A Hackerek II. című képét 2002-ben festette. Ekkor még nem tudtuk, csak sejthettük, hogy a mesterséges intelligencia igen nagy befolyással lesz majd az életünkre. Alkotásán ezt a jövőbe mutató témát dolgozta fel. Miért?
Engem a technológia és az ember kapcsolata már sokkal régebb óta érdekelt, minthogy ez a téma megszületett. Az első Hackerek című képet már 1997-ben megfestettem. A magyarázat erre az, hogy ami engem nagyon érdekelt a festészetben, konkrétan a realizmusnak az a formája, ami az 1970-es és ’80-as években újra előtérbe került, az egy idő után használhatatlanná vált, nem találtam adekvátnak egy modernizált világban. Az akkor végbe mentő változást, fejlődést nagyon nehéz volt a hagyományos festészettel összeegyeztetni, és ez tulajdonképpen ma is nagy problémája egy festőnek, akiben joggal vetődik fel a kérdés: miért is festünk, amikor sokkal közvetlenebb és erősebb vizuális eszközök is rendelkezésünkre állnak. Több mint húsz évvel ezelőtt tévedt a tekintetem az akkoriban szakértők által naiv robotikának nevezett területre, amiről kiderült, hogy az nem is annyira naiv. A rendelkezésre álló tudományos, fantasztikus képanyag alapján beleástam magam a témába. Ma például ilyen a nagyon divatos retro sci-fi art, ami akkor még nem számítottak retrónak. Ez az irány évtizedekkel ezelőtt nagyon befolyásolta a vizualitást. Végül arra jutottam, hogy összeereszem az európai hagyományos festészet elemeit ezzel az új vizualitással. Segítségemre volt ebben, hogy akkoriban jöttek divatba az olyan új médiumok, mint például a számítógép. Nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a technofóbia vagy a technofilia eredménye-e a festészetnek az a korszaka, amikor a Hackereket is megfestettem. Sőt, mérlegelve a lehetőségeket, a mai napig nem tudom, hogy örüljek vagy sem annak, hogy ez a technológiai változás megtörtént. Ez még mindig egy lebegő helyzetet teremt számomra, és ez jelent meg már több mint húsz évvel ezelőtt is a képen: a számomra nagyon vonzó klasszikus európai festészet elemei keverednek az új technológia vizuális eredményével. A klasszikus mintegy barokk háttérként jelenik meg, és mellette vonalhálóban van minden, ami a modern technológiával kapcsolatos.

Magánemberként vagy alkotóként érzi azt, hogy nem tudja igazán, örüljön-e vagy sem ennek a technológiai, ha úgy tetszik, digitális fejlődésnek?
Esetemben a magánember és az alkotó összefonódik. Ha festőként gondolkodom, akkor kérdésként merül fel bennem, hogy bizonyos értelemben adekvátabban és közvetlenebbül el lehet készíteni egy viedóinstallációt vagy egy computeranimációt, mint egy festményt. A festészet az európai művészeten belül egyfajta zárványként él tovább. Vannak nagyon fontos, nagyszerű festők, de az a paradox helyzet áll elő, hogy minél többen művelik ezt a hagyományos értelemben vett műfajt, annál kevésbé számít, annál kevesebb súlya van. Ez pedig okoz egyfajta frusztrációt is a festőkben, hiszen a technika folyamatosan fejlődik, mindig van újabb és újabb lehetőség, ami meghaladja a hagyományos művészetet, azon belül pedig a festészetet.

Nem kellett hozzá nagy beleérző képesség, hogy egyszer a mesterséges intelligenciának nagyon jelentős hatása lesz az életünkre. Már két évtizeddel ezelőtt azt zengte a média, hogy egy új korszak jön, vége a Gutenberg-galaxisnak. Erre én vizuálisan is rátaláltam. Akkor is és most is csodálkozom azon, hogy erre mások nem figyeltek fel, és, hogy sokkal kevesebb a digitális jellegű munka, mint amennyi lehetne. Nekem teljesen egyértelmű volt, hogy ezzel kell foglalkoznom.

Ebben az igencsak digitalizált korban hol van a helye a festészetnek? Milyen szerepet tölt be? Mennyire más ma festőnek lenni, mint a század elején vagy a 20. században?

Teljesen más. Az elmúlt néhány évben lezajlott egy nagyon furcsa folyamat, ami nem más, mint az eljelentéktelenedés. Ennek pedig éppen az az oka, hogy óriási dömpingben jelennek meg a műtárgyak körülöttünk. Az Instagramon például percenként találkozunk nagyon jó művekkel. Ugyanakkor, hogy az egyik tanáromat idézzem: „Mivel minden van, így nincsen semmi.” Ezért érzésem azt, hogy eljelentéktelenedik, nincs súlya, értéke a műtárgynak. Ezt igazolja vissza a művészeti piac is, ami rendkívül hektikusan működik. Ma már nem lehet arra alapozni, hogy ha valaki következetesen, konzekvensen épít egy életművet, az majd idővel beérik. Ma egyik pillanatról valakit hype-olnak valakit, és ez a túlzott rajongás lehet, hogy csak öt percre szól. Ugyanúgy, ahogy a zenében is vannak egylemezes szerzők, a képzőművészetben is vannak olyan alkotók, akik pillanatok sikert csinálnak, majd ugyanilyen gyorsan eltűnnek, átértékelődnek, más formát öltenek. Nagyon nehéz a festészetet a hagyományos értelemben művelni, hiszen ez egy kulturálisan hagyományos minőséghez van hozzárendelve. Már a 19. század végétől megfigyelhető, hogy egyfajta peremvidékre húzódik a művészet, azon belül a festészet pedig különösen. Sokkal fontosabb dolgok vannak, mint a művészet, ami manapság leginkább az edukációban és a terápiában jelenik meg. Igaz, ezek a lehetőségek mindig is benne voltak a festészetben, ugyanakkor ez most felerősödött. A képzőművészeti képzésbe bevontak mintegy egy százaléka mondhatja el magáról, hogy sikeres festő lett. Az ő példájuk egyfajta csáberőt jelent, hogy hátha másnak is sikerül bekerülni közéjük, végül itt lesz a legtöbb pályaelhagyó, a legtöbb tragikus véget érő pálya. Nagyon keveseknek sikerül úgy beépülni a grandart nagy közegébe, hogy érvényt szerezzen magának. Ez Magyarországon gyakorlatilag senkinek sem sikerült ez az utóbbi időben, amit nehezményez is a szakma. Korábban egy galériás rendszeren keresztül be lehetett jutni az európai színtérre, és érvényre juttathattuk a saját érdekeinket. A festészet eljelentéktelenedése nem magyar sajátosság, hanem világjelenség.

Ilyen körülmények között milyen jövőt jósol a festészetnek?
Azt szokták mondani, teher alatt nő a pálma. Én bizakodom abban, hogy meg fogja találni a helyét, hiszen a festésezt most is nagyon erős, és nagyon sok nagyszerű területe van. Sokkal inkább a festészet társadalmi megítélése kéréses számomra. Vannak, akiket nagyon érdekel a művészet, és csak ezzel hajlandóak foglalkozni, és vannak, akiket egyáltalán nem érdekel, és sajnos ők vannak többen. Mind azt mondják, hogy a művészet már nincs abban a funkcióban, mint száz évvel ezelőtt. Amikor én fiatal voltam, ez egy kurrens szakma volt, mindenki próbált a művészettel valamilyen kapcsolatot teremteni. Ma azt látom, hogy nagyon sokan egyáltalán nem érdeklődnek iránta, mert úgy gondolják, a festők valamiféle ingyenélő társaság, akik nem tudják mit csinálnak, amit pedig csinálnak, az nem is olyan érdekes. Velük szemben van egy nagyon erős hívő réteg - ez élteti az egész szakmát -, amelyik továbbra is nagyon hisz abban, hogy a művészet valamiféle megoldást jelent az élet problémáira.

Jelenleg mi a művészet funkciója a befogadó és az alkotó szempontjából?
Az európai művészet mindig is nagyon individuális volt, a festészet heroikus jellege ma is megvan, aminek van egyfajta romantikája. Most is egyedül vagyunk egy vászon előtt, az alkotáshoz nem kell csapatmunka, nem kell hozzá annyi pénz, mint a filmgyártáshoz. A festészet most is egy nagyon erős lehetőség az önkifejezésre, az önmegvalósításra, a világhoz való viszonyítás diszciplínája marad továbbra is. Ennek a romantikája élteti tovább a művészetet, éppen ezért ez egy nagyon fontos funkciója. Ezt az önmegvalósítási és kifejezési kényszert nem is lehet az emberből kiiktatni. Változott azonban a társadalomban való megítélése és funkciója. A megítélés épp a funkcióváltás miatt nem a régi. Sokkal fontosabb lett, hogy hol tart a tudomány, milyen lehetőségek vannak a technológiában, konkrétan például a mesterséges intelligenciában, ami annyira fontos kérdéssé vált ma, hogy ehhez képest a művészet másodlagos ügy lett. Ma már festőrobotok, gépek vannak, amelyek képesek alkotásokat modellezni, és akár innovatív lépéseket is létrehoznak a művészet területét. Engem ez is nagyon érdekel. Néhány éve például létrehoztak egy olyan gépet, amibe betáplálták az összes Rembrandt-kép minden formai jellegzetességét, amit a gép feldolgozott, majd megalkotott egy addig nem létező Rembrandt-festményt, ami abszolút értékelhető úgy, hogy akár Rembrandt is festhette volna. Ám az alkotás egy nagyon összetett dolog, ebből a gépből még hiányzott az önálló gondolkodás, de már az alkotás lélektanának is nagyon erősen fejlődik a tudománya, habár sokan hisznek abban, hogy oda soha nem fogunk eljutni, hogy egy gép érzések alapján alkosson.

Névjegy: Kósa János
Gyermekkorától jól rajzolt, így evidens volt, hogy festő lesz. A budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett, ahol elmondása szerint számos olyan tanár tanította, akik jelentősen meghatározták művészi pályáját.
Ezt követően a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakon végezte tanulmányait. Itt először tanári diplomát szerzett, majd a művészképzőt is elvégezte.
1990-től egykori alma materében, a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanított rajzanárként.
A Magyar Képzőművészeti Egyetemen 1999-ben lett tanársegéd, aztán adjunktus, majd megszerezte a doktori fokozatot, azóta docensként tanít.
Festőként folyamatosan voltak kiállításai annak ellenére, hogy nem tartozik az úgynevezett full time festők sorába, hiszen főként szabadidejében alkot.
A festészet technológiához való viszonya mindig is nagyon érdekelte, a kettő közti kapcsolat most is művészete homlokterében van.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!