Idén március egy hosszú évvé változott. Április csak szökőévnek tűnhet, hiszen már látszanak a regenerálódás jelei, és a híradásokban a koronavírus-járvány kontra emberiség első menetében fajunk tűnik győztesnek. A nem várt helyzet, hogy mindannyian ugyanabba a posztapokaliptikus filmbe csöppentünk, természetesen sokakból előhozta az „ilyen még nem volt, és minden megváltozik” gondolatsort. Én sem vagyok/voltam ez alól kivétel, hiszen még a globális home office vészhelyzet előtt megírtam a magam kis szösszenetét. (Ezt az írásomat most is tarthatónak érzem, és azóta kiegészítettem a munkával kapcsolatos predikcióimmal is.)

Igen, azóta eltelt másfél hónap, és mivel minden nap tanulunk valamit vagy a vírussal, vagy az emberiség reakciójával kapcsolatban, a pandémia utáni megváltozott világról egyre többet beszélhetünk. Én most azonban arról írnék, hogy mi nem fog változni. Ez fontos szempont: üzletek, sorsok, életek, életmódok leginkább arra a tényezőkre alapozhatnak, amelyek változatlanságot mutatnak.

A homo sapiens karaktere
Egyszerre rossz és jó hír: a legváltozatlanabb a sokismeretlenes egyenletben épp az emberiség, a homo sapiens karaktere. Az emberiség ugyanis nem egyre bölcsebb lesz, hanem egyre többet tud. Ha előnyére változik is, nagyon lassan csinálja. A technológia ne tévesszen meg senkit, az csak a tudásból következő gyakorlatiasság terméke: ami megkönnyíti az életünket, szórakoztat, netán olcsóbb, mint az elődje, az a megoldás jöhet, a többi fennakad az innovációs rostán.

A mostani élethelyzetben az emberiség pozitív arca a segítségnyújtás: talán soha nem lehetett világméretekben átélni azt az igazságot, hogy jobb adni, mint kapni. Az önzetlenség, a mások segítése, az együttműködés, a rossz elhárítására hihetetlen optimizmust adhat mindenkinek. Csak hát, ez régen is így volt, csak nem volt Facebook, hogy erről sokan tudhassanak.

A negatívumot a történelem szállítja. 1945 után, amikor nyilvánvalóvá lett a Holocaust szörnyűsége, hogy egy művelt nép mit csinált egy másik néppel, a világban megfogalmazódott a gondolat: soha többé. Sőt, akadt olyan is, aki kijelentette: Auschwitz után nincs költészet. A filmművészet, a könyvek, a túlélők és elkövetők beszámolói nyilvánvalóvé tették, hogy emberiség ellenes bűntettek történtek. Pár évtizeddel ezután, mintha mi sem történt volna, Európában, 1995 júliusában egy hasonló erőszak történt, az egyik főbűnös pedig egy Dániában és New Yorkban is tanult pszichiáter és amatőr költő volt. Hiába volt meg tehát minden adat, az emberiség egy része nem hozott jobb döntést, a történelem megismételte önmagát. Ezen nem segített a tudás és a műveltség sem.

Furcsának tűnhet, hogy egy ilyen extrém eseménnyel szeretném példázni az emberiség motivációinak változatlanságát – ha ártatlanabb jellemzőket nézünk, hasonló mozdulatlanságot találunk. Fajunkra nagy tömegben továbbra is jellemző az önzés, az olcsó szórakozás utáni vágy, a vágyak beteljesítése és az önjutalmazás. Utazni akarunk és fogyasztani, birtokolni és cserélgetni az ehhez szükséges tárgyakat, élményeket (és sokszor az embereket is). Mivel lassan két generációnak nincs a nyugati világban háborús tapasztalata, ez még kényelmesebbé is tett minket. A vírus ezen mit sem változtat szerintem: még a járvány csúcstartójának számító USA-ban is csak a lakosság 0,36%-a fertőződött meg a koronavírussal a mai adatok szerint, miközben több szakember úgy véli, hogy – Európához hasonlóan – ott is hamarosan elkezd laposodni az a bizonyos görbe. Kevés idő telik el, hogy az emberiség levetkőzze a negatív vonásait. Nincs közvetlen kapcsolatunk a járvánnyal (a karantén csak közvetett, és kibírható, ellentétben mondjuk egy világháborús légópincével). Ami legjobban megrémít minket, az a közel jött múlandóság. A bőség évtizede után szembesülünk a mortalitással, a hullazsákokkal és az arccal lefelé fordított, lélegeztetőgépre kapcsolt emberek képeivel, a nyilvánvaló ténnyel, hogy bármikor meghalhatunk. Ha ez már a múlté lesz, nem fogunk erre annyit visszagondolni. Sokkal inkább ünnepelni szeretnénk majd.

Optimistaként azt gondolom, a világ két nagy fellélegzés előtt áll. Az egyik az a pillanat lesz, amikor kiderül, hogy a járvány lecseng, és nem lesz a spanyolnáthához hasonló, még hátralévő halálhullám. A másik az a pillanat, amikor bejelentik a sikeres vakcina meglétét, és közelségbe kerül a tömeges oltás. Aki nem vesztette el az állását, az a visszafogott kiadásai után újra költekezni fog. Az állásukat elvesztők pedig ismét munkába állnak (talán nem ugyanabba, mint előtte), és ők is költeni szeretnének, mert ez fogja emlékeztetni őket a járvány előtti normális időkre. Ebben az időszakban borítékolhatóak a reakciók:

• minden ország elkezd tülekedni a vakcinával rendelkező nemzetek felé, hogy saját állampolgárai minél hamarabb védettek legyenek,
  
  
• a turizmus újból erőre kap, és az emberek visszakövetelik mindazt, amitől a 2020-as év megfosztotta őket: a fapados, olcsó jegyeket, a tömegrendezvényeket, a közös sörözéseket, a bulikat, az egy négyzetmérette jutó minél több haverral,
  
  
• emiatt globális posztpandémiás bulikat fognak tartani, ahol újra mindenki a másik szájába ér maszk nélkül,
  
  
• és minden olyan iparág, amely már a járvány előtt a hanyatlás jeleit mutatta (autóipar, gasztronómia éttermi része), az tovább folytatja majd lejtmenetét. De lesznek új helyek és új formák, ahol az emberek a kapitalizmus jelentette választási lehetőségekkel élhetnek, vagyis a fogyasztói társadalom megmarad.

Onnan tudjuk meg, hogy minden nagyjából ugyanúgy megy tovább, mint előtte, hogy a kézmosás ismét átlag négy másodpercig fog tartani. Hamar elfelejtik majd, hogy egykor 20 másodpercet vett igénybe ez a mindennapi művelet. Ilyen az emberiség: lassan tanul, és gyorsan felejt.

A cikk először Kánai András jövőkutató weboldalán jelent meg.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!