Az összeomlásnak így vagy úgy, de meg kell jelennie – interjú Sárvári Györggyel

Az összeomlásnak így vagy úgy, de meg kell jelennie – interjú Sárvári Györggyel
A belső harcos esszenciája az ugrás bátorsága, egyfajta vakugrás, amit minden embernek meg kell tennie az életében - állítja Sárvári György pszichológus-coach. Hazánk egyik legmeghatározóbb szakembere szerint a személyes és a szakmai én összeérve integráns egészet képez, összeomlás nélkül pedig nem lehetséges az újjászületés. A szakember részletesen beszél saját módszereiről, az intuitív működésről, az erős jelenlétről és a semlegesség elvetéséről, s néhány kemény helyzetbe is beavatott minket.

Az interjú először 2019. július 4-én jelent meg.

- Konkrétan tudom, hogy sokak számára egyfajta bevehetetlen várnak tűnsz… de az vagy-e valójában, vagy közel engeded-e magadhoz az embereket? Hogyan lehet hozzád közel kerülni emberileg és szakmailag?
- Extrém Coach Képzés néven fut egy egyéves képzésem – aminek a jelenlegi az utolsó évfolyama, mert új képzést indítok –, amire három-ötszörös a túljelentkezés, így felvételizni is kell. A képzéseken én is „kiterítem” magam emberileg és szakmailag is. Utóbbi esetében egy-egy esetfeldolgozás után közösen elemezzük, hogy mi miért úgy történt, ahogyan, mi mit jelent s lehetett volna-e másképpen. Amikor pedig eljön az idő, én is feltárom a múltam, a sebeim, beszélek magamról a csoport előtt. Emellett minden képzésen beleülök a forrószékbe és a hallgatók visszajelzéseket adhatnak arról, hogy hogyan is látnak engem. Mindez ott megtörténik, de ennek csak ott van helye.

- Pszichológiából tudományos fokozatod van, de ebből hogyan következik az, hogy ilyen erős jelenléttel éppen a coaching területére lépj, van ennek az útnak valamilyen íve?

- Először filozófiával, a hermenautika témakörével kezdem el foglalkozni Amszterdamban az egyetemen kutatóként – erről szól az első könyvem is, amin 10 éven át dolgoztam –, ám emellett a szupervízió és a coaching foglalkoztatott igazán. A hollandoktól a kezdetektől fogva ezt tanultam és a holland iskolát vallom: eszerint a szakmai és a személyes én összeér, a kettő nem teljes mértékben szétválasztható akkor sem, ha a két egységnek vannak külön megnyilvánulásai, az embert harmóniában és egységben kell nézni. Számomra a coaching nem módszertant, eszköztárbővítést, nem egy beavatkozási módot, hanem holisztikus megközelítést jelent, amikor is a személyes hátteremmel és a szakmai identitásommal próbálom segíteni az embert. Én egy ilyen folyamatban nem választom el élesen a szakmaiságot és a személyességet. Számomra a szakmai segítő munkában megjelenik – és meg is kell jelennie – a személyes élethelyzetnek és -útnak. Tudom, hogy számos coach-iskola azt vallja, hogy csak szakmai kérdésekkel szabad foglalkozni, amit én is szívesen megteszek, de ha nem világítom meg azt, hogy a magánember, a személy hogyan jelenik meg az adott folyamatban, akkor félmunkát végzek. Ha valaki a személyes fejlesztéshez semmilyen szinten nem ért, akkor jobb, ha bele se vág ebbe a szakmába.

- Tehát a folyamatban való személyes jelenlét nélkülözhetlen?
- Számomra a coaching a szakmai személyiség integráns megközelítése, amiben együtt kell, hogy megjelenjen a személyes árnyék és kiválóság, a szakmai deficit és a szakmai kiválóság.

- Ez különutasságot jelent a számodra? Írtál is arról néhány hete a Facebook-oldaladon, hogy nem szeretnél semmilyen irányzathoz vagy iskolához tartozni, de nekem az általad elmondottak mégis csak egy „iskolának” tűnnek.
- Az életutam során egyre inkább a megérzések, flashek és az intuitív működés felé fordultam s ezt az utat – legalábbis én úgy tapasztalom – kevesen követik. Próbálok radikálisan a megérzéseim alapján működni. Ehhez persze az kell, hogy a semmiből tudjak belépni egy élethelyzetbe, a nemtudás állapotából elindulni és nyitottá válni a másik fél teljes feltárulkozása felé. Ennek a nyitottságnak a fenntartása komoly fegyelmet és készenlétet igényel. Ezt ma gyakran úgy hívják, hogy mindfulness tudatos jelenlét. Ha képes vagyok egy teljesen befogadó állapotot létrehozni magamban, akkor az információ tisztán jelenik meg és áramlik be hozzám. Másképpen ezt vezetett állapotnak hívom, ahol az inspirációk visznek előre. Persze komoly jártasságot igényel ennek a létrehozása és fenntartása. Ebből az irányított állapotból építkezem. Tehát amennyire csak lehetőség van rá, igyekszem háttérbe szorítani az előzetes tudásomat, előfelvetéseimet, a módszereimet és eszközeimet, megpróbálva a semmi állapotába helyezkedni és engedni, hogy kibontakozzon számomra egy kép, egy szimbólum, valamifajta útmutatás, egy irány, amit a másikkal való találkozás létrehoz bennem. Ez követően – de soha nem előtte –megjelenhetnek módszerek és eszközök, de csak annak függvényében, hogy azokat az intuitív feltárulkozás mennyire engedi bejönni a folyamatba.

Érdemes ezt úgy elképzelni, mint amikor egy harcművész a versenye előtt felépít egy stratégiát arra, hogy hogyan lesz majd jelen a ringben vagy a szőnyegen. Ha e stratégia abból áll, hogy nagyjából látja az ellenfél mozgását és ismeri a gyengeségeit – mert mindenkinek vannak gyengeségei –, akkor építhet már a saját erősségeire is. De ha úgy akarja felépíteni a küzdelmet, hogy pontos technikát, módszert épít fel magában (hátsó egyenes ütés majd első köríves rúgás…), akkor elbukott. Ez kivitelezhetetlen, neki ebben a harcban vége van. Ennek ellenére mégis sokan próbálják meg ezt a stratégiát felépíteni és alkalmazni. Eltervezik, hogy egy adott helyzetben mit fognak csinálni, amit viszont nem lehet kivitelezni, mert az élet és a pillanat változik és vagy hoz-, vagy éppen nem hoz egy lehetőséget. Úgy is mondhatnám: ha megelőzőm magából az életből jövő lehetőséget egy előre elképzelt vagy felépített eszközzel, akkor a legjobb megoldást és a hatékonyságot helyezem a háttérbe. Mennyire érthető ez így? Mondok egy másik példát is. A képzésemen minden csütörtökön este tartok egy elméleti előadást, amire felkészülök. Van úgy, hogy mire elérkezik a csütörtök este, már a harmadik koncepciót vetem el, és útközben Bercel felé bontakozik ki a végső téma.

- Nekem világos ez a gondolatmenet, ezért hozod be az intuíciót, mint lehetséges „eszközt”?
- Igen és ezt próbálom meg tanítani is a feldolgozásokon keresztül. Megjelenik egy eset, egy elakadás, egy téma, amit feldolgozunk; darabokra szedjük és megnézzük, hogy mi miért és hogyan történt. Értsük meg közösen azt, hogy valaki miért azt az utat választotta, miért abban a formában bomlott ki az adott történet. Nem szimulációról, hanem élő esetekről, nyitott helyzetekről van szó.

- A befogadás hogyan alakul az ügyfelek részéről, mennyire képesek elmélyülni ebben a folyamatban? Mennyire nyitottak erre a gondolkodásra, módszerre? Mert azt gondolnám, hogy azért ez tud fájni is.

- Egyrészt nagyon tud fájni, másrészt a koncepcióm lényege, hogy „összeomlás” nélkül nincsen „újjászületés”. Az „összeomlásnak” így vagy úgy, de meg kell jelennie, ám ez alatt nem valamilyen drámát értek, hanem annak belátását, hogy ami addig sikerre vezetett, vagy éppen „megölt”, az a továbbiakban nem tud működni. A vezetői piacon a kiégés jelenti a legnagyobb problémát és kihívást, ennek kezelése a vezetők nyolcvan százalékánál megjelenik. A kiégés azt jelenti – ahogyan arra utaltam is – hogy ami az üzletben sikeressé tett valakit, ami felvitte őt a csúcsra, az valami olyasvalamitől fosztotta meg őt, amitől elfogyott az életkedve, lecsökkentette az életereje áramlását. Ezt nem lehet helyre állítani az addig követett működéssel és módszertannal, vagy projektgondolkodással. A felébredés, a kiégésből való kijövetel egyetlen módja az, ha az ember belátja: a korábbi sikeres működés ma már gátolja őt a fejlődésben, ami addig kiválóvá tette, az nem segíti a gyógyulását. Ez a folyamat valóban rettentő fájdalmas, évtizedek alatt begyakorolt mechanizmusokat kell felülbírálni és újakat behozni. Erre a teljesen más szemléletre, gondolkodásra való átállás fájdalommal jár. A legnagyobb nehézség az elengedés, a szégyentől való félelem, a veszteség vállalása…

- Aztán lehet, hogy tévedek, de itt jön be az általad sokat használt fogalom, a sématörés?
- Valójában ezt a kifejezést régebben használtam, ma már nem annyira jellemző.

- Akkor másképpen kérdezem: hogyan lehet egy emberrel „beláttatni”, hogy az addigi működése, módszerei, amik vitték őt előre vagy fölfelé, immár nem az ő érdekeit szolgálják? Merthogy valóban nehezen dobjuk el a szokásainkat…
- Ha csoportban gondolkodom, akkor nagyon érzékenynek kell lennem a másik emberre, nem adhatok fejből válaszokat az ő megnyilvánulásaira. Ha egy életút átgondolásában, egy élő problémának a feldolgozásában vagyunk benne, a fejből adott racionális válaszok nem segítenek, nem visznek előre. Elvesztem, ha a működésemet nem segíti a nagyon mély együttérzés, az „oda nem illő elemek felfedezése”, és a bennem keletkezett érzések tudatosítása. Amikor egy ember „összeomlik” előttem és én az ő általa vezetőként használt motivációs eszközöket venném elő, akkor az ott abban a helyzetben egyenlő lenne a kőbalta használatával. Előfordulhat, hogy nem motiválni kell a másikat, hanem csendben maradni, nem biztatni, hanem csak együtt érezni vele, de az is lehet, hogy meg kell állítani az ámokfutását és ki kell billenteni a látszólagos egyensúlyából. Tehát megeshet, hogy még mélyebben kell berántanom abba a vákuumba, amibe került, mert el kell vinni őt az „összeomlásnak” egy olyan állapotába, ahonnan egészen másképpen, átstrukturálódva fog felépülni a belátás révén. Ebben a folyamatban a racionális válaszok nem értelmezhetők, csak a belülről jövő érzések tudnak segíteni, mert egy kiégett vezető éppen az érzékenységét veszítette el. Olyan kommunikációs panelekben gondolkodik, amik motiválnak, drive-olnak, de valójában nem segítenek az elakadáson való túljutásban, márpedig tanulni csak az elakadásból és annak mély megértéséből lehet.

- Azért azt tegyük hozzá, hogy az ilyen blokkollás nem csak a vezetők sajátja; megjelenik egy recepciós, egy árufeltöltő esetében, bárkinek az életében jöhet egy ilyen megtorpanás.
- Ez igaz, nem specialitásról van szó, de a felmérések szerint az európai felsővezetők körében legnagyobb százalékban a kiégés jelenik meg problémaként.

- Annak, aki ilyen segítő munkát végez – amint ahogyan te is a saját szemléleteddel – mennyire kell tudnia figyelni és hallgatni? Vagyis vannak a figyelemnek és a hallgatásnak szintjei, hová el kell jutni azért, hogy valóban hatékony legyen a közösen vitt folyamat?

- Szerintem megint itt jön be a módszertani jártasság – a módszerekben, projektekben, kivezető utakban való gondolkodás – és a belülről vezetettség különbsége.

- Előbbi gyorsan bezárja az ajtót a megoldások előtt.

- Valóban, mert abban az esetben a coach, a pszichológus, a segítő – végül is bárki – figyelmét az előzetes tudás és tapasztalatok, a felvett, megtanult panelek határozzák meg. A másik ember valódi megismerésének egyedüli útja az, hogy eljussak a semmi állapotába, ahol képes vagyok tisztán engedni, hogy a másik fél megjelenjen előttem – s ezt mindig kíséri egy érzelmi válasz is. De ez az érzelmi válasz gyakran nem jön azonnal, és abban a sötétségben, abban a vákuumban ki kell tartani addig, ameddig be nem úszik a megfelelő flash… Például ránézek valakire és azt érzem, hogy van benne egy mély szomorúság; nem tudom, hogy miből fakad, de ha összerakom a teljes képet, akkor lehetnek olyan oda nem illő elemek, amik a kiindulópontjai lehetnek egy beszélgetésnek. Egy mozdulat, egy gesztus, egy ruhadarab vagy egy elejtett mondat… Ha erre, a másik fél gestaltja által behozott pontra diagnosztikusan rátapintok, akkor létrejöhet egy olyan mélyülő helyzet, ahonnan elindulhatunk. Ha módszerekkel és tanult eszközökkel akarom feltörni, akkor zsákutcába vezetem őt is és magamat is.

- Mondanál erre egy példát?
- Mondjuk egy vezetőnek az a problémája, hogy van két olyan kollégája, akik nem teljesítenek megfelelően. Egy motivációs tréner motivációs panelekkel próbálja meg segíteni a vezetőt, amik lehet, hogy ideiglenesen segítenek is. De lehetséges, hogy nem itt, hanem mélyebben van a probléma. Például a vezető nem mer egyértelmű visszajelzést adni senkinek és a lehetséges konfliktusokat benne hagyja a rendszerben, s azt várja, hogy azok majd maguktól megoldódnak. Eközben pedig csak azt érzékeli, hogy két munkatársa nem teljesíti az elvárásait.. Azt már nem látja, hogy az ő viszonya milyen hozzájuk, a saját működése mennyire felhatalmazó, vagy hogy neki milyen előnye származik ebből a fenntartott feszült helyzetből. Felvetődik a kérdés: mi az ő játszmája és felelőssége ebben a helyzetben? Ezt megérteni csak úgy lehet, ha mélyebbre megyek, ha mélyebbre megyünk.

- Az ügyfél és te magad is?
- Az ügyfelet ki kell zökkenteni abból az alapsémából, hogy itt két lusta emberről van szó.

A belső harcos útja címmel könyvet is írtál, de úgy érzem, hogy ez a szimbólum az ars poeticadban is megjelenik s nekem az a konklúzió, hogy a belső harcos mindannyiunkban ott van. De tényleg így van s ha igen, hogyan lehet kapacitálni?
- Ez egy nagyon fontos kérdés. Minden a bátorságon múlik. Találkozom olyan emberekkel – s így az élethelyzeteikkel is –, akik a gyávaságuk miatt kézenfekvő lépéseket nem tesznek meg, én pedig képtelen vagyok a belső harcosukat felébreszteni, tehát vannak kudarcélményeim is. A belső harcos esszenciája az ugrás bátorsága, egyfajta vakugrás, amikor az ember nem tudja előre, hogy pontosan mi történik majd. De ha valaki soha nem ugrik, akkor az ő belső harcosa soha nem fog felébredni és ezt senki sem lépheti meg helyette. A belső harcos megerősítésének előfeltétele a szabad ugrás, amit mindenkinek meg kell tennie a saját életében kicsiben és nagyban is. Sokan mondják azt, hogy a coaching egy lélekmelegítő, puha, szeretetteljes odafordulás, amitől jobban érzi magát az ember – ez a szemlélet körülbelül öt percig képes hatni. A belső harcos energiája a lépésből és cselekvésből fakad.

- Itt talán megint az ellentmondásos kép jelenik meg, két szemléletmód; a lágy odafordulás módszertana és a te szemléleted… Lehet annak alapja, hogy erős figuraként jelensz meg a többi módszertanhoz képest?
- Erősen jelenek meg, de ezt nem bánom. Az én utam, nem mindenki útja, ezt tudom. Az intuitív működés során a megérzések eléggé messzire elvihetik az embert. Mondok egy példát. Olykor tartok egy-két napos nyitott tréningeket is. Legutóbb, amikor kilenc órakor kezdődött a nap, vártam öt percet, majd elkezdtük megbeszélni a tréning kereteit. Három perce beszéltem, amikor beállít az egyik résztvevő… az első érzésem az volt, hogy ez egy agresszió, hiszen éppen akkor érkezik meg, amikor felállítottuk a közös kereteket és létrejött a csoport elköteleződése. Lehet, hogy későn jött a komp, de számomra ez a belépés mégis agresszióként jelenik meg s én nem mondom azt, hogy „de jó hogy jöttél, hozok neked egy széket, elmondom, hogy mi történt”. Az illető valamit megzavart, ami megjelenhet témaként is: próbáljuk meg megérteni mélyebben, hogy mi történt, mert a késő komp csak egy része a dolognak. Itt és most ennek van-e több jelentése? Vajon miért és hogyan hozza létre ezeket az akár ismétlődő helyzeteket is a késő?

- Ez nagyon kényelmetlen helyzet lehet a másik embernek…
- S még kényelmetlenebbé válik a szituáció, amikor a kezdés után tizenöt perccel betoppan valaki, hogy „elnézést, de…”. Nem engedtem be a csoportba, s miközben ő elment, a résztvevők arra gondoltak, hogy milyen durva vagyok. Meg is kérdeztem: ugye milyen durva volt ez számotokra? Ti beengedtétek volna, igaz? S akkor néhány elkezdek bólogatni. Megbeszéltük, hogy számomra viszont fontos a csoport dinamkája és a résztvevők energiaszintje, fókuszáltsága is. Közben a helyzet témává vált, beszéltünk róla, hogy ez kinek mit jelentett és kiben mit okozott. Eltelt öt perc és az elküldött ember visszajött azzal, hogy ö közel ezer kilométert vezetett idáig, viszont a GPS rosszul határozta meg a helyet és nagyon szeretne részt venni a csoport munkájában. „Szeretettel várlak, itt a helyed…”, mondtam, de nézzük meg azt is, hogy mi is történik most velünk….

- De közben mi változott meg ebben az emberben?
- Nem csak benne, hanem a csoportban is. Mert a tagok azt mondták, hogy „Gyuri, én mindenkit beengedek és ezzel rombolok, hogy nem állítok fel kereteket és határokat, túlságosan is megengedő vagyok, most értettem meg, hogy határtartási problémáim vannak.” Arról van szó, hogy a csoportvezetőnek nem csak a késővel, de a csoport tagjaival szemben is felelőssége van. Ezt sokan ott és akkor értették meg. Viszont amikor minden a helyére került – a későn érkező is a csoport tagjává vált – akkor egy mély tanulási helyzet jött létre. Abban az esetben, ha az illetőt udvariasan beengedtem volna a tréningre, akkor ezt buktuk volna. Ez tűnhet durvának és keménynek, de abban a pillanatban berántotta a jelenlévőket és szembesítette őket a saját reakcióikkal. Értsük meg pontosan, hogy milyen érzések bontakoztak ki, miért haragudott a csoport és a csoportvezető, ki miért érzett együtt a későn érkezővel, mit élt át a későn jövő…. Én akkor intuitíven azt éreztem, hogy abban a helyzetben azt kellett tennem, amit tettem. Viszont nem engedtem el a kibontakozó helyzetet, nem hánytam rá földet, hanem azt mondtam: nézzük meg, tárjuk föl közösen, hogy mi történt.

- Említetted, hogy a képzéseidre felvételiket kell tartanod. Hogyan képzeljük ezt el, kik vehetnek részt, mit kell magukkal vinniük ahhoz, hogy hallgatókká váljanak?

- Az előszűrés levelezésben történik, ekkor a jelentkezők bemutatkoznak, feltárják, hogy miért szeretnének részt venni a képzésen. Előfordul, hogy már ebben a fázisban azt mondom valakinek, hogy erre még nem érett, ez nem az ő útja. Aztán összejön harmincöt-negyven ember és egy nagy teremben elkezdődik a felvételi.

- Ott, mindenki előtt?
- Mindenki előtt és természetesen vannak segítőim is. Elmondom a résztvevőknek, hogy ez egy nyitott helyzet, viszonyuljunk egymáshoz nyitottan s nézzük meg, hogy egy erős dinamikájú helyzetben, erős visszajelzések hatására ki hogyan reagál. Elindul egy beszélgetés s valaki mond valami olyat, ami mások számára megdöbbentő, szokatlan, vagy a sztorijából kibontakozik valami, ami nem hiteles. Ekkor megkérdezem őt, nyitott-e arra, hogy a csoporttagok visszajelzést adjanak számára az adott történettel kapcsolatban. Ha igent mond, az már egy éles és nyitott helyzet, s látszani fog, hogy ki hogyan is reagál. Ha valaki számára egy visszajelző helyzet méltatlan, vagy vádaskodásnak éli meg a visszajelzést, akkor ő valószínűleg nem fogja bírni a képzést sem. Ha viszont tanulási helyzetként éli meg, lehetőségként arra, hogy megtudja, mások hogyan is látják és élik meg őt és elfogadja, hogy olyan véleményt is kaphat, ami nem egyezik a saját énképével, akkor ő a legjobb részvevővé válhat. Ilyenkor a csoport tesztelése történik, ahol a résztvevők elmondják az érzéseiket, gondolataikat; kire hogyan hat a másik sztorija, megjelenése, én pedig ebből a nagyon erős dinamikájú helyzetből próbálom meg kiszűrni a legstabilabb, leginkább tanulni vágyó embereket, akiknek ott a helyük a képzen. A nap elején is nyilvánvalóvá teszem, hogy egy ilyen teszthelyzet következik, megkérdezem, hogy vállalják-e… engedjék meg, hogy eldönthessem, kikkel dolgozom együtt. Természetesen ők is mondhatnak nemet a képzésre a nap végén.

- Az élből nemet mondás a visszajelzésekre az már egy jelzés és elutasítást von maga után?

- A „nem” már valóban egy jelzés, de ha igent mond és nem jól reagál, durvának vagy megalázónak éli meg mások meglátásait, vagy annyira zárt, hogy semmit sem tud befogadni kívülről, akkor az is egy jelzés és sokkal jobb, ha mindez a képzés előtt derül ki, mint utána.

- Említetted, hogy a holland iskola jegyében a szakmai és a személyes én egy egységet alkot nálad is. Viszont mégis csak adódik a kérdés: a hétköznapokban, nem munkahelyzetekben tudsz úgy létezni, hogy nem elemzel, úgy tekinteni az emberekre – akár most rám is – hogy ne gondolj „rá”, „rám”, hanem csak a beszélgetésünkre?
- Nem tudok kibújni a bőrömből, ahogyan a beszélgetés elején is utaltam rá, bennem mindig megjelenik egy érzés a másik emberrel kapcsolatban; minden élethelyzetemben megpróbálok fejlesztő-segítő emberként jelen lenni. Már nem szeretnék visszabújni a semleges szerepkörbe. Mindez megjelenik bennem, nem játszok el valami mást… de ha ez zavar valakit, akkor tisztelettel vagyok iránta, s miközben bennem lefutnak az érzések és a gondolatok, ezeket nem tárom föl előtte. Ugyanakkor, ha megvan a nyitottság, az már lehet egy beszélgetés kiindulópontja, s én is nyitott vagyok arra, hogy elmondják, én milyen érzéseket keltek a másik emberben. Szóval mindez ott van bennem, de nem mindig hozom elő… ám ha a másik ember nyitott rá, akkor az számomra mindig egy nagyon izgalmas dolog, mert szenvedélyesen foglalkoztat a másik ember mélyebb megismerése. Viszont e mellett létezik egy mélyebb készenléti üzemmódom is, amit viszont csakis tanácsadási helyzetekben veszek elő; amikor dolgozom képes vagyok magam megváltozott üzemmódba – vagy másképpen –, megváltozott tudatállapotba helyezni.

- Ez a nyitottság meg tud jelenni a mások oldalon is?
- Igen és kíváncsi is vagyok rá, sőt, kifejezetten bántó számomra, ha a másik ember figyelmen kívül hagy engem, ha csak annyit sem kérdez, hogy „hogy vagy…?”. Vannak olyan társaságok, ahol az emberek csak magukról beszélnek, nem tudom, hogy észrevetted-e.

- Tort ül az egó, ahogyan mondani szoktam, persze tévedhetek is.

- És ezek az emberek nagyon jól el is vannak a sztorizgatásokkal, de én ilyen helyzetekben már nem veszek részt. Nem érdekelnek a sztorik, csak a másik ember személyisége – az viszont nagyon.

- Eléggé nehéz lehet megugrani ezt az elvárásrendszert… nincsen nagyon magasan a mércéd?
- Nem tudom, hogy ez magas-e vagy sem, de nem akarok már része lenni olyan élethelyzeteknek és társaságoknak, ahol a beszéd a viccelődő, poénkodó, semmitmondó témák körül forog, miközben önmagunkból nem mutatunk meg semmit, nem tudjuk feltárni a gyengeségünket, örömünket és nem tudunk feltenni valódi kérdéseket vagy kinyitni problémákat egymás előtt.

Sárvári György legújabb könyve az „Intuitív Út, Az Ugrás Szabadsága” szeptember 12-én jelenik meg az Akadémia Kiadó gondozásában és az általa szervezett konferencián kedvezményesen kapható lesz.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Szabadúszó újságíró, coach, maratonista. Minden mögött az embert keresi, azt, ami őt előre viszi, teljesítményre sarkallja, amitől ő maga „élővé” válik. Abban hisz, hogy mindenkiben ...