Az élet hat bástyája

Az élet hat bástyája
A közelmúltban betegséggé nyilvánított kiégés mögött alapvetően az ember érzelmi kielégítetlensége áll, a következő népbetegség pedig a magányosság lehet. Mindez ugyanakkor tanulással és figyelemmel elkerülhető - tudtuk meg Malchiner Péter nemzetközileg elismert coach és bestseller szerzőtől, aki október 4-én újra indítja rendhagyó előadássorozatát a Spirit Színházban. Kérdeztük az élet hat bástyájáról, emberi kapcsolataink fontosságáról, a jóléthez vezető útról.

- A közelmúltban a WHO betegséggé nyilvánította a kiégést, coachként mik a tapasztalataid ezen a téren?
- Engem inkább az lepett meg, hogy ez a téma ilyen későn kerül a WHO asztalára, hiszen Németországban már 2012-ben népbetegséggé nyilvánították ezt a tünetegyüttest. Valóban jelentős problémáról van szó, az elmúlt közel tíz évben napi szinten találkozom ilyen esetekkel. Sok vetülete van a kérdésnek, de ha őszinték vagyunk, akkor ki kell mondanunk: a munkaadók nem emberi- vagy morális okok, hanem gazdasági érdekek miatt kezdtek el foglalkozni a burnout-tal. Hiszen a kiégett kollégák nem tudnak dolgozni; csak a kiégés okozta munkaórakies közel százmilliárd eurós veszteséggel terheli a gazdaságot.

- Azért most már szerencsére tényleg komoly figyelmet kap a téma, tanulmányok, posztok ezrei napi szinten foglalkoznak vele…

- Ez a téma – a tapasztalataim szerint – három fázison ment keresztül, amíg kialakult a napjainkban látott kommunikáció. Az elsőben még azt tartotta a szakma és a közvélemény, hogy a burnout elsődleges kiváltó oka a munkával, a munkavégzéssel kapcsolható össze. De aztán a második fázisban már látszott az is, hogy ez így önmagában nem igaz, hiszen sokan mutatják a kiégés tüneteit, miközben sokkal inkább depresszióval küzdenek. Nagy a látencia, hiszen főleg egy vállalati környezetben nehéz felvállalni a depressziót – „jobban hangzik”, hogy valaki a cégért végzett munkájában ment tönkre. Ráadásul a kiégés nem írható le „igazi” diagnózissal, belgyógyászati vagy hasonló módszerekkel nem igazán kimutatható, hogy mi áll a pszichoszomatikus tünetek mögött; végülis a pszichológiai vizsgálatok mutatták meg, hogy ezek a tünetek egy irányba mutatnak, amik mögött főleg lelki eredetű problémák húzódnak meg. Mára pedig – nevezzük ezt a harmadik fázisnak – egyértelművé vált, hogy a kiégés mindenkinél megjelenhet az élete bármelyik szakaszában. Nagyon sok tényező állhat e mögött, ám együtt dolgozom egy, a területre specializálódott hamburgi orvoscsapattal, s másokhoz hasonlóan azt találtuk, hogy létezik a kiégett embereket összekötő, egyetlen közös tényező is: probléma van az emberi kapcsolataikkal.

- Az emberi kapcsolatok szervezése, ápolása nem egy könnyű feladat, de mégis: miért olyan lényeges tényező ez, mi történt, mi történik a kiégett emberekkel a kapcsolatok terén?
- Nagyon sokan egy régóta mérgezett kapcsolatban éltek. Mások elveszítették a környezetükkel való kapcsolatot, vagyis nincsenek kimutatható szociális kapcsolataik, legyen szó egy társról vagy barátokról. A magányosság egyébként a következő népbetegség lehet, főleg az új generációknál. Mindenképpen egészségkárosító a hatása. A harmadik és legfontosabb tényező: elveszítették a kapcsolatot saját magukkal. Tehát a kiégés legfőbb kiváltó oka az érzelmi kielégítetlenség. Erről persze nem lehet leválasztani a munka kérdését sem, hiszen ha valakinek nincsenek érzelmi kötődései, kapcsolatai, minden energiáját és erejét a munkájába fekteti, mert így próbál elmenekülni a kapcsolati-érzelmi sivárság elől.

- A te értelmezésedben mit jelent, hogy az egyén nincsen kapcsolatban saját magával?

- Sokszor tapasztalom – és az ügyfelekkel való beszélgetések során is ez derül ki – hogy a legnagyobb probléma a kívülről való irányítottság. Természetesen nem valami földönkívüli dologra gondolok itt, hanem arra, hogy valaki nem a saját akaratából, hanem valakik miatt csinál valamit.

- Mert meg akar felelni az elvárásoknak?

- Igen. Például az ember még a családjában is kerülhet ilyen helyzetbe, hiszen abban forgácsolódik szét, hogy mindent a családjának rendel alá. Tévedés ne essen: egy látszólag otthon „ülő” édesanyának is lehet burnout-ja, hiszen egész nap a gyerek vagy gyerekek igényeire figyel s azokat elégíti ki, s akkor még ott van a férje, társa is. Tehát akkor válik valaki kapcsolatnélkülivé saját magával, amikor olyan spirálba kerül, hogy már nem veszi észre: mindig mások igényeit és szükségleteit elégíti ki. Mindig azok a dolgok történnek meg, amiket mások akarnak, vagy éppen másoknak van őrá szükségük ahhoz, hogy a saját céljaikat elérjék. Mindez egy munkavállaló esetében hatványozottan bonyolultabb helyzet, hiszen a család mellett a munkaadónak, vagy akár egyéb társadalmi kötelezettségnek is meg kell felelnie. S eltelt hét nap a hétből úgy, hogy vasárnap este egyszer csak arra ébred, hogy ebből az időből egyetlen percet sem nevezhet énidőnek. Nem volt nexusa önmagával, egyetlen percet sem szánt arra, hogy kérdéseket tegyen föl önmagának, nem gondolkodott arról, hogy mi lesz vele félév múlva… mindig azon gondolkodott és gondolkodik, hogy mi lesz másokkal, mit kellene tennie „értük”. Vagyis elveszett az önkontroll és az önreflexió.

- Amikor az énidőről beszélek, gyakran megkapom kimondatlanul is, hogy az énidő az egyenlő az egoizmussal. Szóval mi ez és miért van rá szükség?

- Szó sincs egoizmusról vagy önzésről. Az énidő az egyik legfontosabb szükségletünk az életben, hiszen az ember az önmagával való kapcsolatot ekkor tudja ápolni. Ehhez pedig – amikor mentálisan foglalkozunk önmagunkkal – időre van szükség. Korábban, amikor még volt hit a világban, a templomba járás, vagy más kultúrákban a meditatív tevékenységek jelentették az énidőt. Egyébként ezt mindig el kell mondjam az előadásaimban: az énidő nem más, mint a minőségi töltődés és felkészülés a MI-időre. Ha valaki nincsen saját magával rendben, akkor hogyan tudna másra figyelmet szánni?

- De ha az érzelmi kielégületlenség generálja a kiégést, miközben az ebben szenvedő ember nem tud kapcsolatokat gondozni és építeni, akkor egy ördögi körről beszélünk. Vagy tévedek?

- Ha valaki tizenöt éve fedezett föl magán olyan jeleket, amelyek arra utaltak, hogy túldolgozza magát, akkor nem foglalkozott velük, mert ezt a gyakorlatot a céges- és társadalmi kultúra is pozitív értékként ismerte el. Hiszen eszerint nagy teljesítményt csak sok munkával lehet elérni – Japánban a mai napig élvényes ez a tétel. Az általad említett logikában lehet igazság, hiszen az ilyen mértékű munkavégzésben az ember idegrendszere „felőrlődik”, aminek egyenes következménye a kapcsolatvesztés minden szinten, ami valóban összeállhat egy zárt folyamattá. Klinikai vizsgálatok jelenleg nincsenek arra, hogy melyik tényező generálta a másikat, az viszont igazolt, hogy vannak olyan embertípusok, amelyek saját belső elszigetelődésükre a munkában keresik a terápiát. Sajnos még látok negatív példákat emberek és cégek részéről is, amelyek generálják, életben tartják ezt a folyamatot. Emellett megborult a munka-magánélet egyensúlya is, hiszen a technológia és a mobilkommunikáció miatt az ember hazai viszi a munkáját, adott esetben a problémáit is, így viszont a munkának sosincs vége s nem tud pihenni sem.

- Tehát a kiégés mögött a technológia, a romló emberi kapcsolatok és az egyén önmagával való „némasága” áll?
- A digitális világ jó ideje nem a technológiáról, sokkal inkább szociális kérdésekről szól, ami visszatükrözi a mai ember iszonyatos magányosságát. A minap a Facebook-on láttam egy fotósorozatot, aminek az volt a lényege, hogy a különböző élethelyzetekben lévő és mobiltelefont használó emberek kezéből kiretusálták az eszközöket. Nem maradt más, csak a semmibe bámuló tekintetek. Az egy asztalnál, egy térben, mégis egymástól elszigetelődötten ülő emberek, egymással semmilyen lelki és szellem kapcsolatba nem lépve. Semmilyen eszköz nem lépes arra, valódi kapcsolatot és élő társaságot hozzon létre.

- Viszont a technológia itt van és itt is marad, szóval hol és hogyan kellene változtatni a kapcsolataink megőrzése végett?

- A mindennek meg van a maga helye és ideje alapján. Nem akkor kell a Facebook posztokat nézegetni, amikor a baráti társaság összejön dumálni, vacsorázni. Miért nézzük ezt el egymásnak? Pár évvel ezelőtt ez az alapvető társasági illemnek is ellent mondott volna, mivel ha nem figyelek valakire, akkor azt jelzem, hogy nem érdekel. Egy pár, aki az étteremben egymással szemben ül és a mobilját bámulja, az mit fejez ki egymás felé? Hogy nincsen érdeklődés egymás iránt. Ha ez így van, akkor szeretet sincsen, mivel a szeretet nem más, mint feltétlen érdeklődés. Nem a technológiával van a gond, hanem a mi attitűdünkkel. Ha pedig valaki tudja ezt, és mégis csinálja, az nagy valószínűséggel függő. Neki segítség kell.

- Hogyan lehet visszaállítani az egyensúlyt? Meg kell várni a „pofont”?

- Vannak olyan emberek, akiknél a pofon is jelenthet segítséget, de a megelőzés sokkal jobb módszer. Az én elméletemben és gyakorlatomban azt igyekszem megmutatni és megtanítani, mik azok a dolgok, amikre oda kell figyelniük az életünk során. Ha valaki tudja, hogy mi az a hat bástya az életében, amit tudatosítania kell és odafigyelni rájuk, akkor elérheti a jóllét állapotát. Az az egyik legnagyobb probléma – ahogyan erre utaltam is – hogy a modern ember hit nélkül él, miközben a hit a legfontosabb kapcsolatot jelenti az univerzumhoz és saját belső világunkhoz is. Másik ilyen bástya az egészség, amire folyamatosan figyelni kell az egészséges táplálkozással, rendszeres sportolással, preventív szemlélettel. De a hat bástyából még megemlítem a szociális kapcsolatokat is, s arról már beszéltünk, hogy a rendezetlen vagy rossz minőségű emberi kapcsolatok, vagy önmagában a kapcsolatok hiánya milyen következményekkel jár. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy a technológia révén milyen könnyű kapcsolatokat létesíteni, mert az élő kapcsolat energiacserét is jelent az abban résztvevők között, miközben éppen ezt nem lehet megtenni például a közösségi médiában egy okostelefonon keresztül. Arról nem beszélve, hogy ha valakivel csak túlnyomórészt ezeken a csatornákon keresztül van valaki kapcsolatban, milyen téves következtetésekre és konfliktusokra juthat.

- Most október 4-én újra indul rendhagyó színházi előadássorozatod, aminek az első négyalkalmas etapja tavasszal ment le. Ne hallgassuk el, hogy én részt vettem az egyik ilyen előadáson és nagyon tetszett is. A hat bástyát teljességében ott fogod kibontani?

- Az előadássorozat műfajilag nehezen meghatározható, hiszen a motiváció, az önismeret és az önfejlesztés is szóba kerül majd. A célom az elgondolkodtatás és az akcióra, cselekvésre való felhívás. Azt fogom megmutatni a hat bástyán keresztül – amiből most szó volt a hitről, az egészségről és a kapcsolatokról – hogy melyek az életnek azon területei, ahol az egyensúly felborulása problémákat okozhat. Szeretném megmutatni, hogy mire kell odafigyelni, milyen jeleket kell észrevenni. Az a jó hírem van, hogy mindez a figyelem tanulható és fejleszthető. Látni fogjuk, hogyan lehet az egyensúlyt helyre állítani.

- Meg tudod mondani, hogy kik, milyen emberek alkotják a közönséged?
- Nagyon érdekes találkozásaim voltak. Mint mindig az ilyen témáknál, így nálam is arányaiban valamivel több a női néző, mégpedig minden korosztályból. Tavasszal volt az első sorban három idősebb hölgy, akik talán tévedésből kerültek oda. Az előadás után azonnal megvették a jegyeket a következő előadásra is. Ez nagyon jó érzéssel töltött el. Amúgy egyre több vezető jön el a csapatával. Férfiak a nejükkel. Fiatalok és középkorúak. A színház szerint a nézők 10-15 százaléka másodszor, mert elhozzák a huszonéves gyereküket is.

- Összességében mi mozgat még Téged, hogy külföldi munkáid és otthonod ellenére idehaza ilyen esteket tarts?

- Perjés János, a színház igazgatója hozta ezt a lehetőséget szóba. Azt hiszem, a legjobb pillanatban, amikor éppen más utakat kerestem a megszokott coach vagy előadói minőségemben. Ráadásul, meglepő talán, de nagyon hiányzik a magyar nyelv az életemből. János hihetetlenül innovatív és bevállalós színházi ember, csak meg kell nézni a repertoárját. Azonnal megfogott a gondolat és 8 hónapig gondolkoztam a megvalósításon. A „színész” alapvetően nem múlt ki belőlem, és bár már nem ez a fókuszom, de otthon érzem magamat ebben a térben. Egy színház azonban nem az a svájci- vagy német luxus konferencia terem, ahol alapvetően az előadásaimat vagy tréningjeimet szoktam tartani, hanem egy őszinte, spirituális és mélyen közösségi tér. Hogyan lehet ezt a tartalmat itt megvalósítani és hitelesen átadni? Ez volt a kihívás. De talán nem véletlenül az előadás és a fejlesztési krédom címe is: You are more! (Mindig van lehetőség növekedésre.)

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Szabadúszó újságíró, coach, maratonista. Minden mögött az embert keresi, azt, ami őt előre viszi, teljesítményre sarkallja, amitől ő maga „élővé” válik. Abban hisz, hogy mindenkiben ...