Közel két évtizede foglalkozom fenntarthatósággal és többnyire rémülettel figyelem, ami történik ezen a területen. Úgy érzem, hogy teljesen elvesztünk a hárombetűs szavak között (CSR, CSV, SDG, ESG) és már a négybetűs szavak is megjelentek (CSRD, ESRS). Ezek nagyrésze a vállalatokkal szembeni elvárások és riportolási kötelezettségek rendszere és első ránézésre örülni kellene, hogy végre mederbe terelik valakik a vállatok fenntarthatósági törekvéseit.

A baj ezzel az, hogy valahol útközben elveszett az egész lényege, az, amiről a fenntarthatóságnak szólnia kellene. Eljutunk lassan oda, hogy a környezetvédelem és az érintettek iránti felelősségvállalás egy kipipálandó excel sor lesz. „Cilike, ültettünk fát idén? Igen, főnök, elültettünk 25 fát. Köszönöm, akkor ez pipa, megint nagyon felelős cég vagyunk.”

Pedig a felelősségvállalás nem egy excel tábla és nem is csak a vállalatok feladata. Ez ugyanis egy háromszög, amelynek egyik csúcsán a törvényhozó áll, két másik csúcsán pedig a lakosság és a vállalati szektor. Mindenkinek megvan a maga feladata és felelőssége, amit, ha jól végezne és végzett volna az elmúlt néhány évtizedben, akkor a bifurkációs pont közelében sem lennénk.

Mi a törvényhozó felelőssége? Egyrészt példát kell mutatnia, segítenie és edukálnia kell a lakosságot, másrészt rá kell kényszerítenie a vállalatokat, hogy felelősek legyenek. Sokkal keményebb törvényekkel és sokkal több támogatással, mint jelenleg a világ kormányai teszik. Miért kellenek a keményebb törvények? Mert a vállalatok azért jöttek létre, hogy profitot termeljenek – „the business of business is business” – és természetüktől idegen, hogy szembe menjenek a profitmaximalizálási törekvésekkel. Vagyis szembe mennek, ameddig nem fáj. A faültetés az nem fáj. A mecenatúra az nem fáj. A kerítésfestés az nem fáj. De az már fáj, amikor meg kell változtatni a termékportfoliót, amikor változtatni kell a csomagoláson és a szállítmányozáson, amikor újra kell gondolni az energiaellátást, hogy a legnagyobb mumusról a hulladékgazdálkodásról ne is beszéljünk. És ez még csak a környezetvédelem.

Mi a fogyasztó felelőssége? Egyrészt neki is felelősen kellene élnie, bár én nem nagyon hiszek abban, hogy az emberek megváltoznak. Talán majd a Z-generáció, vagy az Alfa. Nyilván vannak jó kezdeményezések és szuper, hogy egyre többen bicikliznek és már ciki, ha nem vászontáskát hordasz, de amíg szeméttel pakoljuk tele az erdőket és a folyókat, addig messze vagyunk a zöld gondolkodástól. Az ember akkor fog zölden élni, ha érdeke fűződik ehhez, és a „ne haljunk ki” nem elég erős érv, mert megfoghatatlan. Ezért örülök a nemrég elfogadott betétdíjas rendszernek, mert az 50 forintért lehet, hogy elviszik majd az emberek a kólás palackot a boltba és összeszedik az erdőben.

A fogyasztó másik felelőssége, hogy ő is rákényszerítse a vállalatokat, hogy legyenek a felelősek. Mert a fogyasztó a pénzével szavaz. Elvben. Magyarországon, ahol a lakosság nagyobb része rendkívül ár-érzékeny, nagyon messze vagyunk attól, hogy csak azért többet fizessünk, mert valami fenntartható. Van ugyan az egyre növekvő egészség- és környezettudatos LOHAS célcsoport, amely megengedheti magának a minőségi és drágább öko-termékeket, de a társadalom leszakadó rétegeihez képest még mindig kisebbségben vannak.

A lakosság harmadik felelőssége – és szerintem ez a legfontosabb – hogy rávegye a törvényhozást, hogy olyan törvényeket hozzon, amelyek rákényszerítik a vállalati szektort, hogy felelős legyen, akkor is, ha már fáj. Erről szól Greta Thunberg Fridays for Future mozgalma. Magyarországon még messze vagyunk ettől, nagyon messze.

S végül mi a vállalati szektor felelőssége? Mivel a bolygót elárasztó hulladék 80%-a az iparból kerül ki, a vállalatoknak fel kellene nézniük az excel táblázatokból és végre eljutni oda, ahová negyedszázada kellene. Úgy működni, hogy a környezetnek és a társadalomnak is hasznára és ne kárára legyünk. Nem projektek és programok szintjén, hanem a teljes működést felölelve. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha ettől csökken a profit. Mert a felelősségvállalás nem mozaikszavakról és teljesítendő számokról meg kibocsátási kvótákról szól. Ez egy gondolkodásmód, ami az összes üzleti döntést áthatja. Ez a lényeg, amit kezdünk elveszíteni, a szív a ráció mögött. És már 80 éve tudjuk, hogy jól csak a szívével lát az ember…

A szerzőről:

Lakatos Zsófia elismert fenntarthatósági szakértő is, 2013-ban Londonban jelent meg szakkönyve „Corporate Social Performance in Emerging Markets – Sustainable Leadership in an Interdependent World” címmel. Ugyanebben az évben az országban elsőként kapta meg a Fenntarthatóság Szakmai Követe díjat.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!