
Több mint tíz éve nem vagy már képernyőn. Nem hiányzik a televíziózás?
Az RTL Klubot akkor hagytam ott, amikor az első gyermekemet vártam. Addig szinte folyamatosan mikrofonközelben voltam. A pályafutásomat gyermekszínészként kezdtem, szerepeltem a Magyar Televízió berkein belül az Iskolatelevízióban, majd a szüleim döntése után 9-től 17 éves koromig szinkronizálással folytattam, mert nem szerették volna, ha sokat hiányzom az iskolából. Kilenc évig Amerikába éltem, onnan visszatérve, már felnőttként, Villám Géza ajánlását követően a Danubius rádió Szombat esti extázis című műsorához kerültem úgy, hogy akkor egyáltalán nem értettem a rádiózáshoz. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a Top TV-nél a tévés pályafutásom is. Mindkettő egy évig tartott, majd átkerültem a kollégáimmal együtt a Juventus rádióhoz.
Mindkettő ismeretlen terep volt, amikor belecseppentél. Most, hogy már mestere vagy mindkettőnek, a rádiózást vagy a televíziózást gondolod nehezebb szakmának?
A rádiózást, mert ott az embernek csak a hangja áll rendelkezésre, és azon keresztül kell tudni átvinni mindent, míg a tévében egyéb eszközökre is támaszkodhat. Ezt nagyon jól tudom, hiszen a zenés Top TV és a rádiók után sorra jöttek a televíziós felkérések. Először a TV3-ba kerültem, majd a fiataloknak szóló ismeretterjesztő, szórakoztató Repeta című műsort vezettem a Magyar Televízióban. A kereskedelmi csatornák 1997-es indulása után az RTL Klubban hat évig vezettem a Reggeli, illetve a Delelő című műsort, illetve a Stella moziklubot, de közvetítettem egy-egy társműsorvezetővel a Golden Globe-díj átadót, az Oscar gálát, egy Grammy és két Emmy díjátadót is. Mindezek alapján ki is alakult rólam egy kép, és a szórakoztató, beszélgetős, filmes műsorokkal kapcsolták össze a nevemet.
Jelenleg a Manna rádiónál fut a Panna, csajok, satöbbi című podcastod.
A második lányom születésénél még a Neo FM-nél rádióztam, ekkor kedveltem meg a portrébeszélgetéseket. Ahogy teltek az évek, egyre inkább azt éreztem, hogy szeretek hosszan beszélgetni. Kezdtem megérni arra, hogy közszolgálati feladatokat lássak el, ami épp arról szól, hogy ki lehet bontani egy témát, vagy egy illető életútját részleteiben, olyan mélységeiben meg lehet mutatni, ahogy én szeretném. Ezért született meg végül a Panna, csajok satöbbi podcast.
Mit jelent neked a podcast?
A podcast az én szememben az új tévé és az új rádió. Engem már az a tévézés és rádiózás, ami most van, nem hoz lázba. Én nem szeretnék valóságshow-kat vagy bulvár műsorokat vezetni. Ahogy beléptem az ötvenes évembe, egyre inkább elkezdett foglalkoztatni az a téma, amiről a podcastom szól. Ha egyszóval kellene jellemezni, akkor ez a téma nem más, mint a láthatatlanság, és ezt kibontva nagyon sok mindenről lehet beszélni. Például arról, hogy milyen ma ötvenes nőnek lenni, hogyan látnak bennünket a férfiak, és fordítva, mennyire tud ez a nagyon népes tábor alkalmazkodni a kor kihívásaihoz, hogyan tudjuk tartalmasan és úgy eltölteni a hátra lévő éveket, hogy látszódjunk is, és aktív részesei maradhassunk a társadalomnak. Nyilván a menopauza is fontos téma, de ennél izgalmasabbnak tartom, hogy hogyan tudunk akár az életmódunkban, akár a szakmánkban vagy a magánéletünkben is még jobban kiteljesedni.
A te esetedben a podcastot nevezhetjük egy szakmai érési folyamat végállomásának? Mondhatjuk azt, hogy kiteljesedése a szakmai pályafutásodnak?
Abban az értelemben mindenképp, hogy az a sok minden, amit megtanultam, például az arányokról, a struktúráról, arról, hogyan szeretnék eljutni A-ból B-be, majd B-ből C-be, hogy valójában milyen témák érdekelnek, ezt most mind kézben tudom tartani, hiszen én alakíthatom a sorsom a műsorral. Ez azt is jelenti, hogy bizonyos értelemben saját magam szerkesztője és saját magam rendezője is vagyok, és bőven van miről beszélni egy teljes órán át, vagy még akár tovább is. Azt is érzem, hogy az emberek egyre inkább igénylik, hogy lehessen beszélgetni. Éppen ezért a podcasttal az is célom, hogy legyen egy ennek mentén szerveződő offline közösség, amelyik időt tölt egymással, és eszmét cserél azokról a dolgokról, ami számára fontos, ami érdekli. Azt látom, hogy nagyon sok magányos ember van, és szükségük van az ilyenfajta összekapcsolódásra.
Miért fontos, hogy a magad ura legyél? Egyáltalán nem tudod már elképzelni, hogy a „fejed fölött” döntsenek arról, miről beszélgess egy műsorban?
Ezt csináltam hat évig, és azóta az a része semmit nem változott, hogy futószalag-szerűen megy minden, és legfeljebb öt-hat percet lehet beszélni valakivel. Erre nem vágyom, ez megvolt, visszafelé nem szeretnék haladni. Amit ma a podcast lehetővé tesz, akár a hallgatók, akár a műsorkészítők számára, az épp ennek az ellenkezője. Sokkal nagyobb tér van, sokkal több mindenről, sokkal több mindenkivel és sokkal hosszabban lehet beszélgetni. Furcsa lenne, ha az ember visszafelé szeretne menni, és azt szeretné, hogy mások mondják meg, kivel, miről beszélgessen. Persze nagyon jó lenne egy olyan műsor egy kereskedelmi tévében, ahol mélyebb, sokakat érdeklő témákról lehetne beszélgetni.
Azon túl, hogy személyesen is kötődsz az ötvenes korosztályt érintő témákhoz, miért választottad ezt a tematikát. Hiányát érezted a médiában?
Valahol a kettő között van az igazság, és azt érzem, ezzel autentikus tudok lenni. Attól lesznek önazonosak a beszélgetések, hogy értem azokat az élethelyzeteket, amelyekről beszélünk. De nem csak az a célom, ezzel, hogy én jól érezzem benne magam, hanem az is, hogy adjak másoknak. És ebben a formátumban megvalósulhat mind a kettő. Én is, és reményeim szerint azok is, akik meghallgatják a műsorokat, úgy érzik, hogy ez jó nekik.
Mekkora stábbal dolgozol, kik segítenek a munkádban, a podcastok elkészítésében?
Egy igen szép méretű csapat segít nekem, bár közösen találjuk ki a műsor szerkezetét, nekem határozott vízióm van arról, hogy milyen témákról essen szó a podcastokban. Ehhez az elképzelésemhez igyekszem tartani magam.
Mire mondasz igent, és mi az, ami semmiféleképpen nem kaphat helyet ebben podcastban?
Én nem szeretnék csak a nézettségért vagy a hallgatottságért vendéget hívni. Nálam kifejezetten a téma viszi előre a dolgot, és nem pedig valakinek az ismertsége.
Hogy ítéled meg, a podcast-készítés másfajta szakmai képességet, felkészülést igényel, mint a tévézés vagy a rádiózás?
Csak a saját nevemben nyilatkozhatok. Azt hiszem, hogy a podcast lehetőséget ad a csendre.
A tévében és a rádióban van valamiféle sztárság, sztár attitűd, amit a műsorvezetők óhatatlanul is képviselnek, és ez nem negatívum, de ők ugyanannyira sztárjai egy műsornak, mint adott esetben a vendégek. A podcastban én nem szeretnék sztár lenni, nem én akarom vinni a prímet, nem akarok a központban lenni, én igazán beszélgetni szeretnék. A műsor külsőségeinél számomra sokkal fontosabb az a figyelem, amit a beszélgetőpartneremre fordítok. Itt nekem semmi más dolgom nincs, minthogy egy órára fejest ugorjak, és intenzíven figyeljem a beszélgetőtársaim minden rezdülését.
Nem sajnálod, hogy a podcasttal kevesebbekhez jutsz el, mintha televízióznál vagy rádióznál?
Egyáltalán nem. Egyrészt ezek már megvoltak, másrészt, amikor tévéztem, akár milliós nézettsége is volt a reggeli műsornak, ami ma már egyáltalán nem mondható el. Én sose ragaszkodtam valamiféle munkakörhöz vagy pozícióhoz, mindig azt szeretem csinálni, amit élvezek, és ami az adott pillanatban érdekel. Ma már nekem nem az a célom, hogy egy milliós nézettségű műsorban szerepeljek, hanem az, hogy az engem érdeklő témákról autentikus emberekkel tudjak beszélgetni.
Ahhoz, hogy valaki ezt megengedhesse magának, szükséges valamiféle szakmai tekintély, ami onnan fakad, hogy letett már valamit az asztalra?
Azt hiszem, hogy igen. Azt veszem észre, hogy az emberek örülnek annak, ha meghívást kapnak a műsorba, és remélem, hogy ez részben annak is szól, hogy szimpatizálnak velem, és elismerik azt, amit eddig csináltam. Ezen felül én csak azt remélem, hogy az a téma, amire behívjuk, arra azt mondja, hogy „de jó, erről akarok beszélgetni”. Sok mindent kipróbáltam, de soha nem akartam sztár lenni, ami meg is látszódik, hiszen nyilván több követőm lenne a közösségi médiában, ha sztár lennék. Engem mindig sokkal jobban foglalkoztatott a kihívás, a feladat, és hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok.
A podcast mellett gyerekkönyveket is írsz.
Sőt, a Next9 kommunikációs ügynökség oszlopos tagja is vagyok, és a 6SZIN sajtóreferense is. De visszatérve a könyvekre, nagyon szerencsés vagyok, hogy ez a lehetőség is megtalált. Amikor elkezdtem tévézni és rádiózni, az a lehető legjobb korszak volt, az volt az úgynevezett aranykor, hiszen kísérletezhettünk, új dolgokat kipróbálhattunk, sok ajtó kinyílt. Ma már sokkal nehezebb. Ahogyan a rádiózásra és a tévézésre, úgy, a gyerekkönyvírásra is felkérést kaptam. Én úgy működöm, hogy ha jön egy lehetőség, akkor élek vele, ha az kedvemre való, és alkalmas vagyok az új kihívásnak eleget tenni. Izgalmas volt ez is. először azt hittem, hogy egy könyv lesz, most pedig már tizennégynél tartunk, most írom a tizenötödiket. De már érik az idő, hogy ne csak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is írjak könyvet. A gyerekeknek még van a tarsolyomban egy krimi és egy kalandregény. Szeretném megírni a nagypapám történetét, akinek tintaüzeme volt a Rózsa utcában, illetve van még egy másik nagyon személyes történet, amit szintén nagyon szeretnék megírni.
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!