Nem fánk, hanem lángos

„Nagyon sokat beszéltem már itt a Hotel Azúrban a környezeti problémákról, hogy mit csinálunk a bolygókkal, de most arról lesz szó, hogy mit csinálunk magunkkal” – vezette fel Litkai a témát. Szerinte a „fánk közgazdaságtan” (amelynek célja, hogy az emberiség a bolygó ökológiai határain belül, méltóságteljesen éljen) Magyarországon egy sajátos fordulatot vett: „Mi itt a lángost építjük. Ami nagyon egészségtelen, nagyon drága, és valaki elvitte a lyukat.”

Humoros megközelítése mögött komoly társadalomkritika rejlik: a túlmunka, a kizsákmányolás, a rendszer szintű kilátástalanság. Ezt például Mark Fisher „Kapitalista realizmus” című könyvével illusztrálta: „Számomra ő az egyetlen hiteles neomarxista író – miután megírta a könyvét, öngyilkos lett. Ő érezte, hogy ez már tényleg annyira rossz, hogy nincsen megoldás.”

Litkai szerint ma már nemcsak a munkaidőnket, de „az egész lényünket bocsátjuk áruba: szociális kapcsolatainkat, érzelmeinket, kreativitásunkat is. A kizsákmányolás teljes spektrumát lefedi.

Felidézte Keynes régi jóslatát, miszerint a technológiai fejlődés nyomán 15 órás munkahetek várhatók. A valóság ezzel szemben kiábrándító: „Bhutánban például 54,5 órát dolgoznak egy héten. Tehát nincs is idejük fenntarthatónak lenni, nem érnek haza időben, hogy szemeteljenek.” Emellett olyan országok szerepelnek a legtöbbet dolgozók listáján, mint Szudán, Lesotho, vagy a Kongói Köztársaság, utóbbiról egy történetet is megosztott a hallgatósággal: „Ott él ez a határvidéki hegyi gorilla, ami ugye a legritkább főemlősünk, amelynek a populációja talán 30 darabbal növekedett az elmúlt időszakban. Ez egy ilyen jó hír volt, és utána másnap olvastam hogy Gomában, ami szintén azon a környéken van, egy nap alatt mészároltak le 3000 embert. És hát itt 48 órát dolgoznak még hetente azért gyakorlatilag, hogy meghalhassanak. El kell gondolkoznunk, hogy mik is a valódi értékek.”

Bullshit munkák, eltűnő idő

Litkai előadásában az idő és munkához való viszonyunkat is elemezte. A humorista az irodai munkák értelmetlenségére hivatkozva idézte a „Bullshit Jobs” elméletet: „Nagyon sok olyan állás van, aminek semmi értelme nincsen, de bemegyünk, hogy legalább ne otthon üljünk szomorúan. A munkavégzés szubjektív és objektív értéke sokszor nulla, mégis tovább csináljuk. „Teljesen fölöslegesen megyünk be. De legalább nem szégyelljük magunkat, mert ott voltunk.” Egy grafikont is mutatott, amely az idő szubjektív érzékelését ábrázolja – különös tekintettel arra, hogy miként változik ez a generációs különbségek alapján. „A nagyobbik lányom Z generációs, és mindig amikor kérdeztem, hogy mi volt az oviban, azt mondta, hogy semmi.. A kisebbik, ő most 4 éves, ő azt mondta, minden. És ez szerintem nagyon ijesztő.”

A humorista végül arra is rámutatott, hogy a modern világban tapasztalható információs túlterhelés és az állandó teljesítménykényszer nemcsak az időérzékünket torzítja el, hanem fokozza a mentális terheket is. Míg korábban a kizsákmányolás a munkahelyeken zajlott, ma már sokszor saját magunkat hajszoljuk bele ebbe önkifejezés, választás vagy épp szolgáltatás formájában.

Litkai Gergely szerint a szabadidő elmosódott, a munka pedig bekúszott az élet minden területére. „A kizsákmányolás úgy lett teljes, hogy nagyon kevesek alkalmasak vagy képesek arra, hogy ennek a gyümölcseit élvezzék” – fogalmazott, majd öt pontban ajánlott lehetséges kiutakat is: a right to disconnect bevezetését, a precautionary principle alkalmazását, az ökológiai írástudás fejlesztését, a lelassulást hirdető slow movement támogatását, végül pedig a tudatos önkorlátozást, ahogy azt Giorgos Kallis Limits című könyve is javasolja.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!