Egyszer csak megjelennek a felhők, vagyis a zaklató, terhes gondolatok. Mik ezek? Tulajdonképpen bármi: már nem elégít ki a munkám, meg tudok-e felelni egy közösségnek, valójában nem is szeretem már, amit csinálok. Minden lehet. Általában mindig ugyanaz a lemez, ugyanaz a film. Már sokszor unalmas is vagyok magam számára. Valóban ezek az igazi érzéseim, vagy az elmém csak szórakozik velem? Tesztelni, vagy tanítani akar valamit, ezt az elején sosem tudom még.

Jön velem egy gondolat. Bárhova nézek, bármi csinálok, bárhova megyek, akkor is ott van. Jön velem és csak van, követ, és mondja a magáét. Hallom a fejemben, hogy mondja a magáét. Ha nem mondja, akkor valami fizikai jellel juttatja a tudtomra, hogy itt van. Egy vállfájás, egy gombóc a torokban, egy izomhúzódás.

És őszinte leszek, megvisel. Már ha hagyom, hogy leterítsen. Mert kis túlzással, de mindig van menekülő útvonal. De ne hívjuk menekülésnek, mert az már predesztinál. Jó ha van válaszom, a helyzetre, de számtalanszor előfordul, hogy nincsen. Legalábbis azonnal, nincsen. Válasz alatt azt értem, hogy tudjam, hogy mi miért történik, ezért teszek a legjobb irányba lépéseket. Vagy pl. kimondásra kerül valami.

Amikor van válaszom, akkor visszavonul a teher érzése, és újra kisüt a nap. Kisüt egy pillanatra, egy órára, vagy pár napra, hétre. De aztán van, amikor újra beköszön. És addig teszi ezt, amíg meg nem békélek vele, valamilyen formában, vagy amíg meg nem engedem, hogy velem legyen, vagy, amíg meg nem találom a megoldásom a problémára, ami feloldja ezt. Amíg el nem sajátítok valamilyen, technikát, hogy csak figyeljek, és ne mozduljak, vagyis ne reagáljak semmire, ami a fejemben történik. Kvázi ne befolyásoljon abban, hogy megleljem a valódi válaszokat. Ez nehéz.

De persze, hogy reagálok, mert eleinte csak tolom el magamtól a rossz érzést, és az feszültséggel jár. Ez már egy reakció. Eleinte meg vagyok rémülve, el akarok menekülni előle, de úgysem tudok. Szembe kell, hogy forduljak vele, és elhinnem, hogy nem fog, vagy nem tud bántani az a gondolat. Mert ő elvan velem párhuzamosan is. Ő nem én vagy, csak én keltem életre, amikor deklarálom, hogy az vagyok. De ez csak illúzió.

Ilyen ez a harc egy idegen, vagy ismerős gondolatsorral. Ha harc, akkor terhes, ha van mögötte egy értés, egy megértés, akkor könnyebb, de eleinte akkor is terhes. Kihat az elmémre, a döntéseimre, a reakcióimra, a fizikumunkra, a tudatállapotomra, környezetemre, kapcsolataimra, egyszóval mindenre. A válaszaim, a meglátásaim, minden, ami az enyém, ami belőlem jön, azt most egy tinta borítja. Egy kiborult tinta, ami szétfolyt, és eleinte nem tudom, hogy meddig maszatolja be az elmém. De ha csak figyelek, hogy mit mondd, de nem reagálok, akkor nem hat rám. De, hogy minden pillanatban éber legyek erre, az nagyon nehéz. Ilyenkor számomra egy megoldás van: a csend, a belső csend, a meditáció. Amit ilyenkor szintén zavar az elmémben lévő pillanatnyi viharfelhő, de ott mégis minden tisztább. Vagy bármi, ami a jelenben tart: mozgás, sport, vezetés, munka. Bármi, ami nem engedi az elmémnek, hogy reagáljon. Mert a jelenben nem tud reagálni az elme.

Ha kitartó és türelmes vagyok, akkor aztán csak azt veszem észre, hogy a terhes gondolat továbbállt, és egyfajta nyugalom száll meg. Egy felszabadult állapot, hogy elment, én és a tisztánlátásom pedig visszatértünk. Mert aki továbbment, az nem én vagyok, csak egy darabig azt gondoltam, hogy igen. Talán ez volt a legnagyobb baj. Elhittem az elmémnek, hogy én vagyok. De most már elment, és vége. Legalábbis most vége. Mert aminek kezdete van, annak vége is van.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!