
Ismertek bármilyen kutatást azzal kapcsolatban, hogy milyen pszichológiai, illetve érzelmi tényezők alapján adományoznak az emberek? Gondolok itt arra, hogy például többet adnak-e a tehetősebb emberek.
Waller-Fekete Judit: Elég erős pszichológiai alapja van annak, hogy az emberek szeretnek adományozni. Az egyik tényező a szolidaritás, amely javítja az önmagunkról kialakított képet, hiszen segíteni másoknak magunkat is jobb fényben tüntethet fel. A társadalom és önmagunk felé is vannak elvárások, amelyeknek való megfelelés is motiválhatja az adományozást. Egy másik fontos pszichológiai tényező, hogy amikor tudjuk, hogy mások rosszabb helyzetben vannak, az segít jobban elviselni a saját problémáinkat. Az adományozás, az önkéntes munka és még a véradás is egyfajta önépítő folyamat, ahol mások megsegítésével magunknak is jót teszünk.
Balázs Vivien: Nem feltétlenül azok adományoznak, akiknek az átlagnál több pénzük van. Tapasztalatom szerint sokszor olyan emberek adnak, akik látnak a környezetükben nehezebben boldoguló embereket, és ez motiválja őket az adakozásra. Az is egy fontos tényező és hajtóerő, hogy a segítségnyújtás jó érzéssel tölti el az embert. Nyilván, akik egyszer nehezebb helyzetben voltak, és kaptak segítséget, rájuk extrán igaz, hogy valamit vissza szeretnének adni ezáltal is a közösségnek.
Honnan érkeznek adományok hozzátok?
Waller-Fekete Judit: Az egyik út a cégek vagy nemzetközi szervezetek által felajánlott tárgyi adományok vagy készpénz, amiből például élelmiszert vásárolunk. Egy másik csoport a lakossági, úgynevezett magánadományozók csoportja, akik gyakran ruhaneműkből, tartós élelmiszerekből, vagy higiéniai termékekből állítanak össze csomagokat. A Magyar Vöröskeresztnél az az elv, hogy mindenkinek igyekszünk támogatást nyújtani, aki segítségre szorul. Szociális szakemberként azonban olykor nehezen indokolható, mert nem mindig jár együtt szociális munkával és nem minden esetben oldja meg az ügyfelek problémáit. Az élelmiszercsomagok, adományok segítenek a túlélésben, de sok esetben nem vezetik ki a rászorulókat a szociális helyzetükből, életvitelbeli problémáikból, ráadásul gyakran hiányoznak mind a logisztikai, mind pedig a szociális munkához kapcsolódó források. És persze vannak intézményeink, ahol kaphatnak adományt az ott élő ügyfeleink, a lakóink, és ott az ellátási formától függően együtt jár szociális munkával a segélyezés. Remek szociális szakembereink vannak az intézményekben, és nekik hála nagyon magas színvonalon működnek.
Mire érdemes odafigyelni, ha valaki adományt szeretne adni, illetve mi az, amivel nektek megkönnyítik a munkátokat?
Balázs Vivien: A ruhaadományoknál vannak bizonyos nehézségek. Sokszor érkeznek például estélyi ruhák, öltönyök, kosztümök, bundák, amelyek nem a rászorulók elsődleges igényeit szolgálják. Az is nehézséget okoz, amikor nyári ruhákat ajánlanak fel télen. Ezen kívül van még egy másik kihívás: a nagy bútoradományok és elektronikai cikkek. Az ilyen adományokat nem könnyű raktározni, ezért igyekszünk azokat azonnal továbbítani vagy helyi közösségeknél felhasználni. Igyekszünk mindig felhívni a lakosság figyelmét, hogy egyeztessenek a helyi kollégákkal, ők tudják a legjobban, hogy aktuálisan mi az, amire a leginkább szükség van, milyen kérésekkel keresték meg őket.
Waller-Fekete Judit: Igen, ez nálunk különösen fontos más adományok esetében is, hogy a helyben kapott eszközök helyben kerüljenek felhasználásra. Az emberek inkább segítenek a saját közösségükben, ráadásul így fenntarthatósági szempontok is érvényesülnek. Ha valakinek mindegy, hogy pénzbeli vagy természetbeni adományt nyújt, akkor legszívesebben pénzbeli adományt fogadunk, mivel azt igény szerint tudjuk hasznosítani: lehet belőle ruha, élelmiszer, iskolaszer, játék, sőt, még csokoládé is, mert azt gondoljuk, hogy egy gyereknek igenis szüksége van az ilyen dolgokra, hogy megélhesse a gyerekkorát. Ezen kívül a pénz akár nyári táborokba is becsatornázható. A pénzadománynak ráadásul nincsenek logisztikai költségei, és megfelelő kontroll mellett rendkívül jól, személyre szabottan, igény szerint hasznosítható.
Balázs Vivien: Ami pedig még fontos, hogy ha adományozunk, akkor érdemes olyan dolgokat adni, amik valóban illenek a gyerekekhez. Például adjuk ugyanazt a szuperhősős, mesefigurás füzetet adományként, amit saját gyerekünknek is megvennénk.
Waller-Fekete Judit: Mivel fontos szempont számunkra, hogy a méltóság ne sérüljön, mindig ügyeljünk arra, hogy minőségi dolgokat nyújtsunk át adományként. Fontos, hogy a gyerekek ne érezzék a szegénységet még inkább, és ne legyen számukra az adományozás egy újabb megalázó élmény. Ha például egy gyerek bemegy az iskolába, akkor jó, ha nem kell szégyenkeznie, hogy az ő családja nem tudja ugyanazokat a dolgokat megvenni, mint a többiek, és jól eső érzéssel használhatja azt a füzetet vagy írószert, ami az osztálytársainak is van.
Mi alapján kerülnek kiválasztása a rászorulók, és hogyan méritek fel a valós szükségleteket?
Waller-Fekete Judit: Az önkormányzatokkal szoros együttműködésben dolgozunk, mivel minden településen működnek családsegítő központok, amelyek rendelkeznek egy listával a nélkülözésben élőkről. Ők végzik el a családok szociális helyzetének felmérését, és igazolásokat kérnek, például jövedelemigazolást vagy kiadásokat igazoló dokumentumokat. Azonban tisztában vagyunk azzal, hogy sok család nem áll kapcsolatban a hatóságokkal, így számunkra is fontos, hogy saját nyilvántartást vezessünk, alaposan ügyelve a GDPR szabályokra is. Ezen a listán olyan családok szerepelnek, akik nálunk jelentkeznek, és ahol munkatársaink megbizonyosodtak róla, hogy valóban rászorulnak, például tartós betegség vagy munkanélküliség esetén.
Balázs Vivien: Gyakran előfordul, hogy egy család többször is visszakerül a látókörünkbe, ilyenkor van igazán esélye a kollégáknak arra, hogy meggyőződjenek a helyzetükről. Például, ha egy család élelmiszercsomagot kér, be kell menniük a területi irodába. Ott ilyenkor beszélgetnek velük, megismerik az életkörülményeiket, családi helyzetüket, azt, hogy kapnak-e már valamilyen ellátást, és négyszemközt sok olyan információ elhangzik, ami segíthet a helyzetük megértésében. Ha később újra jelentkeznek, az már egyfajta megerősítésként szolgálhat a korábbi tapasztalatok alapján.
Mire figyeltek az adományok szétosztásakor?
Balázs Vivien: Az adományozásban fontos, hogy tisztában legyünk a rászorulók helyzetével. Az egyik nehézséget az jelenti, hogy sok esetben ők nincsenek tisztában a saját életkörülményeikkel, nem gondolják, hogy máshonnan is kapnának segítséget, és az adományozás egyfajta negatív érzést hozhat elő belőlük. Legutóbb például egy csomagátadásról akartunk fotót készíteni, de a személy, aki beleegyezett, hogy készüljenek fényképek, az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Az volt a félelme, hogy a fotón szerepelve felismerhetik, és ez nem segítene a helyzetén, hanem inkább rontana rajta.
Waller-Fekete Judit: Kifejezetten nem támogatom, hogy az adományozott gyerekek nyilvánosan láthatóak legyenek. Bár sokat segítünk gyerekeknek, például táboroztatjuk őket, szeretem, ha a kommunikációban nem hangsúlyozzuk a rászorultságot. Nem kell a gyerekekre stigmát tenni, mert egy ilyen tapasztalat élete végéig kísérheti őket. A segítségnyújtásnál figyelni kell, hogy senki ne legyen megszégyenítve.
Milyen érzésekkel fogadják az adományokat a rászorulók?
Waller-Fekete Judit: Az adományokat legtöbbször hálával fogadják, de előfordul, hogy keveslik őket, amit teljesen megértünk. Sajnos mi is csak annyit tudunk adni, amennyit kapunk. Ha a gazdasági helyzet rosszabb, és a cégek vagy a magánszemélyek kevesebb adományt ajánlanak fel, akkor mi is kevesebbet tudunk szétosztani. Volt egy programunk, amely 15 éven át működött, és idén nyáron ért véget. Ebben a programban például a kezdetben hétkilós, kiadós csomagokat csökkentenünk kellett. Választás elé kerültünk: vagy csökkentjük a támogatottak számát, vagy kisebb és szerényebb csomagokat állítunk össze. Végül az utóbbi mellett döntöttünk, hogy legalább annyi embernek segíthessünk, mint korábban. Ez azonban azzal járt, hogy az új csomagok kevésbé voltak vonzók, ami érthetően néhány elégedetlenebb visszajelzést eredményezett.
Balázs Vivien: Nehéz általánosítani, mert nagyon vegyes a célcsoportunk. Az adományokat legtöbben szívesen fogadják, hiszen valóban segítséget jelentenek, egyfajta mankót adnak azoknak, akiknek szükségük van rá. Előfordulnak ugyanakkor elégedetlen esetek is. Például nemrég egy kollégámmal beszélgettem egy élelmiszercsomag kiosztásáról. Az egyik család az egyik fajta gyümölcsteát kapta, míg a másik család egy másik fajtát – és ez már feszültséget okozott közöttük. Az ilyen helyzetek rendkívül nehezek, és a helyben dolgozó kollégák számára komoly kihívást jelent, hogy ezeket megfelelően kezeljék. A másik gyakran előforduló probléma, hogy vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy az adomány jár nekik, mert egyszer bekerültek a rendszerbe, és ha kérnek, akkor mi mindig adunk nekik. A kollégák próbálnak figyelni erre, ezért van, hogy időt hagynak két segélyezés között, hogy azok is tudjanak kapni, akik frissen kerültek be a segélykérők közé.
Azért ez egy elég szomorú helyzetet vázol fel. Milyen pszichológiai okai lehetnek az elégedetlenségnek?
Waller-Fekete Judit: Úgy gondolom, óriási különbség van aközött, hogy valaki az élete során csúszik bele egy nehéz helyzetbe, vagy már eleve ebbe az élethelyzetbe születik bele, és ebben szocializálódik. Az utóbbi esetben gyakran nincs előtte kiút, mert senki sem mutat neki irányt. Iskolai végzettség híján, munkahelyi lehetőségek nélkül, megfelelő kapcsolati tőke hiányában csak a család jelenthet némi támaszt. Ha azonban ebből a minimális támogatói környezetből is kikerül, már szinte semmije sem marad. Van, akinél pedig – bármennyire is rosszul hangzik – ez válik életformává: minden karitatív szervezetnek ír, gyakran összekeveri, kinek címezte az üzenetet, vagy egyetlen levélben szólít meg több szervezetet is. Ez az egyetlen forrásuk, és gyakorlatilag más lehetőségük sincs, mint nap mint nap leveleket írni és a segítségre várni. Ez rendkívül frusztráló érzés. Tulajdonképpen azt teszik, ami az ő helyzetükben a leglogikusabb, legracionálisabb, és valószínűleg az ő belátásuk szerint az egyetlen tehető. Nem tudnak kinézni a saját helyzetükből önmagukra, egész kapcsolatrendszerük ebben a buborékban van benne.
Balázs Vivien: Teljesen más, számunkra szinte felfoghatatlan élethelyzetben vannak, ami ráadásul generációról generációra száll. Számukra a túlélés stratégiája az, hogy segítséget kérnek, legyen szó élelmiszerről, ruháról vagy más alapszükségletről. Az, hogy ezeket az igényeket kielégítjük, önmagában nem változtat az életkörülményeiken. Sokszor az is akadály, hogy pszichológiailag sem állnak készen arra, hogy kitörjenek ebből a helyzetből. A hosszú évek alatt beléjük ivódott a kilátástalanság érzése, ami meggátolja őket abban, hogy más jövőt képzeljenek el maguknak, és lépéseket tegyenek ennek érdekében. Ahhoz, hogy valódi változást érjünk el, sokkal átfogóbb és hosszabb távú megoldásokra van szükség. Ezek viszont értelemszerűen jóval költségesebbek és összetettebbek, mint például egy élelmiszeradomány átadása. Ezt nehéz innen, egy irodából vagy a belváros kényelméből átlátni. A hátrányos helyzetben élők gondolkodásmódja egészen más.
Hogyan lehetne akkor őket hatékonyabban, hosszabb távon támogatni? Létezik valamiféle mentorprogram, amihez tudnának nagyobb cégek is csatlakozni?
Waller-Fekete Judit: A hosszú távú támogatás kulcsa, hogy olyan programokat hozzunk létre, amelyek valódi munkahelyeket teremtenek, nemcsak mentori támogatást nyújtanak. Az energia és tudás, amit beletesznek az emberek, csak akkor válik hasznosíthatóvá, ha van valamilyen kifutási lehetőség. Egy társadalmi vállalkozás létrehozása – ugyancsak mentorálással kísérve –, amely helyben munkahelyeket biztosít, segíthet abban, hogy az emberek necsak a segítségnyújtásra támaszkodjanak, hanem munkával rendszeres jövedelemhez juthassanak, és segélyezettből adófizető állampolgárrá váljanak.
Van most egyébként egy programunk, amelyet a Coca-Cola Alapítvány támogat, és kifejezetten olyan rászoruló nőkre fókuszál, akik családok átmeneti otthonában élnek, nehéz helyzetben lévő helyi lakosok, vagy menekült háttérrel rendelkeznek. Nekik szakmai továbbképzéseket, nyelvi kurzusokat és készségfejlesztő tréningeket biztosítunk. Például kommunikációs képzést, ami a munkahely megszerzéséhez és megtartásához is elengedhetetlen. A program mentorálást és szociális munkát is biztosít, hogy a résztvevők kitartsanak a képzések mellett, mivel munka és család mellett felnőttképzésben résztvevőként az iskolai és képzési lemorzsolódás nagyon magas. Külön figyelmet fordítunk a családanyákra: segítünk a gyermekfelügyelet megszervezésében, hogy ők is el tudjanak járni a képzésekre vagy vizsgákra. Az ilyen komplex támogatások jelentős előrelépést jelentenek. A mentori szerepkör finanszírozása nagyon drága, és sokszor nem is könnyű találni megfelelő szakembereket.
Balázs Vivien: Én azzal egészíteném ki mindezt, hogy a hagyományos mentorálás mellett vannak olyan sikeres történetek is, amikor egykori rászoruló személyek, akik a program révén találtak munkahelyet, ma már vezetőként dolgoznak ugyanabban az intézményben, ahol korábban segítettek. Ilyen esetekben a mentorálás nemcsak formális, hanem személyes tapasztalaton alapuló segítés is.
Ha valaki szeretne adományozni, és éppen a korábban említett körleveles példák tartják vissza, vagy egy negatív tapasztalat, amikor a hajléktalan visszaadta az ételt, akkor nekik mit üzennétek? Miért érdemes mégis adni?
Balázs Vivien: Lehet, hogy egy hajléktalan visszaadja az ételt, de nem ez a jellemző. Az emberek életében, mint ahogy mindannyiunk életében is, lehetnek rossz napok, de egy-egy pillanatnyi elutasítás nem tükrözi a hosszú távú hatást. Ha mindig azt várnánk, hogy minden adományozás azonnali sikerrel záruljon, akkor sok értékes lehetőséget kihagynánk. Nem szabad egy-egy esetet figyelembe véve elbizonytalanodni. Ha valaki most nem fogadja el az ételt, attól még nem jelenti azt, hogy máskor ne lenne rá szüksége. Az adományozás sokkal inkább arról szól, hogy a segítség tartósan elérhető legyen, és a valódi változások idővel jönnek el. A mi programjainkban is előfordul, hogy az emberek kudarccal találkoznak, de nem adjuk fel, mert tudjuk, hogy hosszú távon a segítség eléri a célját, és végül jobb életkörülményeket biztosíthatunk. Tehát érdemes adni, mert minden apró lépés, amit megteszünk, egy nagyobb célt szolgál, és előbb-utóbb hozzájárul a változáshoz.
Waller-Fekete Judit: A társadalmi szolidaritás alapvető érték, az egyik legfontosabb civilizációs vívmány. Vannak, akiknek nehezebb sors jutott, de nekik is joguk van az élethez és a boldogsághoz. Emberi kötelességünk, hogy ebben segítsünk nekik, és visszaadjunk a társadalomnak abból, amit mi kaptunk. Fontos, hogy ezt a gondolatot mindenki megértse, legyen akár az adományozó, akár az adományt kapó oldalon. Azok az emberek, akik nehéz helyzetben vannak, gyakran tele vannak frusztrációval és keserűséggel. Ha például visszautasítanak egy kiflit vagy egy almát, amit jó szándékkal adtunk, ne vegyük személyes sértésnek. Ez a reakció az évek alatt felgyülemlett keserűség és csalódottság kifejeződése lehet – nem ellenünk szól. Az adomány azonban akkor is segítség. Lehet, hogy most visszadobja az almát, de egy másik alkalommal majd megmossa és megeszi.
Balázs Vivien: A szolidaritás valóban az egyik legfontosabb dolog, amit nem szabad elfelejtenünk. A saját életünk bármikor változhat, és bár most lehet, hogy szerencsés helyzetben vagyunk, nem tudhatjuk, mi történhet velünk holnap. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk, amikor adományozunk. Az adományozás tehát nemcsak a rászorulóknak, hanem mindannyiunknak lehetőséget ad arra, hogy emberibbé váljunk, és hozzájáruljunk egy jobb társadalomhoz.
Waller-Fekete Judit: Az élet bármikor változhat, és bárkivel megtörténhet, hogy rászorulóvá válik. Olyan történeteket hallhatunk a hajléktalan szállókon, hogy sokszor diplomás emberek is ott élnek, mert egyszerűen egy élethelyzet, például egy válás, mindent megváltoztatott számukra. Mi pedig segíthetünk abban, hogy ezek az emberek újra talpra tudjanak állni.
Ez egy rendkívül komplex rendszer, és a válaszaitok alapján úgy érzem, hogy minden adománynak megvan a maga helye. Lehet, hogy éppen egy zsákfaluban élő család gyümölcsöstea csomagja hívja a fel a figyelmét az ott élő kisgyereknek arra, hogy létezik segítség. És később akár egy mentorprogramhoz is csatlakozhat majd.
Waller-Fekete Judit: Abszolút, és bár nem mindig látható egy-egy adomány közvetlen hatása, valahol mindig visszajön. A szociális munka egyik legfontosabb alapelve, hogy az apró sikereknek tudjunk örülni, az időnként kudarcos események ellenére is. Nem véletlenül jellemző a kiégés ezen a területen, de közben mi, akik itt dolgozunk, életvidámabbak vagyunk, mint a nagy átlag, mert azt érezzük, hogy valamit adunk, visszaadunk, és segítünk másokon, ami fantasztikus érzés. Azon múlik, hogy meglásd azokat az apró jeleket, az apró sikereket, amikor valakinek megváltoztathatod az életét.
Balázs Vivien: Itt egy nagy rendszerről van szó, amit mi sem tudunk teljes egészében megváltoztatni, de hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy egy kicsit jobban vagy másképp működjön. És ezt az adományozók révén, az önzetlen segítségen keresztül tudjuk elérni.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!