Mikor voltál utoljára falat mászni?
Sajnos utoljára tavaly. Nagyon hiányzik. Nem akarom azt mondani, hogy nincs rá időm, mert ez nem egy jó kifogás… de valahol mégis erről van szó. A falmászásban akkor tudsz fejlődni, ha legalább heti háromszor elmélyülsz benne, és alkalmanként jó két-három órát rászánsz. Most ez nem fér bele, úgyhogy más sportokkal próbálkozom. De nem adtam fel! Idén leszek 50 éves, és van egy álmom, hogy ötvenévesen újra átmásszam a plafont.

Hát így ránézésre az adottságaid megvannak hozzá, most is kiváló formában lehetsz. Talán épp a nyüzsgő élet velejárója, hogy fittnek kell lenned. De mikor is kezdődött nálad ez a nyüzsgő élet? Mikor dőlt el, hogy a marketing-média területen találod meg a hivatásod?
Tömegkommunikáció szakra jártam a Szent László Gimnáziumban. Mi voltunk az első osztály, amelyik már nem fakultációként, hanem hivatalosan tantárgyként tanulta ezt. Az újságírástól kezdve a videókészítésen, az operatőrködésen és a vágáson át mindenbe belekóstoltunk, és ebből is érettségiztünk.

Szóval már ott „megfertőződtél” a médiával?
Igen, de nem pont az a része fogott meg. Van bennem egy állandó nyughatatlanság, egyfajta tudásvágy, és valószínűleg emiatt kanyarodtam végül a média egy másik területe felé – oda, ahol folyamatosak a tárgyalások, izgalmak, ahol minden nap történik valami új.

Hogyan lett ebből konkrét munka?
Egy álláshirdetésen múlt, a TV3-nál médiakutatót kerestek. Fogalmam sem volt, mit jelent ez a pozíció, de jól hangzott, így jelentkeztem. Szerencsés voltam, mert még a régi TV3-nál kezdhettem, Fischer András alatt. Hálás vagyok azért, hogy együtt dolgozhattam Baló Györggyel, tőle rengeteget tanultam. Így lettem médiakutató, és innen már egyenes út vezetett a McCann Ericksonhoz, ahová „elhalásztak”.

Mit tapasztaltál az évek során? Mi kell ahhoz, hogy valaki jó marketinges, azon belül is médiás legyen?
A mi generációnk nagyon más helyzetben kezdte ezt a szakmát. A McCann reklámügynökség 1989-ben jelent meg Magyarországon, én ’96-ban kezdtem a TV3-nál, ’99-ben pedig már a McCannhez csatlakoztam. Egy alig pár éves szakmáról beszélünk tehát, amit mi akkoriban nemcsak tanultunk, hanem egyben formáltunk is. Egy olyan új terepen voltunk, ami tele volt izgalommal, és mi pedig tele voltunk tettvággyal. Nem tudom, hogy a mai marketingeseknek, akik más környezetben dolgoznak, ugyanerre van-e szükségük. Szerintem nem. Akkor mi beleszerettünk ebbe a szakmába, és azóta is visszük magunkkal ezt a lendületet. Akik akkor kezdték, azok a mai napig aktívak. A névjegykártyákon a cégnevek változnak, de sokunk itt maradt.

Akkor azt mondod, hogy ami akkor kellett a marketingeseknek, az ma már nem biztos, hogy elég?
Nem biztos. Akkor teljes koncentrációval dolgoztunk. Előadásokra jártunk, figyeltünk, tanultunk a nemzetközi szakemberektől és egymástól. Ma ezzel szemben multitasking van: egyszerre kell e-mailezni, meetingelni, online elérhetőnek lenni. A szakma is átalakult. Nagyon telített lett, a fluktuáció hatalmas. Régen egy korosztály dolgozott együtt, ma egy ügynökségnél a huszonévestől az ötven pluszosig minden generáció megtalálható. Ez egyszerre izgalmas és jelent kihívást is.

Ha most lennél fiatal, vagy ha a gyermeked pályaválasztás előtt állna, ajánlanád neki ezt a szakmát?
Ez nagyon nehéz kérdés, mert a piac most sokkal telítettebb. A 90-es években viszonylag gyorsan el lehetett jutni egy középvezetői szintre. Ehhez kellett a szorgalom, a szakma iránti szenvedély és elköteleződés. Ma már ez nem elég. Ma sokkal több minden számít: nemcsak a készségek és a tudás, hanem az is, hogy valaki jó időben legyen jó helyen. Régen az emberi hozzáállás és a szakmaiság többet számított, ma sokkal nehezebb érvényesülni.

Ugyanakkor munkavállalói oldalon is változtak az elvárások, például a munka-magánélet egyensúlya, a home office is megjelentek igényként.
Ez egy érzékelhető generációs különbség. Mi még hierarchiában nőttünk fel, rendszerszemléletben gondolkodtunk. A mai fiatalok élményalapúan működnek, teljesen más a motivációjuk. Ha az egykori önmagamnak kellene tanácsot adnom, akkor biztosan belevágnék ebbe a szakmába, mert szerettem és szeretem is. De ha a fiamat nézem, ő már teljesen másképp áll hozzá a kérdéshez. Látja, hogy az anyja menő helyekre jár, előadásokat tart, jó állása van – de azt a munkát és folyamatot, ami a mögött van, hogy én ezt elértem, ő nem akarná végigcsinálni. Egyszerűen mások számára a prioritások.

Olyan, mintha a szakma iránti alázat, amit a ti generációtoknál alap volt, nem öröklődött volna át.
Pontosan! Ezért, ha találok egy harmincéves vezetőt, akiben ez az alázat még megvan, akkor szinte „tojáshéjon” hordozom magammal, mert annyira ritka kincs.

De nem elítélendő, hogy számukra máshol van a fókusz, pusztán generációs különbség. Ahogy mondtam, mi egy hierachia alapú társadalomban szocializálódtunk, megtanultunk betagozódni. A fiatalok nem is értik, és nem is elvárható tőlük ez a fajta tagozódás. Mi pedig tanulhatnánk tőlük,és talán idővel, több-kevesebb sikerrel meg is tesszük. Ha a generációkat összemixeljük, akkor kapunk egy egészséges work-life balance „átlagot”.

Ma már mindenkinek lehet saját médiafelülete a közösségi médián keresztül. Jobban bele is tanultak ebbe a Z-generációsok, és mondhatjuk, hogy sokkal fejlettebbek az ilyen irányú készségeik. Tudják, hogyan építsenek fel egy sztorit egy percben, hogyan adják el magukat vagy egy márkát. Te hogy látod ezt?
Ez egy nagyon veszélyes terep, mert elhiteti a fiatalokkal, hogy egy pillanat alatt lehet belőlük valaki. Tizenöt perc hírnév, ami mindenkinek kijár, de akár influenszereknél, akár csatornáknál láthatjuk, hogy úgy nőnek ki, mint a gombák, aztán úgy tűnnek el adott esetben, mint a hullócsillagok. Ezek nem szakmák, nem hivatások, és nem lehetnek életcélok. Nagyon tünékeny, átmeneti dolgok, és sok fiatal számára megtévesztők. Én például nagyon büszke vagyok a fiamra, mert ezt nagyon jól látja, és nem is vág bele influenszerkedésbe. Tudja, persze, hogy lehetne influenszer, mert jól beszél és megvan hozzá a kisugárzása, de egy év múlva mi lenne?

Meg kell különböztetni a hullócsillagot a tematikus influenszerektől. Ők tartalomgyártók, akik specializálódnak, és akik valóban értékes témákat dolgoznak fel, ők hosszabb távon is fenn tudnak maradni. De ez egy kockázatos világ, mert mindig jöhet egy új, aki trendibb, fiatalabb, aki jobban érti a szlengeket. Ma percek alatt változik, hogy a Star Wars vagy a Starbucks éppen menő vagy ciki, ahogy brandek és csatornák is egyik napról a másikra eltűnhetnek. Például néhány hónapja tudtam meg a fiamtól, hogy a Starbucks már ciki.

Láthatóan pontos képed van a mostani fiatalok gondolkodásáról. Miben látod a te generációd és a fiad generációja között a legfőbb különbséget?
A fiatal generációt az élményalapú lét vezérli, ami szintén nem ítélhető el. Ha megnézzük, az elmúlt generációk után ők lesznek az elsők, akik vélhetően nem tudnak önerőből olyan életszínvonalat biztosítani majd maguknak, mint a szüleik, nagyszüleik. Így új életformákra kell berendezkedniük. Ennek következménye, hogy nem törekszenek tulajdonlásra. Nem beszélve arról, hogy felismerték, hogy a tulajdonok röghöz kötnek. Sokkal jobban alkalmazkodnak a változásokhoz, mint mi. Így vélhetően az influenszerkedést is csak egy állomásnak élik meg.

Ha a fiad mégis azzal állna eléd, hogy influenszer szeretne lenni, megpróbálnád lebeszélni róla?
Nem kellene lebeszélnem róla, nem is próbálnám. Csak annyit mondanék, hogy találjon egy olyan témát, amiben ki tud teljesedni, és amiben hiteles tud maradni. Mert ha valaki csak azért akar influenszer lenni, hogy influenszer legyen, az nem vezet sehova. Ha valakinek az a fő vonzereje, hogy szép, akkor mi történik, amikor ez elmúlik? De ha a fiam azzal jönne, hogy például az AI-kutatás területén indít egy vlogot, és megnézi, hogy a 12-16 évesek hogyan használják a mesterséges intelligenciát, és ebben valóban elmélyül – akkor azt mondanám: csináld! Mert ez már értéket teremthet.

Szóval arra kell berendezkednünk, hogy a személyes márka múlékony. Igaz ez a marketingesek személyes márkájára is? Egyáltalán van-e szüksége egy marketingszakembernek személyes márkára? Tudatosan kell építenie a nevét, vagy ha jól végzi a munkáját, úgyis elismerik?
Nyilván a szakmánk egyik fontos része a networking, a kapcsolatok építése és fenntartása. De itt visszalépnék egyet: szerintem az egyik legnagyobb probléma ma az, hogy mindenki azt hiszi, ért a marketinghez. Mintha az egész ország marketinges lenne. „Ugyan már, hát posztolok egyet, még boostolni is tudom, mi ebben a nagy szám?” És itt jön a gond. Nem, nem mindenki marketinges. Ez egy szakma. Ezt el kell sajátítani, bele kell mélyülni. A marketingen belül én médiás vagyok, egy igazi médiás szakemberré érni minimum három év, de inkább öt. A kutatásokra alapozott, mégis szubjektív döntések lesznek a jó döntések, ezeket meghozni felelősség, hiszen sok esetben rengeteg pénz fölött diszponálunk.

És akkor itt válik el, hogy mitől lesz valaki valóban szakember. Egy igazi marketinges például akkor is tud tartani egy előadást, ha tíz perccel előtte szóltak neki, hogy „ez a témád”, mert már csinálta, van mögötte tudás és tapasztalat. Ez különbözteti meg a hozzáértőt attól, aki csak azt hiszi, hogy marketinges, mert meg tud írni három posztot.

Tehát ez nem olyasmi, amit tudatosan lehet építeni, hanem idővel alakul ki.
Szeretném hinni, hogy igen. Hogy ez személyiség, rátermettség, szorgalom és tudás kérdése.

Személyes márkaépítés kapcsán éppenséggel van elég tapasztalatod, mert amikor felépítettél nulláról egy saját terméket, a Folqát, akkor az legalább annyira a te személyes márkád sikere is volt. Máté Krisztánál Az első millióm története című műsorban is szerepeltél vele. Ez egy nem teljesen marketinges területen megvalósult sikertörténet. Ha jól ment, miért váltál meg az üzlettől?
Messzebbről indítok, ahogy Krisztánál az említett műsorban is tettem: nekem az, hogy legyen gyermekem, több mint négy év küzdelmet jelentett. Hosszú éveken át vállaltam a lombikprogramokat, rengeteg nehézségbe ütköztem, de végül sikerült, és lett egy egészséges fiam. Amikor végre anya lettem, úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza a szakmámba dolgozni, ami napi 10-12 órás munkát követelt volna, ha már az életcélom megvalósult, akkor „ősanya” leszek. Ez viszont hiba volt. Mert egy olyan típusú nőnek, amilyen én vagyok, ki kell használnia az agyát. Nem maradhat ki két évre a szakmai életből, mert akkor nem lesz jól, és ha anya nincs jól, akkor senki sincs jól.

Kellett találnom valamit, amiben kiteljesedhetek. Így született meg a Folqa – ami kezdetben szuvenírként vásárolható, magyar karaktereket ábrázoló figurákat jelentett. Értettem a brandépítéshez, és megalkottam egy teljesen új terméket, amit piacra vittem. Meg kellett tanulnom, hogyan készülnek a gyantafigurák, milyen technológiákra van szükség, milyen alapanyagokkal kell dolgozni. Minden lépést végig kellett járnom, és meg kellett találnom azokat a szakembereket, akik segítettek a megvalósításban. Hat évig csináltam, de hat év után nem tudtam benne megújulni. Be kellett látnom, hogy én médiás vagyok. Imádom a szakmámat, és vissza akartam térni. Nem mondom, hogy fájó szívvel váltam meg tőle, mert egy szuper csapat vette át tőlem a brandet, és a mai napig viszik tovább. Nagyon jó kezekben van, és fantasztikus érzés visszanézni, hogy mit építettem fel.

Ahogy így hallgatlak, arra gondolok, hogy ennek a sikersztorinak is az a mozgatórugója, hogy benne van a lényedben: hiszel benne, hogy amibe belevágsz, sikerülni fog.
Ez így szerénytelenül hangzik, de tény, hogy annak megélése, hogy nehezen lett gyermekem, teljesen átalakított, más életszemléletet adott. Egész életemben sportoltam, nagyon figyeltem a külsőmre, de a lombikkezelések alatt nem tudtam edzeni, és a terhességem veszélyeztetett volt, így végig feküdnöm kellett. A szülés után 98 kiló voltam – fél év alatt 40 kilót fogytam. A fiam születése után a fogyás már nem tűnhetett kihívásnak. A fogyás után egy vállalkozás felépítése szintén egy következő lépés volt. Utólag minden megszépül, de az életemhez, a hozzáállásomhoz rengeteget hozzáadott, ahogy a kihívásaimat megéltem. Ha valaki azt mondja nekem valamire, hogy „ezt nem lehet”, az nálam a „fogd meg a söröm” kategória, még úgy is, hogy sosem iszom sört.

Például az sem volt lehetetlen, hogy több éves kitérő után visszatérj a szakmába és mindjárt nagy feladatok várjanak rád. Úgy fogalmaztál, amikor a Whitedog Mediához kerültél, hogy kihívásként élted meg, hogy a nulláról kell felépíteni a médiarészleget. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy azt mondd, most már nagyjából ott vagytok, ahol lennetek kell?
Most áprilisban lesz négy éve, hogy először bejöttem ide. Egy interjúra érkeztem, ami inkább egy nagyon jó beszélgetés volt, hat-hét emberrel. Ők akkor még nem ismerték a médiavásárlást, csak azt tudtuk, hogy elindult egy kreatív ügynökség. De felmerült a kérdés, hogy hogyan tudnánk 360 fokos ügynökségként működni, amelyik minden területet kiszolgál. Így jött az ötlet, hogy létrehozzuk a saját médiarészlegünket. Áprilisban volt az első beszélgetés, november elsején pedig megnyomtuk az „ON” gombot, akkor érkeztek meg az első embereim a csapatba.

Nulláról kezdtük: tudtam, hogy mire van szükség ahhoz, hogy egy médiaosztály működjön. Összeállítottam az üzleti tervet, felmértem a várható ügyfeleket, feladatokat, az ahhoz szükséges humánerőforrást, eszközöket, szoftvereket. Tudtam, hogy milyen médiabüdzsékkel kell számolnunk, és hogyan építjük fel a rendszert.

Ez elég gyors folyamat volt. Gondolom, ehhez az is kellett, hogy a cégen belül is partnerek legyenek ebben.
Abszolút. Az akkori HR-vezetővel, vállvetve interjúztattunk megállás nélkül. Szakembereket kerestünk, ami nagyon nehéz volt, mert egy kezdő médiaügynökségnél mindig kihívás embereket találni. Egy induló ügynökséghez csábítani az embereket nem egyszerű feladat.

Volt olyan, aki azért mondott nemet, mert nem akart idejönni, éppen ehhez az ügynökséghez?
Ez mindig előfordul, de ez mindkét irányban igaz. Vannak olyan ügynökségek, ahol épp az ellenkező irányba húz a lojalitás. Ma viszont már egészen más a helyzet. Amikor idekerültem, 11 főből állt a cég, most több, mint 80-an vagyunk. És ma már nem kell vadászni az embereket. A csapatomban is van több olyan ember, aki önként jelentkezett, hogy itt szeretne dolgozni, mert látja, hogy olyan kaliberű szakemberek vannak itt, akiktől sokat tanulhat, és olyan szakmai kihívásokkal találkoznak, ami ügynökségi emberként nem sokszor adódik, elég, ha csak a banki ügyfelünk dupla fúziójára gondolok.

Te magad tapasztaltál a szakmán belül bármiféle rosszallást, kaptál megjegyzést, amiért elvállaltad a feladatot?
Az elején voltak ilyenek. Kaptam vicces fricskákat: „Ja, és hány tenderen indultok?” Humorral kell kezelni az ilyen megjegyzéseket. Nem szabad felvenni, nem szabad komolyan venni. Tudom, hogy az én önéletrajzomba az eddigieken túl az elmúlt négy évben felkerült az, hogy egy médiaosztályt a nulláról építettem fel, hogy három banki fúzióját teljes médiakommunikációját végigvittem.

Gondolom, hogy tenderek nélkül is képben kell lenni az aktuális szakmai trendekkel. Mi most a menő?
A magyar influenszerpiac folyamatosan növekszik és cserélődik, egyre több platform jelenik meg. Ezeket kutatni kell, mert meg kell indokolnunk az ügyfeleink felé, hogy miért ezt és miért nem mást használunk. Állandóan jönnek új eszközök. Három éve a podcast volt az új "medvehagyma", most a CTV (Connected TV) és az AI nagy kihívások elé állít minket is. Trívia, de a lehetőséget kell látni benne, és folyamatosan fejlődni, kihasználni.

Akkor a podcast már nem annyira menő?
De, szerintem ismét virágzás előtt áll. A podcast formátum töretlenül népszerű, csak nem vett el annyit a rádió hallgatói bázisából, mint amire sokan számítottak. De ez egy folyamatosan alakuló piac.

Egy nagy ügyfél esetében még mindig a tévé a meghatározó csatorna?
Persze, a tévé tömegmédium, Magyarországon pedig még mindig igaz, hogy egy főre vetítve itt a legolcsóbb az elérés. De ez nem jelenti azt, hogy kizárhatjuk az új csatornákat. Hiába a legolcsóbb a tévé, ha bizonyos célcsoportokat már nem lehet vele elérni. Ezért is van szükség folyamatos innovációra.

Pont egy podcastadásban fedeztem fel, hogy arról beszélgettetek, hogy ma már összemosódnak az egyes csatornák, a tévécsatorna streamingelésbe kezd, az online portál podcastet indít a YouTube-on, stb. Ez most egy aktuális tendencia, vagy várható újra letisztulás?
Nemrég egy banki kampányunknál a fő kreatív elem az volt, hogy a szereplők T-betűt mutatnak a kezükkel. Egy asztalnál ültünk a kreatív igazgatóval, Tordai Péterrel, amikor felvetette: "Mi lenne, ha egy élő tévéműsorban a műsorvezető is megcsinálná ezt a mozdulatot?" Mondtam, hogy "Persze, ezt meg lehet csinálni!", ő pedig először nem akarta elhinni, hogy tényleg lehetséges. Végül, amikor Stohl András a Dancing with the Stars-ban kimondta, hogy "Most egy kis időt kérünk", kezével mutatta a T-betűt – majd azonnal a bank spotja került a képernyőre, ahol ugyanez a mozdulat szerepelt. Ezt csak akkor lehet megvalósítani, ha minden érintett egy asztalnál ül és együtt gondolkodik. Különben elvesznek információk.

Ennek leginkább az az üzenete számomra, hogy amit az elmúlt 15-20 évben csináltunk, hogy sterilizáltuk a feladatokat, az nem volt egészséges. Ezt kell felismerni, hogy a kampányokat, a brandeket, a márkákat projektként kell kezelni, és nem meggyilkolni, megerőszakolni őket úgy, hogy mindenki csak a saját munkáját végzi el.

Manapság külön influenszer ügynökségek, social media ügynökségek és kreatív stúdiók léteznek. Ez az integrált működés nem jellemző már a legtöbb helyen.
Így van, és számomra ez az egyik legvonzóbb dolog ebben az ügynökségben, hogy itt újra együtt gondolkodunk.

Mivel a sorozatnak az a címe, hogy „Nők a marketingben”, meg kell kérdeznem – ahogy már más interjúalanyoktól is: mennyire érzed azt, hogy a marketing, a kommunikáció a nők terepe, hogy itt jobban jelen vannak a nők, mint más területeken?
Nem gondolom, hogy a marketing női vagy férfi szakma lenne. Nem is lenne jó, ha egy ilyen szellemi szakmát felcímkéznénk úgy, hogy nőies vagy férfias. Kiegyenlítettnek kell lennie, mindkét nemnek egyformán jelen kell lennie benne. Szerintem a probléma ott van, amikor azonos pozícióban lévő nő nem azonos fizetést kap, mint egy férfi. Tehát az elismerés, legyen az anyagi, vagy bármilyen más jellegű, az ugyanúgy megillet egy nőt, mint egy férfit. Én gyerekként, vagy fiatalkoromban soha nem éreztem azt, hogy nőként bármilyen hátrányban lennék. Soha. Először a szakmámban szembesültem azzal huszonéves koromban, hogy valami azért történik vagy nem történik, mert nő vagyok.

Ha körbenéznénk az ügynökségeknél, akkor vajon női vagy férfi munkatársból lenne több?
Nálunk ez abszolút egyensúlyban van, de figyelünk is rá. A médiás területre is jellemző, akárcsak az ügyfélkapcsolatra, hogy sokkal inkább nőies szakma, és ezért örülök, hogy nálam a csoportvezető éppen egy férfi. Nagyon fontosnak tartom, hogy megjelenjen a férfi gondolkodás is. Teljesen máshogy tudnak rálátni a projektekre, mint a nők. Kevésbé szenzitívek, kevésbé engedik be a saját érzelmeiket, főleg fiatalon. Persze ez sem kőbe vésett, még az is lehet, hogy buta általánosítás részemről.

Hogy a marketinges világban, egyáltalán a cégvilágban egyensúlyra, harmóniára lehessen törekedni, a munkatársak tudjanak inspirálódni, meg tudják őrizni kreativitásukat, ahhoz bizonyára tenni kell valamit a kiégés ellen. Van valami tuti módszered, hogyan kerülhető el a kiégés?
Mivel én csaknem 10 évre kiugrottam a marketinges világból a gyermekvállalás és a saját vállalkozás, a Folqa miatt, nekem sokat segített a visszatérésben, hogy volt bennem egy vágy, hogy újra felfedezzem a saját szakmámat és annak a szépségeit. Szerencsés vagyok, hogy egy integrált ügynökséghez kerülhettem, az borzasztóan sokat segít, hogy a kreatív folyamatokban ugyanúgy benne tudok lenni, mint a stratégiaalkotásban. Ez már önmagában egy kiégés elleni ellenszer. Ezen kívül nyilván a magánéletben is több olyan dolgot teszek, ami feltölt és kikapcsol, megakadályozza a kiégésem, mint a sport, a kultúra, a szórakozás. De ami nagyon fontos, hogy amikor innen az irodából kilépek, akkor valóban letegyem a munkát. Ezt a mai napig tanulom, és azt hiszem életem végéig tanulnom kell. Ebben sokat segít a fiatal generáció.

Előfordult már, hogy a környezetedben, egy-egy kollégádon láttad, hogy kiégés jelei mutatkoznak nála?
Persze.

Olyankor vezetőként mit tudsz tenni?
Egy pontig lehet inspirálni az illetőt, de van, akinek egész egyszerűen szüksége van egy kicsekkolásra. Most is elengedtem egy kolléganőt, mert most erre van szüksége.

Zárókérdésként tőled is azt kérdezem, mint a sorozat többi interjúalanyától: hogy ha egy jótündérrel találkozva mindjárt kétszer három kívánságod is lehetne, és kérhetnél három dolgot, ami változzon meg és három dolgot, ami maradjon ugyanolyan, akkor mik lennének a kívánságaid?
Borzasztóan nehéz kérdés, mert annyira könnyű lenne sablonos válaszokat adni. Ha szakmai szemmel nézem, akkor nagyon fontosnak tartanám, hogy az AI térnyerése mellett ne veszítsük el az egyén szerepét és a kreatív gondolkodást. Ugyanilyen fontos az emberi kapcsolatok ápolása. A mi szakmánkban a kapcsolati háló, a networképítés egy alapvetés, és ezt nem szabad alábecsülni. Fontos lenne, hogy ezt mindig szem előtt tartsuk, és hogy ne csak az online térben, hanem személyesen is megőrizzük az emberi interakciók jelentőségét. A harmadik kívánságom az lenne, hogy felejtsük el azt a tévhitet, hogy mindenki ért a marketinghez. Ez egy szakma, nem pedig valami, amit bárki ösztönből jól tud csinálni. Ahogy nem leszek ács, mert nem értek hozzá, úgy a marketing is egy tanulható, gyakorlati tudást igénylő terület, amit komolyan kell venni.

Ha pedig a magánélet és munka összehangolására gondolok, azt szeretném, hogy lassuljunk le egy kicsit, figyeljünk jobban egymásra, és értékeljük az apró dolgokat. Egy munka megérdemelt elismerése, megköszönése sokkal többet érhet, mint gondolnánk. Vezetőként ezt igyekszem szem előtt tartani: az emberek nem gépek, nem csak végrehajtók, és a dicséret legalább annyira fontos nekik, mint a kritika.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!