Itthon végeztél, de aztán Angliában tanultál tovább.
Az ELTE anglisztika szakán diplomáztam, aztán Leedsben találtam egy forgatókönyvírói mesterszakot. Volt benne színház, rádió, film és tévé is, így mindenféle műfajban kipróbálhattam magamat. Leedsben hamar megtapasztaltam, hogy Angliában is eléggé zárt a színház és a film világa. A Leeds Playhouse-ban viszont részt vehettem egy egyéves improvizációs drámapedagógiai programon, amiből végül előadást is csináltunk a színházban.

Ez a vonal most is jelen van az életemben, mert a Behívó programba járok már másfél éve a Katona József Színházban. Emellett producer-asszisztensként dolgozom, ez a mindennapi kenyerem. Nagyon szeretem csinálni, mert kreativitást igényel. Mellette pedig írok, ötletelek, és vannak felkéréseim, amikről még nem mesélhetek.

Az íráshoz mindkét imprós csoportom hozzásegített. Rájöttem, hogy a dramaturgia - hogy mi működik jól a színpadon, milyen mondat viszi előre a jelenetet, hogyan kell karaktert építeni, és hogyan lesz egy párbeszéd realisztikus - mind-mind elsajátítható a színészi játékon keresztül. Nekem ez nagyon fontos volt az “Ők tudják, mi a szerelem”-nél is, bár ott a dialógust nem változtattam meg, hiszen az adaptáció volt.

Akkor te kibővítetted az eredeti szöveget?
Rövidítettem, mert a darab másfél órás, a tévéfilm pedig nagyjából 73 perc. Voltak benne ismétlődések, ami a színházban abszolút a helyén van, de filmen nem működik annyira. Ez egy nagyon színészbarát darab, ami sok játékteret ad, de filmen jobban működnek a finomabb gesztusok.

Utána viszont hozzá is írtam visszaemlékezéseket, mert ez eredetileg egy kamaradarab, egy helyiségben játszódik. Itt az volt a legfontosabb, hogy abból az egy szobából kimozogjunk, legyen külső jelenet is. Eredetileg a színházban vettük volna fel, mivel azonban az MTVA beszállt a produkcióba, végül a ráckeresztúri Pázmándy-Brauch kastély lett a helyszín. Viszont így is ugyanannyi időnk, mindössze kilenc napunk volt a forgatásra. Januárban kellett szeptemberi szüreti időszakot forgatni, úgy, hogy mínusz 3 fok volt odakinn, de végül mindenki elégedett volt az eredménnyel.

A főhős Hector Berlioz, a zeneszerző és karmester, aki már hetven fölött felkeresi a gyerekkori szerelmét, hogy újra meghódítsa. Ráadásul ez tudtommal igaz történet.
Az egykori ideálja, Estella addigra már egy kispolgári életet leélt nagymama és özvegyasszony. Berlioz gyakorlatilag betör hozzá egy este, és meg akarja szöktetni.

Hubay Miklós drámaíró Berlioz emlékirataiban találta ezt a történetet, de természetesen eljátszik a gondolattal, mi történhetett akkor, mi hangozhatott el kettejük közt? És kibomlik a múlt, a múltbeli megbánások. Felvillan a kérdés, hogy ez a két ember hatvanon felül is képes-e még a szerelemre?

Nekem Márquez regénye, a “Szerelem a kolera idején” jutott erről eszembe. Gondolom, hasonló a hangulata. Téged is ez ragadott meg benne?
Igen, abszolút. Egyre több olyan történetet látunk, ami idős emberekről szól, de nem pusztán abban a minőségükben, hogy ők idősek, hanem az érzelmi világukat mutatja be. Ilyen például a “Valami madarak” című remek film.

Nekem az volt a megkapó ebben a történetben, hogy nem nevetség tárgya az, hogy ők képesek még megélni az érzelmeiket. Inkább csak két ember egymásra találása és szétválása. Azt világítja meg, hogy az ember mit tud kezdeni idős korában a felhalmozott élettapasztalattal. Magyarországon is öregedő társadalomban élünk. Nekem alapvető kérdés, hogyan őrizheti meg az ember a lelki fiatalságát, és hogyan érheti el, hogy ne váljon keserűvé, ne vesse meg a fiatalokat.

Hogyan kerültél épp ebbe a produkcióba?
Engem a producer Lajos Tamás kért meg, hogy írjam át játékfilmmé ezt a darabot. Korábban már több történetem beadtam hozzá, ami saját ötletem vagy adaptációm. Tudta rólam, hogy író vagyok, és ezzel szeretnék foglalkozni, mondta, hogy akkor most mutassam meg, mit tudok.

Nagyon hálás vagyok érte, mert ez tökéletes lehetőség, közben mégis pont akkora falat, ami jó első munkának. Önmagában is megáll a lábán, és ehhez én csak hozzáadni tudok. Csodálatos első élmény volt forgatókönyvíróként, hogy mindenki partnerként kezelt, és befogadó volt a véleményemmel kapcsolatban.

A két főszerepet Blaskó Péter és Udvaros Dorottya alakítja, ahogyan a színdarabban is. Gondolom, őket azért nagy bátorság lenne helyreigazítani…
Igen, de nem is kellett, és szerencsére ott volt Rátóti Zoltán, aki a darab és a film rendezője is. Ez egy sikeres darab, ami nekik is fontos, ők is szeretik. Gyakran játszották teltházzal. Inkább az jelentett kihívást, hogy már a szöveg és a koreográfia is beleivódott a sejtjeikbe. Kompromisszumra kellett jutni abban, hogyan működhetnek a forgatókönyvnek megfelelő módon.

Voltak mondatok, amik nagyon szépen pergők a színházban, de mivel hasonló jelentéstartalommal bírtak, némelyiket elhagytuk. De ezt a néző nem veszi észre, mert csak olyat vettünk ki, amitől a jelenet tartalma nem változik meg. Az adaptáció kötött műfaj, én mégis úgy éreztem, hogy a végeredményen rajta van a kéznyomom.

Az első vetítés már lezajlott. Milyenek voltak a visszajelzések?
A veszprémi MOZ.GO Magyar Mozgókép Fesztiválon volt a bemutató, egyébként pedig az MTVA fogja ősszel bemutatni a filmet. Ott a fesztiválon sok szakmai ismerős, barát volt, akik megnézték. Figyeltem a reakciókat, és sokszor nevettek a humoros részeken, néha meglepő helyeken is. És a végén hallottam, hogy páran szipogtak.

Ha valakit meghatott a film, vagy tudott rajta nevetni, akkor szerintem már elérte a célját. Drámai vígjátéknak mondanám, hiszen a története abszolút komoly, de nagyon sok finom humor van benne.

Van teljesen saját műved is: a Déryné Program keretében fejezted be a “Hopeless” című színdarabod, miután tavaly a pályázat egyik díjazottja lettél. Ez egy hajléktalanról szól, az alaphelyzet valós.
Amikor a főhős, H elveszíti a személyi igazolványát, kiderül, hogy idő közben halottnak nyilvánították. Három tanút kéne szereznie ahhoz, hogy egy tárgyaláson bebizonyítsa: ő életben van. Ehhez azonban vissza kell nyúlni a régi életéhez, és felvenni a kapcsolatot azokkal, akik már hátat fordítottak neki, vagy akiknek ő fordított hátat.

Ezt egy valós helyzet ihlette, amit a szociális munkásként dolgozó édesapámtól hallottam. Én igyekeztem minél elvontabban feldolgozni, zenével feldúsítani és sok motívummal gazdagítani. Így színpadra alkalmazható lett, és lehet vele “játszani” a rendezőnek, színészeknek.

Bár szociálisan érzékeny téma, szerintem úgy is feldolgozható, hogy az eredmény ne legyen didaktikus, hogy “szegény hajléktalanok”. Ehelyett egy sorson keresztül igyekszik egy problémát több irányból is megvilágítani.

Ebben a történetben rengeteg potenciál van.
Pont ezért volt érdekes írni. Másrészt pedig kihívás is volt, hiszen annyi a lehetőség, hogy szinte már túl sok. Célom volt egy kicsit éreztetni, hogy ez tényleg bármelyikünkkel megtörténhet. Hiába gondoljuk, hogy ott a biztonsági háló, ha rossz döntések sorozatát hozzuk, vagy a körülményeket nem tudjuk befolyásolni.

Mi történhetett a főszereplővel? Mi a szakmája, és hogyan indult el a lejtőn? Kik azok az emberek, akik az utcán hagynák, de mégis segítenek neki ebben a konkrét ügyben? És ki az, aki nemet mondana a felkérésre? Nagyon-nagyon sok kérdés volt, amik közben is alakultak.

Azt hihetnénk, a legtöbb emberben van bizonyos fokú empátia a hajléktalanok iránt. Aztán esetenként meglepődünk…
Nem szeretnék képmutató lenni, természetesen velem is előfordult már, hogy nem adtam pénzt, vagy továbbmentem, amikor megszólított egy hajléktalan, vagy elborzasztott a jelensége.

Viszont ezzel kicsit tükröt is szeretnék tartani, hogy az ember nem mindig tud jótékony lenni, foglalkozni az embertársaival. Legtöbbször a saját világunkban vagyunk, de ennek is megvannak a szintjei. Ez egy skála, és van, aki az egyik végén azt mondja,“leköpném ezt az embert, mert büdös, koszos, iszik. Miért adjak neki pénzt, amikor alkoholra költi?” És ott van a másik vége, aki mindig ad pénzt, mindig vesz újságot. Ugyanúgy a hajléktalanok között is millióféle ember létezik.

Szóval az emberek sokszínűségét szerettem volna megmutatni, ami a hajléktalanságon belül is érvényes. Az emberi sorsok megismerésétől kapcsol be az empátiánk.

Lehet egy hajléktalannak még egyáltalán identitása?
H szimbolikus értelemben és konkrétan is elveszítette a személyazonosságát. Ha nincsen otthonom, nincsenek barátaim, nincsen családom, akkor mégis ki vagyok én? Mi tesz engem emberré, személlyé, aki jogosan tapossa az utca kövét, és helye van a világban? Létezem-e egyáltalán akkor, vagy ki tudnak radírozni, ha elveszik a személyimet?

Édesapám azt mondta, ha egy ember az utcára kerül, nagyjából két hét alatt teljesen levetkőzi a gátlásokat és az emberi méltóságot is, és már csak a túlélési ösztön munkál benne. Két hét alatt el tud jutni oda, hogy már nem érdekli, mit gondolnak róla, nem érdekli, hogy büdös. Arra kell figyelnie, hogy meglegyen a következő betevő falat, vagy a koccintós bor, ami megmelegíti.

Azért is választottam jelképes nevet H-nak, hogy bele lehessen látni az ő összes hibáját és az összes nemes tulajdonságát vagy szeretetre való képességét, ami még maradt benne. Végső soron a szeretet az, ami kiemel minket az ösztönök világából.

Kérdés, ha ilyen hamar levetkőzzük ezeket a társadalmi szokásainkat, a moralitásából mi marad az embernek.
Igen, abszolút. És hogy az a moralitás milyen helyzetekben hogy működik? Lehet, hogy amikor a másik hajléktalan odébb megy, akkor nem veszem el a cuccát. De lehet, hogy elveszem, mert nekem most fontosabb, mert túl kell élnem. Szóval a moralitás a legnagyobb luxus.

Természetesen nem csak a hajléktalanok érdemlik meg az empátiánkat, de ezen a történeten keresztül akartam rávilágítani, hogy minden, amit másokért vagy mások ellen teszünk, a mi életünket és a másik életét is folyamatosan alakítja.

Azt mondtad, sokan hatottak erre a darabra.
Igen. Az egyik mentorom tanácsolta, hogy nem kell leírnom mindent, amit vizualizálok, de az én fejemben legyen megrendezve a darab. És ezt picit túltoltam, és mindent nagyon részletesen leírtam. Pedig a színház szabadabb műfaj, és a mozgásteret igenis meg kell adni a rendezőnek és a színészeknek. Lehet, hogy egy rendező sokkal többet, jobbat lát bele, vagy egész mást képzel el, abszurdabban, vagy épp realisztikusabban.

Mi lesz a “Hopeless” jövője?
Idén, 2024-ben jelenik meg a Déryné Program kiadványában. Fantasztikus lesz nyomtatásban viszontlátni. Várom, hogy azoknak a színházaknak, ahová a Déryné-sek kiajánlották, mi lesz a visszajelzése, de minden visszajelzés számít. És nagyon várom azt a pillanatot, amikor valaki nemcsak azt mondja, hogy ez tetszik neki, hanem, hogy ő ezt színpadon akarja látni.

Kívülálló szemmel nehéz ebbe a világba bekerülni, ehhez képest te remekül startoltál.
Nem jártam az SZFE-re, tehát a kapcsolatépítés nem ezen a módon zajlott, ugyanakkor nagyon sok szakmabelivel találkozom. Bízom benne, hogy ez is elég ahhoz, hogy megtaláljam a helyem.

Bármilyen fontos, hogy ki kit ismer, erre is vannak ellenpéldák. Aki kedvesen, őszintén, nyíltan megy oda egy szakmabelihez tanácsot kérni, az rengetegszer ugyanilyen kedvességgel találkozik. Hiszen a másik is ember, és ő is tudja, milyen alkotni, alkotásból megélni. Én a kedvenc színházaim alkotóművészeit igyekszem megkeresni és reménykedni.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!