“Jött hozzám egy hölgy, aki elmondta, hogy megcsalta a férje. Tombolni kezdett, zokogott és látszott, hogy nagyon ki van készülve. Elmondta, hogyan fogja kicsinálni a férjét: a főnökének e-mailt ír, a régi haverokat informálja a barátjuk gazemberségéről. Az ilyen bosszúfantázia nagyon hasznos a megküzdés szempontjából, de ha kivitelezzük, akkor már problémásabb. Én nagy együttérzéssel hallgattam, hiszen tudtam, mi játszódik le a fejében: ilyenkor az az agyterület aktív, ami a fizikai fájdalomhoz is kapcsolódik. Ennek szociális fájdalom a neve. Mégsem hagyhattam, hogy így menjen haza tőlem, ezért a végén megkérdeztem tőle: ‘Amikor ennyire fáj valami, akkor neked ebből mi a lényeg?’ A hölgy ekkor mintha másik emberré alakult volna. Kihúzta magát, vett egy mély levegőt és azt mondta: ‘Hát Feri, a lényeg kétségkívül az, hogy ha ez a kapcsolat még menthető, akkor én mit tehetek meg érte?’”

Sokat gondolunk arra, ami fontos, de közben talán nem tesszük fel a kérdést, mi a lényeg. Hiszen a kettő nem ugyanaz. Az atya felidézte: az ALS-ban szenvedő Karsai Dániel úgy nyilatkozott, ha engedélyeznék az aktív eutanáziát, egyelőre akkor sem élne vele, mert még értelmes életet él, képes kapcsolódni a szeretteihez. Mi következik ebből? Pál Feri szerint nem elég elérni a céljainkat, mert az sosem vezet el az élet értelméhez. Ugyanakkor célok nélkül is élhetünk értelmes életet.

“Amikor elmentem bútorasztalos szakmunkásnak, már reggel 6:50-kor taszajtottam a gyalut a műhelyben. Az én édesanyám, egy értelmiségi asszony két dolgot utált világéletében: korán kelni és főzni. Két éven keresztül mégis minden egyes munkanap 5:30-kor kelt. Rántottát csinált nekem és még le is ült velem, hogy ne kelljen a fiának egyedül ennie. Amikor két év múlva meglett a bizonyítványom, az édesanyám azt mondta: ‘De boldog vagyok, fiam! Holnap már nem kelek.’ Ha máskor nem, a COVID alatt megtapasztalhattuk, hogy hamar elérkezik a pillanat, amikor az ember magáért már nem küzd tovább. Az én édesanyám maga miatt soha nem kelt volna fel 5:30-kor. Értem kelt fel. A karrier tehát kitöltheti az életemet, de talán van, ami ezt fölülmúlja: amikor meg tudom mondani, hogy mindezt kiért csinálom. Hogy az én karrierem túlmutat-e saját magamon.”

Hála a hiányszemlélet helyett

A mentálhigiénés szakember hozzátette, bár megnevezhetjük a külső céljainkat - lakás, ruha, utazás -, ha beüt egy pandémia, vagy más nehézség, a külső céljaink egy csapásra elérhetetlenné válhatnak. Ezért a szakirodalom megkülönböztet külső és belső célokat.

“Amikor a külső célok elérhetetlenné válnak, elkezdek dolgozni a belső céljaimon. Ilyen lehet a harmónia, a kiegyensúlyozottság, vagy hogy a szakmám mesterévé váljak. Ha van belső életcél, egész más irányba is lehet növekedni. Vannak mesterségesen generált hiányérzeteink is. Világos, hogy senki nem kaphat meg mindent az élettől, ezért ezt az űrt folyamatosan igyekszünk betölteni. Amikor azonban a négy év haláltábort átélt Victor Emile Frankl pszichiátert megkérdezték, szerinte mi a boldogság, ő így felelt: ‘Mindaz a rossz, ami ma nem történt meg velem.’ Négy év haláltábor után az életről egyet tudsz biztosan: hogy bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Azért már hálás lehetek, ha velem a rengeteg sorscsapásból egy sem történik meg, ami milliárdokat érintett a Földön a mai napon. Bár ez a mondat furcsának tűnhet, valójában egy tágabb realitást tükröz. Ahelyett, hogy milyen ember akarok lenni, érdemesebb azt kérdeznünk: ki vagyok én, és kivé akarom alakítani magam? Pár évvel ezelőtt egy rászoruló rendszeresen kért tőlem pénz, és én mindig adtam neki. Egyszer csak azt mondta nekem: ‘Tudja, miért szeretem magát? Azért, mert maga nemcsak pap, hanem félig-meddig ember is.’ Izgalmas, hogy a robotok már félig-meddig olyanok, mint az emberek - de tudjátok, mi a legizgalmasabb? Ha mi magunk olyanok vagyunk, mint az emberek. Ha kihozzuk magunkból azt az embert, akivé válni érdemes.”

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!