetet otthagytam, a környezetem ezt még évekig nem tudta megemészteni – már azok, akik egyáltalán mertek ebben véleményt formálni, és nem pedig eleve azt gondolták, hogy kész, ennek elment az esze. De milyen jól tettem, hogy nem mások véleményére alapozva hoztam meg a döntésemet, mert akkor most nem tartanék ott, ahol.

A digitális világ egyrészt összeköt minket, van egy ilyen érzésed, hogy nem vagy egyedül – de a másik oldalon nagyon magányos vagy, társtalan. Amikor pedig ki kell állni ebbe a közösségi térbe és képviselni saját értékeidet, akkor egy komoly döntést kell meghoznod: hogy te tömegeket akarsz megszólítani, és az számít, hogy többszámjegyű követőtáborod legyen, vagy azt gondolod, hogy azokkal kell foglalkoznod, akik neked valóban fontosak.

Dolgozol menedzserekkel, vállalatvezetőkkel, akár self-brandingben is segíted őket. Számukra mi a jó megoldás? Hogyan legyen jelen egy vezető, egy üzletember a közösségi médiában úgy, hogy a legjobb formáját, a sikerességét mutassa meg, vagy csillantsa meg azt is, hogy ő is csak ember?

Azért nagyon nehéz kérdés ez, mert eleve a vezetés feladata a közelség-távolság játéka: mikor engedem magamhoz közel az embereimet, mikor tartom távol őket. Ha én kiteszem magam a placcra, és elkezdem magam felépíteni, mint vezető, akkor nyilvánvaló, hogy először a szakmaiságomon keresztül tudom ezt megtenni, de előbb-utóbb kihagyhatatlan a személyiség, már csak azért is, mert csak érzelmeken keresztül tudunk kapcsolódni. Az lesz a legbefolyásosabb, aki az emberek érzelmeit megszólítja. De a vezetők általában ettől félnek, mert nem tudják felmérni, hogy hol van az a pont, ahol kiszolgáltatottá válnak. Ezért sokan úgy járnak el, hogy van egy privát oldaluk, ahol a személyes dolgaikról számolnak be, és van egy hivatalos oldaluk, a professzionális énjüknek. Ez személyes döntés, hogy ki, hol, mennyire teszi ki magát a nyilvánosság elé.

De lehet e mögött tudatos tervezés is. Miért különösen fontos ez? Mikor például egy-egy coaching-folyamatban rávezetsz valakit arra, hogy kellene valamilyen tudatosság, rendszer a szakmai, vagy éppen a magánéletébe, hogy kell, hogy legyenek céljai?

A célok önmagukban nem is elegendők. Az a baj velük, hogy feladat-orientáltak, hogy rögtön to do lista társul hozzájuk, ami megrémíti az embereket. Mindez stresszt generál, hogy nem lesz a végrehajtásra elég idő, energia. Nem célokat kell találni, hanem ügyeket. Az emberek nagyon könnyen tudnak szerveződni célok érdekében, például amikor a kolontári vörösiszap-katasztrófa történt, akkor sok ember összefogott, hogy rendet teremtsen mindazoknak, akik áldozatai voltak a szerencsétlenségnek. De ahogy a cél megvalósult, sikerült adományokat juttatni a károsultaknak, szétesett ez a kezdeményezés, mert már nem volt, ami összetartsa az embereket. Mi lenne az, ami továbbra is összefogja őket? Egy másik ügy.

És ez a saját életünkben ugyanígy van. Ha a célt kergetem állandóan, a növekedést akarom mérni – ha viszont örökké ebben a számmisztikában maradok, hogy megfejtsem, hogy mennyire közeledtem a célomhoz, az stresszt okoz. Sokkal jobb, ha úgy közelítem meg a kérdést, hogy miért jó az nekem a nap végén, ha az a bizonyos dolog teljesül, tehát ha ügyként tekintek rá. Ha felteszem magamnak a kérdést: Mi van akkor, ha nem csinálom ezt meg? A céllal kapcsolatban van egy elvárásunk, el kell érnünk, ezt belénk nevelték. Abban a pillanatban, ahogy elértük a kitűzött mérföldkövet, már nem boldogít, mert már teljesült az elvárás. Ezért amikor vezetőkkel dolgozok, akkor – főleg a személyes életükben – az ügyeket, vágyakat keressük.

Ezzel most mintha kicsit arra is magyarázatot kaptunk volna, hogy miért lehet gyakori a menedzsereknél a kiégés. Ha mindig célokat hajkurásznak, amiket ki lehet pipálni, akkor ebben előbb-utóbb ők maguk is elfogynak?

Hát persze. A vállalati működésnek legnagyobb belső ellensége a számmisztikában való gondolkodás, hogy minden évben növekedést kell produkálni. Ezzel meg is utáltatták az emberekkel a növekedés fogalmát, mert nem értik, hogy miért kellene nekik minden évben 10 százalékos növekedést elérniük. Milyen ügy van mögötte, azon kívül, hogy a befektetőknek nagyobb lesz a nyereségük? Az embereket teljesen személytelenné teszi, a szubjektum, mint olyan megszűnik, objektummá válnak, ami azt jelenti, hogy lehetnének akár gépek is. Hogy a dolgozó személyes vágyát hogyan elégíti ki a várt eredmény elérése, az homályos marad.

Nemrég jelent meg egy könyved, „Az élet hat bástyája” címmel. Akik már eddig olvasták, nagyon pozitívan fogadták, a kritikák között olyat találni, hogy ez igazi „alapmű”, amit „mindenkinek el kellene olvasnia”. Ez alapján javasolhatjuk is, hogy remek karácsonyi ajándék lehet a könyvből. A te szándékod mi volt, mikor elkezdted írni, mit szeretnél vele átadni, és kinek?

A könyvnek van egy előzménye, egy korábbi könyvem, aminek a címe „You are more”. Az vezetőknek szólt, hogy hogyan tudok jobb vezető lenni, magamból felszínre hozni olyan dolgokat, amikre nem is gondoltam, hogyan tudok jobban bánni az embereimmel. A mostani könyvem, „Az élet hat bástyája” pedig arról szól, hogy hogyan tudok jobban bánni saját magammal. Ami most egy sokkal fontosabb kérdés szerintem, mert a vezetők is nagyon komoly változáson mentek át az elmúlt 20 évben, más lett a hozzáállásuk ahhoz, hogy mi a vezetés, más lett a belső igényük, hogy mire van szükségük.

Ez a könyv azokhoz szól, aki már elértek dolgokat, akik már megérezték egyszer azt, hogy van az életnek egy olyan pillanata, amikor tisztánlátásra van szükség. A hat bástya leírja az életnek azt a hat területét, amelyek a legfontosabb szempontokat veszik figyelembe, és ha ezek instabillá válnak, akkor az egy jelzés lehet számunkra, hogy valami gond van. Éppen ezért a könyvet ajánlanám mindenkinek, aki szeretné az életét kicsit tudatosabban élni, aki mer felelősséget vállalni saját magáért, aki nem gondolja azt, hogy mások fogják helyette megoldani a problémáit. Nem lesz jobb, ha nem lesz más – ehhez próbál adni a könyv egy tudatos megközelítést, mint egy kocsiban a műszerfal, megmutatja, mit és hogyan kell ilyenkor tenni.

Meggyőződésem, hogy ha az emberek tudatosabban élnének, felismernék, hogy nem vagyunk acélból, megfelelő döntéseket hoznának, akkor kevesebb lenne a betegség. Hiszen az emberek saját magukat tudják gyógyítani, az önreflexió egy működő dolog, ha az emberek tudják, hogyan kell ezzel bánni.

Általános recept nincs arra, hogyan éljünk boldog életet. De ha több olyan ember lenne, aki mondjuk nyitottabb az önismeretre, tudatosabb, és mer szakértő segítséget igénybe venni, akkor több boldog ember is lenne?

Tisztázzuk, mi a boldogság. Boldogság akkor áll be, amikor az agyban koherencia van, mikor olyan érzésed van, hogy most minden stimmel. A boldogságnak van egy pandantja, ami azonban nem ugyanaz: az öröm. Boldog pillanatok – mint amilyen az, ha valamit sikerült elérnem, ha a csapat, amelyiknek drukkolok, épp győzedelmeskedik, ha egy téli napon élvezni tudom a napsütést. A boldog pillanatokat nagyon sok boldogtalan pillanat előzi meg. Ez azt jelenti, hogy azok tudják inkább észrevenni a boldog pillanatokat, akiknek kijutott a boldogtalanokból is. Akiknek az életében adódtak nehézségek, akik valamiért jártak már mélyen, de fel tudtak kapaszkodni ismét, meg tudták oldani a problémáikat, azok sokkal inkább fogékonyak az olyan dolgokra, amik boldogságot is okozhatnak számukra.

Különbséget kell tenni két különböző típusú boldog pillanat között: van az egyik, amikor valami hirtelen örömöt okoz, például mert nyertem a lottón, és már 30 éve mindig volt szelvényem, de még csak most először sikerült nyernem – és van a másik, az a koherens agyállapot, amikor egyszerűen boldognak, elégedettnek, hálásnak érzem magam.

Attól, hogy valaki önismerettel foglalkozik, vagy elolvassa akár az én könyvemet, még nem lesz rögtön boldog. Boldog akkor lesz, ha tesz is érte. Egy könyv, vagy egy terápia elindítja a gondolatokat, de cselekedni magunknak kell. Annak a felismerését, hogy rám van szükség, hogy én vagyok az, aki meg tudja oldani az adott problémát, sokkal fontosabbnak tartom, mint magát a boldogságkeresést. Ha pedig valaki tényleg cselekszik, előbb-utóbb meg fog érkezni ebbe a boldog tudatállapotba.

Mintha a világ segítségünkre sietett volna, hogy jobban tudjuk értékelni a jót, mert már lassan két éve gyötör minket a koronavírus-járvánnyal, mikor milyen módon. Mi a te tapasztalatod, van-e egy általános pozitív hozadéka annak, hogy kicsit lenyomott mindenkit ez a rendkívüli helyzet?

Ezt körülbelül két év múlva fogjuk látni. A nagy többség – akikkel én beszéltem – meglepően pozitívan reagált a koronavírus okozta helyzetre. Az emberek az egész bezárt időszakot igyekeztek pozitívan megélni – ahogy kezdték feldolgozni azt, hogy korlátozva vannak a szabadságukban. Hogy mit tanultunk mindebből, azt még nem tudom, sajnos lehet, hogy elég keveset. Azt látom, hogy nagyon erős hajlamunk van arra, hogy rögtön visszakerüljünk az előző állapotunkba, egzisztenciális szokás, megfelelés alapon. A covid-helyzet mégis sok mindent rendbe tett, például a kapcsolataink tisztaságát: vagy lemorzsolódtak, vagy felerősödtek. Mindenki számára világos lett egy valami, mégpedig az, hogy az igazi problémát egymagad nem tudod megoldani, össze kell fognunk.

Nekünk embereknek kétféle otthonunk van, egy fizikai otthonunk, ahol ténylegesen lakunk, és egy érzelmi otthonunk, ami mindenkinek nagyon szubjektív. És most – talán először – az fordult elő, hogy mindenkinek hasonlóvá vált az érzelmi otthona, mert mindenki félt, szorongott, tartott a bizonytalanságtól.

Hirtelen lett egy közös ügy: legyőzni a vírust. Vagy akár több kisebb közös ügy, mint megsegíteni másokat ebben a helyzetben.

Abban a pillanatban, hogy az emberek azt érzik, van egy közös ügyünk, nagyobb az esély arra, hogy megmaradnak az ezzel született pozitívumok, mint például az emberek tisztelete, a szolidaritásérzés. Én külföldön élek, több hónap után újra Magyarországon járva azt tapasztaltam, hogy kedvesebbek lettek az emberek, jobb kedvűek, másként kommunikálnak, ismeretlenekkel folytatok beszélgetéseket, ami máskor nem fordult elő.

Pedig mintha tartaná magát az az előítélet, hogy a magyarok inkább hajlamosabbak a boldogtalanságra, van bennünk egy adag pesszimizmus úgy általában. Már a himnuszunkban is azt énekeljük, hogy „bal sors, akit régen tép”. Neked, aki több országban is megfordulsz a munkád kapcsán és számos különböző nemzetiségű emberrel kerülsz kapcsolatba, mi erről a benyomásod? Vagy erről a pontról is elmozdultunk a covid-járvány óta?

Felnőtt egy új generáció, amelyik már nagyon másként ítéli meg a saját szerepét, akár a világban magyarként betöltött szerepét. Ezeknek a fiataloknak már nincs olyan kisebbrendűségi érzése, önbizalomhiánya, mint ami még az én korosztályomat jellemezte – ami feltétlenül jó. A magyaroknak van egy szembeötlő jellegzetessége: végtelenül hajlamosak a problémagyártásra. Ha megkérdezel engem, hogy mi a baj a magyar néppel, akkor az, hogy a magyarok hatékonysága nagyon alacsony, az elvárásaik azonban nagyon magasak. Szeretnének nagyon jól élni, szeretnének ugyanolyan jó fizetést, mint amilyen az osztrákoknak van, csak azt felejtik el, hogy az ő hatékonyságuk a harmada annak, mint amit a nyugati szomszédoknál tapasztalhatunk.

Összefügghet ez az alacsony hatékonyság azzal is, hogy sokan először azt nézik, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni, hogy egy bizonyos dolog miért nem fog sikerülni?

A magyar ember először a problémát látja, sokkal később gondolkodik a megoldáson. Sok embernek kevés az önbizalma ahhoz, hogy elhiggye egyáltalán azt, hogy meg tudja oldani a feladatát. Mindemellett sokan nem tudják megfelelően kommunikálni, hogy mire van szükségük a megoldáshoz, a sikerhez. Magyarországon olyan személyes, vagy még inkább személyeskedő szinten történnek dolgok, amiben nincs profizmus. Az emberek a saját egójuknak, érzésüknek megfelelően megsértődnek valakire, elpártolnak valakitől, akár félreértések, akár kommunikációs zavarok miatt. Nem tudnak világosan megfogalmazni dolgokat, még a saját érdekükben sem, és csodálkoznak azon, hogy a nap végén ez eredménytelenségre vezet – és akkor az a legegyszerűbb, ha a másikra haragszanak. Ez sajnos tipikus, magánéletben és munkában is gyakran szembesülök ezzel, hogy az egymásra mutogatás megy, és nagyon kevesen vállalják a személyes felelősséget. Egy német kultúrájú országban ezzel szemben nagyon fontos a felelősségvállalás, a világos, érzelemmentes, tárgyilagos kommunikáció, hogy nincs probléma, hanem kihívás van, és az a kérdés, hogy én arra milyen választ adok.

Mi tud minket kimozdítani ebből az állapotból? Jó példák?

Olyan emberek kellenének, akik megtestesítenek valamilyen értéket, amihez az emberek tudnak kapcsolódni. Magyarországon sajnos lefelé nivellál az ország, az elitet lehúzza az alatta lévő réteg. Fontos lenne a gyereknevelés is, mert egy felnőtt ember fejében kialakult gondolkodást már nagyon nehéz áthuzalozni. Arra van esély a magyar jóllétnek ebben a fázisában, hogy el tudunk kezdeni azzal foglalkozni, hogy a következő generáció már más gondolkodású legyen. És ezen a ponton sokat számít a szülők önismerete is, hogy felismerik-e, hogy milyen támogatást tudnak adni a gyerekeiknek. Mert a családból, ebből a mikroközösségből indul ki minden.

Közeledik az év vége, mindenkinek más módszere van arra, hogyan gondolja végig az elmúlt év eredményeit, miként készül fel a következőre. Neked mi lenne a gyakorlati tanácsod, hogy hogyan lehetünk a jövőben hatékonyabbak, tudatosabbak, boldogabbak?

Mindjárt hét tanácsot is sorolnék:

1.  Az első tanácsom, hogy ne foglalkozzunk az év végével, ez egy dátum, ne ehhez kössük a tervezést, változást.

2. Állandóan legyünk éberek, nagyon világosan tudjunk priorizálni, megkülönböztetni a valóban fontos dolgokat a lényegtelenektől mind a munkában, mind a magánéletben, és merjük elhagyni azt, ami nem lényeges.

3. Legyen bátorságunk lemondani dolgokról, akár kapcsolatokról is, merjünk döntéseket meghozni.

4. Törekedjünk tisztánlátásra, tudjuk pontosan felmérni saját életünket, de környezetünket is, lássuk azokat a hatásokat, amik érhetnek.

5. Fejlesszük állandóan önismeretünket, hogy pontosan tudjuk azt, hogy milyen szituációkban fogunk helyesen, vagy helytelenül reagálni.

6. Ne a boldogságra törekedjünk, hanem legyünk hálásak mindazokért a dolgokért, amik megszülettek, legyen ez egy fenntartható állapot. Ez nem egy cél, hanem maga az eredmény.

7.  Figyeljünk a kapcsolatainkra, mert azok a legfontosabbak, legyen világos, hogy milyen emberekre van szükségünk. Ahogyan szokták mondani, az 5-6 ember, akivel a legtöbb időt töltjük, nagyon jól leírja azt, hogy kik vagyunk valójában. Érdemes olyan emberekkel lenni, akik támogatnak és előre visznek, és nem olyanokkal, akik folyton megkérdőjeleznek minket és magukat.

Malchiner Péter bemutatkozó oldala itt

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Ganzler Orsolya

Kommunikációs tanácsadó, PR szakember, a szeretlekmagyarorszag.hu portál kommunikációs vezetője. Pályája során sokrétű tapasztalatot szerzett kommunikációs ügynökségeknél, ahol többek között az OTP, a …