Honnan lehet tudni, hogy valaki függőséggel küzd, és milyen pszichológiai következményekkel jár ennek a beismerése?
A függőség felismerése nem egy pillanat műve, éppen úgy, ahogyan a kialakulásához hosszú hónapok, évek, sőt, évtizedek szükségesek. Az ember szép lassan elveszíti a kontrollt, miközben azt hiszi, hogy még mindig ő irányít. Az igazi kérdés az, hogy mit tehet valaki, amikor már tudja, hogy ez több mint egy rossz szokás. Mindennek a beismerése akár önmagának, akár a családjának, érzelmileg rendkívül megterhelő mindenki számára. Előjön a szégyen, a bűntudat, a harag, és ezek feszültséget, belső-külső konfliktusokat okozhatnak. Sajnos gyakran a teljes család segít abban, hogy a problémát a szőnyeg alá söpörjék, mert túl kellemetlen szembenézni vele. Sokszor halogatnak, elakadnak, és akkor fordulnak csak szakemberhez, amikor már tényleg tarthatatlan a helyzet. Az ilyen családok gyakran újra és újra esélyt adnak a szenvedélybetegeknek, akik a folyamatos ígérgetések ellenére tovább folytatják a használatot, a játszmát . Sajnos azonban a probléma a legtöbbször visszatér. Kifelé gyakran egy homlokzatot építenek ezek a családok, amely azt mutatja a külvilágnak, hogy minden rendben. A homlokzat építéssel azonban, csak egyre fokozódik a családon belüli feszültség.

Akkor mit tehetnek a családtagok, ha változást szeretnének elérni?
Az első és legfontosabb az őszinteség, annak beismerése, hogy tehetetlenek már a problémával szemben. Amikor valaki úgy érzi, hogy már nem tud segíteni a függőnek, az borzalmas és tehetetlen érzés. Végig kell néznie, ahogy a szerettét elveszíti. Ez az érzelmi pokol gyakran egy kritikus pont, ahol a családtag felismeri, hogy minden erőfeszítése – mint az adósságok kifizetése, a szakemberek felkeresése vagy a munkahelyi problémák rendezése – hiábavaló. Innen nézve, rehabilitációs szempontból ez pozitív változás kezdete is lehet, mert a családtag végre kimondja: "Nem tudlak megmenteni." Ez azt jelenti, hogy a családtagtól eddig kapott támogatás – amely paradox módon fenntartotta a függőségét – kimerül. Azért kiemelten fontos ez a helyzet, mert a függő gyakran éppen azért tudott tovább sodródni, mert a környezete közvetve támogatta a problémát, például elnézték a hibáit, vagy megpróbálták szakember segítsége nélkül megmenteni. Amikor a család kimondja, hogy már nem hajlandó segíteni, az fordulópontot hozhat el. A függő nem tudja többé a megszokott módon folytatni a viselkedését, például „eljátszani”, hogy részt vesz az elvonón, ami után ugyanúgy visszatér a régi szokásokhoz. Ilyen helyzetben a család visszavonja a támogatását, és ezzel lehetőséget ad arra, hogy a függő szembenézzen a valósággal. Ez az a pont, ahol valódi változás megkezdődhet.

Gondolom egy ilyen döntést meghozni elképesztően nehéz lehet, hiszen mégiscsak egy szeretett személyről van szó. Hogyan lehet kezelni ezt az érzést?
Úgy gondolom, hogy a hozzátartozónak joga van azt kimondani: Elegem van és nem csinálom tovább. Sokszor azt hiszik, hogy nincs joguk ezt érezniük, sőt kimondaniuk. Vagyis nem kell megmenteniük mindenáron a függőt, akár a saját testi-lelki egészségük, jólétük rovására, pusztán azért, mert„ő az anyám” vagy „a gyerekem.” Az első lépés az, hogy elismerjék, szabad ezt éreznek, szabad ezt az érzést megfogalmaznom. A második, hogy joguk van segítséget kérni ahhoz, hogy ezt az érzést feldolgozzák. Gyakran fordulnak hozzám olyanok, akik mindent megpróbáltak, de úgy érzik, már nem tudják tovább támogatni a függőt. Ilyenkor azt tanácsolom, hogy adjanak világos ultimátumot, tehát nem egy játszmáknak ismét teret adó kompromisszumot.. Például: „Itt van egy telefonszám, hívd fel, én már csak ebben tudok neked segíteni.” Mindezt következetesen betartva, a határokat világosan meghúzva, a „pénzcsapokat” elzárva, az alibiket megszüntetve elérhetik azt, hogy a függő szembesüljön a valósággal. Nekik kell végre a felelősséget felvállalni és belátni, hogy a „tessék-lássék” próbálkozások ideje lejárt. A korábban említett homlokzat ilyenkor megreped és omlani kezd. Mindezek után, ha kezelésbe, terápiába, rehabilitációba kerül a szenvedélybeteg a hozzátartozók gyakran úgy érzi, most nekik „pihenniük” kell, ők elvégezték a saját feladatukat. Pedig nekik is óriási szükségük lenne arra, hogy feldolgozzák a saját érzéseiket, amelyek közül a leggyakoribb a bűntudat, a harag, a szégyen és a reménytelenség. Szembe kell nézniük a játszmákban betöltött szerepeikkel, sémáikkal is. Mindezek hiánya termékeny táptalajt biztosíthat a gyors visszaesésnek, miután a szenvedélybeteg ismét hazatért.

Amikor a függő végül ráveszi magát a terápiára, milyen viselkedésforma jellemző rá leginkább?
A függők általában tovább játszmáznak, manipulálnak amikor szembesítik őket a problémával. Volt egy konzultációm, ahol a helyzet különösen megrázó volt. Egy fiatal diplomás nő hazaköltözött családjával külföldről, hogy a gyermekei a nagyszülőkkel is együtt lehessenek. A nagyszülők is nagyon szívesen részt vettek volna a mindennapi feladatokban. Az anyának azonban szembesülnie kellett azzal, hogy az egyébként friss nyugdíjas értelmiségi nagypapa egyre keményebben iszik. Az unokákkal töltött idő alatt is általában ittas volt, sőt gyakran részegen szállította őket az autójával. A konzultációra az után került sor, amikor egy több napos italozás után a nagypapát a mentők hozták be a kórházba. A találkozás során a harmadik-negyedik mondatában már azt hangoztatta a nagypapa: „Ti nem szerettek engem, azért iszom. Ha szerettek, akkor hazavisztek.” Ez egy tipikus manipulatív védekezés. Pedig a család ott ült, kezüket tördelve, sírva mondták, hogy szeretik, de nem bírják tovább nézni az önpusztítását, ami már rájuk nézve is egyre veszélyesebb. Itt szembesítettük a szenvedélybeteg nagypapát, ha nem szeretnék egyszerűen csak hagyták volna, hogy lecsússzon, de pont azért vannak itt, mert szeretik és segíteni akarnak. A család akkor és ott világosan kimondta, hogy a nagypapa nem jöhet többé haza, csak akkor, ha tovább kezelteti magát és őszinte változást látnak. Végül önként vonult be egy fél éves időtartamú kezelést nyújtó rehabilitációs intézményben. Lassan két éve józan ez az illető, a család pedig visszakapott egy felelősségteljes és szerethető nagypapát.

Említetted, hogy a sok esetben ez egy kölcsönhatás, hogy a függő azért is marad függő, mert csúnyán szólva mindig kihúzzák a „szarból”. Milyen következményei lehetnek annak, ha nem segítik tovább?
Az ultimátum és a támogatás megvonása kétféleképpen hathat a függőre: vagy elindul benne a változás vágya, vagy mélyebbre süllyed. Sok függő csak akkor ébred rá a helyzet súlyosságára, amikor a család határozott lépéseket tesz, megszünteti az anyagi és érzelmi támogatást. Példaként tudok említeni egy tíz éve józan hölgyet, aki annak idején azért ment be egy rehabra, mert érezte, hogy elveszti a családját. A család egyértelműen kijelölte a határokat, és ez segített neki abban, hogy elinduljon a változásban Azonban nem mindenki reagál így. Vannak, akik a támogatás elvesztése után, csak tovább süllyednek, és képtelenek az őszinte belátásra, annak beismerésre, hogy életük irányíthatatlanná vált és tehetetlenek az alkohollal vagy a kábítószerekkel szemben. Anonim Alkoholisták szerint ők azok, akik alkatuknál fogva képtelenek az őszinteségre, egy őszinte éltstílus kialakítására. A család számára természetesen ez egy rendkívül fájdalmas dilemmát jelent. Dönteniük kell, hogy tovább támogatják-e a függőséget és elfogadják a helyzetet, vagy nehéz döntéseket hozva kimondják, hogy joguk van nem felvállalni más helyet a felelőséget és megvédeni önmagukat. Előfordulnak azonban olyan esetek is, amikor a családtagok tudat alatt nem akarnak megválni a segítő szerepétől, és úgymond a függő függőjévé válnak.

Elmagyaráznád kérlek, hogyan tud egy ember a függő függőjévé válni?
A jelenséget kodependenciának, azaz társfüggőségnek nevezzük, ahol a függőség tárgya nem egy anyag, hanem maga egy szerfüggőségben szenvedő partner, családtag. Az érintett személy akkor érzi magát biztonságban, ha túlzott felelősséget vállalhat valakiért, ezáltal kompetensebbnek tűnik, miközben saját magát háttérbe szorítja. A kielégülést nem valamilyen anyag kényszeres fogyasztása nyújtja, hanem a maga a segítői magatartás által keltett jó érzés. Manipulatív tendencia ez is, hiszen sem a kodependens nem hajlandó szembenézni érzéseinek valódi természetével, sem a szerfüggőt nem támogatja ebben. A kodependensek kiváló homlokzatépítők, takargatók és mártírok is egyben. Előfordul természetesen, hogy kilépnek egy ilyen kapcsolatból, később azonban újra egy függőt választanak, Ha hajlandóak beismerni maguknak ezt a ciklikusságot, akkor mindenképpen érdemes foglalkozni ezzel. Hiszen valószínűleg az ő életükben is van valamilyen lelki tényező, amit mélyebben meg kell vizsgálni. Különben újra és újra ismétlődni fog mindez az életükben, akárcsak a szerfüggőnél a visszaesés. Ennek megoldására léteznek terápiás modellek, amelyekben a családtag és a függő egyaránt részt vesz, egy időben, de külön-külön dolgoznak a változáson – magam is egy ilyen modellekben dolgozom.

Milyen modellek léteznek? Illetve ha valaki úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, akár függőként, akár családtagként, akkor milyen programokba tud becsatlakozni?
Az 1930-as évek közepén két alkoholista egy éjszakán át beszélgetett józanul, és rájöttek, hogy soha senki nem értette meg annyira a legbelsőbb érzéseiket, mint ők egymást. Ebből alakult ki először egy szűkebb, majd egy világméretű mozgalom, az Anonim Alkoholistáké. Az egyik legfontosabb felismerésük az volt, hogy az alkoholizmus egy betegség, nem pedig erkölcsi fogyatékosság. Ezt az alapgondolatot vettük át a saját terápiánkban is. A 1940-es évek végén, 50-es évek elején Minnesota államban a kórházi körülmények között is beengedték ezt az önsegítő mozgalmat, és a professzionális szakemberek mellett megjelentek a tapasztalati szakemberek, akik az Anonim Alkoholisták közegéből érkeztek. Így alakult ki a Minnesota-modell, ami egy 28 napos, tanulásra és önsegítésre épülő program, amelyben a résztvevők mélyebb önismeretre és a függőségükkel kapcsolatos tudásra tesznek szert. Nagyon fontos kifejezés ebben a mozgalomban, hogy nem gyógyulásról beszélünk, hanem felépülésről. A felépülés egy élethosszig tartó folyamat, amelyben a visszaesés elkerülése érdekében folyamatosan foglalkozni kell a függőséggel, az Anonim közösségek által javasolt 12 lépéssel.

Hozzátartozók számára is hasonló közösségek állnak rendelkezésre, ahol megértést találnak, és segítséget kapnak ahhoz, hogy változtassanak a hozzáállásukon, és megértsék saját magukat. A legfontosabb, hogy nincsen ítélkezés, hiszen résztvevők nagyon hasonló helyzetben vannak, és megértik egymást. Magyarországon egyre több helyen elérhetők ezek a csoportok, akár Al-Anon (alkoholbetegek hozzátartozóinak közössége) és ACA (alkoholisták és más diszfunkcionális családok felnőtt gyermekei) formában is, ahol a hozzátartozók feldolgozhatják a családi környezetből hozott terheket, és elindulhatnak a változás útján.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!