- Mit csinál egyáltalán egy producer? Laikusként azt tudjuk a szerepéről, hogy ő hozza a pénzt.

- Ez egyébként igaz – de ennél többről van szó. Alapvetően mikor én először producerként mutatkozhattam be, az a televíziózáshoz kötődött, ami egy más típusú producerség, mint amivel most foglalkozom. Azoknak a televíziós műsoroknak a költségvetését, amelyeknek a producere voltam nem én teremtettem elő, az én feladatom az volt, hogy megvalósítsam a műsort, hozva azt a nézettséget, amit a csatorna elvárt.

Amikor a gazdasági válság idején igazi producerré váltam, az annak volt köszönhető, hogy a tv2 akkori vezérigazgatója Várdy Zoltán úgy gondolta, hogy lehetőséget ad szponzor finanszírozott műsorok elindítására, így ha valakinek volt ötlete és szerzett hozzá pénzt, megvalósíthatta önmagát. Most pedig már az a jellemző, hogy ha van egy saját ötlet, vagy valaki megkeres egy jó kezdeményezéssel, akkor annak a financiális hátterét meg kell teremtenem, ki kell találnom, hogyan jön majd bevétel abból az üzleti vállalkozásból. Mindezen változások ellenére azt hiszem, én maradtam az a kreatív producer, aki kezdetekben is voltam. Mai napig azt szoktam mondani, hogy foglalkozásomat tekintve producer vagyok, de hivatásomat tekintve történetmesélő.

- Amikor megszületnek benned az ötletek, hol van az a pont, amikor átfordulhat az elképzelés a megvalósítási szakaszba, amikor valamiről látod, tudod, hogy ebből produkció lesz?

- Az embernek három radarja van: az esze, a szíve, és a gyomra. Ha az első kettőt már meghallgattam, én a gyomromból szoktam döntést hozni. Figyelem, hogy mit vált ki belőlem a kihívás: összerándul tőle a gyomrom, vagy épp hogy kicsit éhes leszek, és kedvem lesz megvalósítani? Szerepe van annak is, hogy éppen hol van a helye az új feladatnak az életemben, hogy lesz-e elég időm foglalkozni vele, és hogy amit várnak ezzel kapcsolatban, az ugyanaz-e, mint amit én tudok nyújtani. Ha mindezek együttállása megvan, akkor az ember – mint a mesékben – előbb-utóbb találkozik olyan segítőkkel az útján, akik hozzáteszik a többi építőkockát az alkotási folyamathoz.

- Volt olyan az elmúlt években, hogy valamire a gyomrod azt mondta, hogy ezt inkább ne, és később megbántad, hogy nem másképp döntöttél?

- Szerintem a gyomor soha sem hazudik.

- És fordítva? Amikor belevágtál valamibe, de később az látszott, hogy talán el kellett volna engedni?

- Olyan volt. Amikor nagyon szerettünk volna valamit, nagyon mentünk utána. Megtanultam akkor, hogy ha valamiért nem adja az élet a segítőket, csak az akadályok jönnek, akkor lehet, hogy azzal nekem nincs dolgom. Ehhez a felismeréshez kellett egy konkrét tapasztalás, amikor a homlokomra kellett csapnom, hogy most már értem, hogy miért jött ez ilyen nehezen össze. Azt gondolom ezekben az esetekben az élet valószínű megóvni akart akkor, és nem elvenni tőlem egy lehetőséget.

- Annyi minden kötődik már a nevedhez. Mire vagy a legbüszkébb?

- Arra, hogy ugyanolyan őszinte vagyok, mint régen. Amikor a tv2-ben dolgoztam, ugyanolyan jóban voltam a takarító nénivel, mint a vezérigazgatóval. Volt, aki kérdezte is, hogy hogyan lehetséges, hogy velem mindenki kijön, mindenkivel megtalálom a hangot. Azt gondolom, hogy azért volt így, mert mindenkinek ugyanazt mondtam, mindegy, hogy a vezérigazgatói tárgyalóban, vagy a folyosón. Ez nekem zsigerből jön, nem is tudnék más lenni. Ahogy idősödöm, egyre inkább látom, hogy milyen nehéz azoknak, akik nem állnak bele ebbe az őszinteségbe.

- Nem fordult elő kezdetben, hogy barátok, ismerősök óvtak volna ettől a zsigeri őszinteségtől?

- De, rengetegszer előfordult. Amikor egyetemista voltam, a Magyar Televízió „Riporter kerestetik” vetélkedőjén indultam, és utána az RTL Fókusz c. műsorához kerültem gyakornoknak. Az akkori barátom sokszor mondta, hogy el kellene gondolkodnom azon, hogy ez a pálya valóban nekem való-e, ha majdnem minden este kiborulok valamin. Bár még most is érzékeny vagyok, de már sokkal erősebb, és inkább a javamra vált az, hogy azt mondom, amit gondolok, nem játszom meg magam. Kevésbé tudom, hogy más iparágban mi a helyezet, mert csak a televízióból, a show-bizniszből van tapasztalatom. Itt nincs olyan, hogy holnap is jó lesz, minden azonnal kell, mindenki extrovertált, mindenki exhibicionista, mindenki érzékeny – ami azt is jelenti, hogy védeni is kell egymást.

- A történetek népszerűsége töretlennek mondható, de az elmúlt 10-15 évre visszatekintve az látszik, hogy átalakultak a nézői igények. Mi az, amiben a leginkább tetten érhető a változás? És mennyire könnyű neked ezt producerként, történetmesélőként lekövetni, hogy miben igényel mást a közönség?

- Nekem a televíziós műsorok közül az élő showműsorok világa volt a legkedvesebb, amikor sok ember dolgozik azon, hogy egyszeri és megismételhetetlen produkciót hozzon létre, ennek minden izgalmával, adrenalin-bombájával. Nagyon szerettem volna egy olyan dolgot kitalálni, ami közel áll a színházhoz, mert egy történetet mesél el, ugyanakkor a számomra kedves televíziós showműsorokból hozza azt a kiállást, fiatalosságot, amit sok esetben az élő koncertekkel lehet összehasonlítani. Emellett szerettem volna bevonni ebbe az új produkcióba a cirkusz, a varieté világát is. Így született meg „A Játékkészítő”, majd „Az Álomutazó”. Az interaktivitásnak nagy szerep jutott ezeknél az előadásoknál, ami újszerű volt, de nagyon jól működött – és azt érzékeljük, hogy egyre inkább igényli a közönség, hogy részese lehessen a történetnek.

A VR Vidámparkban elérhető élményeinknél már abszolút erre építettük, hogy a látogató döntheti el, mi történjen, miközben egy valósnak ható látványvilágot vetítünk köré, illatokat érezhet, megtapinthatja a környezetet, kinyúlhat egy fáklyáért. Egyre inkább megmutatkozott, hogy a közönségnek kialakult erre az igénye, szeretnének benne lenni a sztoriban, élethűen átélni mindent, akár alakítani a történet szálait – ezért új eszköztárakat vetettünk be az utóbbi években, és azt látom, hogy abszolút ez az út lehet a jövő.

- Amellett, hogy az ilyen produkcióknál kialakult az igény a személyes bevonódásra, az is egyértelműen látszik, hogy sok szempontból online éljük az életünket, egyre inkább online fogyasztunk tartalmakat. Nehezebb versenyre kelni az online élményekkel?

- A közösségi élményt, hogy együtt vagyunk valahol és együtt élünk át valamit, azért nem olyan könnyű helyettesíteni. A pandémia után pláne felértékelődik az, hogy együtt lehetünk benne egy adott élményben.

- Ha már pandémia: a járványhelyzet miatti szigorító intézkedések rendesen keresztbe tettek az offline programoknak, kulturális eseményeknek. Mi volt a kulcs a túléléshez?

- Mondhatni elértük a medence alját, de onnan legalább el lehetett rugaszkodni. Az tudott fennmaradni a pandémia okozta sokk után ebben az iparágban, akinek nagy az állóképessége, és jól tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ez egy nagyon nagy tanulási folyamat volt. Jellemzően hosszú évek óta gondom volt az elengedéssel – ez az elmúlt másfél év viszont megtanított rá. Ezt a hosszúra nyúlt időszakot tervezésre fordítottuk a TulipánTündérnél. Meghallottuk külső partnerek invitálását is, nemcsak a saját ötleteinken dolgoztunk, úgyhogy mostanra ismét nagyon-nagyon elfoglaltak lettünk, sok tányért pörgetünk egyszerre a kezünkkel.

- Ha abból indulunk ki, hogy egyre több időt töltünk valamilyen képernyőre tapadva, akkor hogyan lehet a történetmesélést olyan keretek közé helyezni, hogy az embereket továbbra is elérjük?

- Most volt nemrég a „Toxikoma” c. filmünk szakmai bemutatója. Ez egy viszonylag kis költségvetésű film, dráma, nem hatalmas jelentekkel, alapvetően két ember sztorija, 123 percben. Mégis azt láttam a vetítésen, hogy az emberek nem kezdtek el izegni-mozogni, érdekelte őket a sztori. Tehát ha egy történet erős, és jól van elmesélve, akkor a klasszikus formákban is kell, hogy működjön, legyen szó tévéműsorról, filmről vagy színházi előadásról. Nem feltétlen csak a technológia jelentheti a továbblépést. Inkább a kettő kombinációja. Születhetnek új műfajok, de ez nem jelenti azt, hogy a régieket elfelejthetjük.

- Ha már „Toxikoma”: Azt olvastam egy interjúban, hogy Szabó Győző keresett meg, hogy legyél te a „Toxikoma” c. film producere, és te vonakodtál eleinte, mivel nem volt még filmes produceri tapasztalatod. Mivel győzött meg Győző?

- Sok mindenen dolgoztunk már együtt, nagyon jól ismerjük egymást. „A Játékkészítő” és az „Álomutazó” produkciókban is főszerepet játszott. Nagyon sok energiát tett a közös munkába, tudtam, hogy ha ő valami mellé áll, akkor azt teljes vállszélességgel képviseli. Mikor meghívott ebédelni 2016-ban, és elém tette a könyvét az ötlettel, hogy szeretné, ha én segíteném filmre vinni, akkor is ezt láttam rajta. A mi szakmánkban nem ritka azért, hogy valakinek dolga van valamilyen függőséggel, de én abszolút nem vagyok egy függő alkat, és filmet sem készítettem még addig, ezért mondtam Győzőnek, hogy talán valaki más alkalmasabb lenne erre a feladatra. Ő kitartott azonban amellett, hogy velem szeretne dolgozni. Aztán a nyaralásom alatt elolvastam a könyvét, és megtetszett Győző stílusa, a szöveg jó értelemben vett „koszossága”. El is gondolkodtatott az olvasmány, mivel előfordult, hogy én támogattam a környezetemben drogproblémával küzdő embert, és nem egy függőséget láttam a személyes környezetemben. Ha megint megtalált a drog témája, akkor lehet, hogy feladatom van ezzel? Végül igent mondtam, belevágtunk. Akkor még Filmalapnak neveztük a mai Filmintézetet, ahol „A Játékészítő” mozibemutatása okán már volt kreditem, és így tudtunk támogatásra pályázni a filmötlettel. 2020-ra terveztem akkor a bemutatót, egy év plusz hozzájött a pandémia miatt. Herendi Gáborral közösen lettünk végül a film producerei, amikor csatlakozott hozzánk, mint rendező, amiből én csak profitáltam, mert olyan volt számomra a filmkészítés, mintha egy MBA-kurzuson vettem volna részt: Gábor tényleg igyekezett minden apró részletet megmutatni, átadni.

- Úgy sikerült a film, ahogy először elképzelted, miután eldöntötted, hogy vállalod a producerséget?

- Hosszú volt az útkeresés, hogy milyen irányon induljunk el. Ráadásul a Filmintézet is maximalizálta, hogy milyen költségvetés mellett támogatja a filmet, így korlátozottabbak voltak a lehetőségek. Minket az motivált leginkább, hogy ne egy következő drogos filmet készítsünk, hanem a két nagyon erős személyiséget ábrázoljuk, azt, hogy a nagyon karakán pszichiáter, Csernus Imre, és a vad, karizmatikus művészember, Szabó Győző hogyan ütköznek meg egymással.

- Mik a várakozásaitok? Nem egyszerű a pálya, mert mintha a járványhelyzet után nehezen indult volna be a mozik forgalma.

- Nincs konkrét nézőszám kitűzve, persze örülnénk, ha minél többen megnéznék a filmet. Azt tudni kell, hogy a „Toxikoma” műfaja dráma, ami általában nem igazán nézőcsalogató. Bízom abban, hogy vannak olyan érvek a film mellett, amik miatt megtalálja a közönségét: Győző személye, Csernus doki személye, az, hogy Herendi Gábor rendezéséről van szó, és maga a téma. Szeretném, hogy ha a film segítségével kicsit változna az, ahogy a függőséghez viszonyulunk, nem az lenne a jövőben az általános, hogy erről nem beszélünk. Kevés ember van, akit ez elkerül, mégsem nézünk szembe vele. Ez egy olyan társadalmi probléma, amibe bele kell állni, és nyíltan kell róla beszélni. Ahogy Szabó Győző is tette.

- Jól gondolom, hogy könnyen lehet, hogy nem a „Toxikoma” lesz az utolsó film, amihez valaha közöd lesz?

- Megszerettem ezt a világot, megtetszett a filmkészítés. Szívesen dolgoznék még filmes produkción, és nem kizárt, hogy lesz még ilyen, mivel a mi munkáink annyira változatosak, minden projekt más, hogy elférhet a sorban egy újabb film is. Ahonnan én jövök, ahhoz képest a filmezés egy nagyon nyugodt, kiszámítható dolog – ez máris vonzóvá teszi.

- A filmes szakmában pedig nem hemzsegnek a nők. Producerek között azért már megismertünk egy-két sikeres magyar hölgyet, de kívülállóként azért még mindig úgy tűnik, hogy a filmezés egy férfias szakma. Mennyire volt nehéz nőként, outsiderként berobbanni ide?

- Valóban eléggé a férfiak világa a filmezés. Hogy nőként mennyire kihívás köztük bizonyítani, azt jól példázza az az eset, hogy a „Toxikoma” fővilágosítója mit mesélt nekem egy későbbi közös munkánk alatt. Azt mondta, hogy miattam tanulta meg, hogy soha ne legyen sztereotip más emberekkel. Mert ő elsőre azt látta, hogy megérkeztem a színes ruháimban, mosolygós arccal, és ő kétkedve fogadta, hogy én vagyok a film producere. Mikor utánam nézett, hogy ki is vagyok, mit csináltam addig, és mikor megtapasztalta, hogy érdeklődő vagyok, folyamatosan kérdezem őket, akkor rá kellett jönnie, hogy nincs oka kételkedésre, mert egy plusz szív érkezett meg a produkcióba. Egy női energia.

- Éltél már meg hasonlót a több mint 20 éves pályafutásod során, hogy nehezebben fogadtak el, mert nő vagy?

- Amikor 2007-ben a tv2-nél az Uri Geller Show-t készítettük, Árpa Attilával közösen lettünk a producerei. Elkezdődött a közös munka, és mindig Attila volt a frontvonalban, mindig hozzá fordult Uri Geller. Egyszer egy forgatáson Attila nem volt ott, én mentem Urihoz az adásmenettel, mire ő azt mondta: „Gabriella, ma is nagyon szép vagy! Attila hol van?” Aztán ugyanezt a kört eljátszottuk még akkor is, mikor Attila más műsoron dolgozott, mellém pedig egy férfi főszerkesztő került a produkcióba. De csak sikerült annyira kiegyensúlyozottá tenni a munkakapcsolatunkat, hogy a végén Uri Geller felvetette, hogy nincs-e kedvem vele tartani producerként másik országokba, ahol fut majd a műsor, mert nálam érezte magát a leginkább biztonságban.

- Mostanság már gyorsabban megy az elfogadás? Másként tudsz érvényesülni a szakmában ma nőként, mint 10-15 évvel ezelőtt?

- Pont nemrég, az augusztus 20-i rendezvény utáni vacsorán mondta nekem Juronics Tamás: „Ebben a szakmában nagy hátrányod, hogy nő vagy; de ügyesen használod a nőiességed.” Talán épp arra gondolt, hogy a mi produkcióinkban nagyon benne van a szív, ami nekem köszönhető. Az én női vezetői létemet áthatja a gondoskodás, ez egy alapelemem. Fontos nekem, hogy visszajelzést adjak, képes vagyok akár késő éjjel üzeneteket írni a stábtagoknak, amit sokan először idegenül fogadnak, de idővel mindenki úgy érzi, hogy ettől mennyivel szívélyesebb lett a közös munka. Tudok erélyes lenni, ha kell, és odacsapni az asztalra, de én sokkal jobban szeretek kérni, meghallani azt, hogy mi az, ami nem jó, megkérdezni, meghallani, hogy csinálhatnánk másképp. A férfiaknál viszont azt látom, hogy sokkal inkább ragaszkodnak a saját elképzelésükhöz, általában megvan bennük az az attitűd: ha egyszer én azt mondtam, akkor úgy lesz.

- Ha visszautazhatnál a múltba, találkozhatnál tizenéves önmagaddal, aki gyerekszínészként épp eldöntötte, hogy neki a kreatív háttérmunka tetszik leginkább a filmezésben, akkor a mára már összegyűjtött tapasztalataid birtokában milyen tanácsot, útravalót adnál magadnak?

- Leginkább azt, hogy nem kell mindig mindent olyan komolyan venni. Nagy hibám, hogy frusztrált tudok lenni attól, hogy minden feladatnak egyszerre szeretnék nekiugrani, mindent azonnal szeretnék megoldani – komoly rendszerezéssel sikerül fenntartanom a megfelelő egyensúlyt. Beírom a naptáramba mikor minek jön el az ideje, így látom nem marad el semmi, egyszer minden feladat elvégzésére sor kerül, és ez megnyugtat. Amikor „A Játékkészítőt” színre vittük egy teljesen új műfajt vezettünk be, és kaptunk pozitív és negatív kritikák egyaránt, akkor még nehezebben viseltem, jobban összezavart. Nem láttam tisztán hogy most akkor mi is az összkép, mit értünk el a céljainkból. Mostanra már jobban megedződtem, mentálisan megerősödtem, az augusztus 20-i felvonulás utáni kritikák már nem ráztak meg úgy.

Egyébként nagyon szeretem a visszajelzéseket, mert hiszem, hogy az építő kritikából lehet a legtöbbet tanulni, a hátba veregetéstől maximum csak jól érezzük magunkat. Egyedül a jogtalan dolgok tudnak még bántani, mert azok sértik az igazságérzetemet, meg talán azok, amik butaságból, rosszindulatból fakadóak. Megtanultam időközben, hogy valóban úgy van, ahogy a mondás szerint az indiai bölcs tanácsolta, mit is kellene egy gyűrűbe gravírozni amolyan örök tanulságként: elmúlik. Erre figyelmeztetném a gyerekkori önmagamat: ne felejtsd, hogy elmúlik! Akkor is, ha jó, akkor is, ha rossz. Ezért érdemes arra figyelnünk, hogy a jelenben legyünk, ne a múlton rágódjunk, és ne a jövőért aggódjunk.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!