Persze, azt tudjuk, hogy a kényeztetés, vagy a mentális egészség mennyire fontos, de nagyon sok olyan eszközbe kapaszkodunk, ami már a folyamatban a fenntarthatóságot biztosítja, de nem feltétlenül indítja el a folyamatot magát. Az én meglátásom szerint egy mentális egészség fenntartása, az ott kezdődik, hogy elkezdem tréningezni az elmémet, és ez által, elkezdem megtanulni, azt, hogyan működik az elmém. Mert bármennyire furcsa, de a biológiai aspektusán kívül, egy kicsit mindenkinek másképp működik, de azért itt is vannak olyan elmeminták, amelyek sokuknál visszaköszönnek. Sokuknak vannak olyan gondolatsorai, amelyek hasonlóak, ezért is tudunk sokszor ezeken olyan jókat nevetni, vagy összemosolyogni. Ugyanakkor nagy részben ezek a minták sok fájdalmat is okozhatnak nekünk, és inkább nem beszélünk róluk egymással. Mert az egyik szorongást okoz, a másik feszültséget, a harmadik az önbizalmunkat tiporja, és inkább tüzet oltunk, minthogy elkezdjük edzeni az elménket tudatosan. Pedig, aki elkezdi, az elmetréninget, az csodákra lel.
Három évvel ezelőtt kezdtem el tudatosabban foglalkozni az elmém trenírozásával, ugyanis azt tapasztaltam, hogy hetekre, de sokszor hónapokra is rabjává váltam egy-egy gondolatsornak, és nem tudtam tőlük szabadulni. Ezek a gondolatsorok, ilyenkor nagyon sok pszichés fájdalmat okoztak, és egyfajta árnyékként ott voltak a mindennapjaimban, és minden tevékenységemet befolyásolták. Mi több, teszik ezt időnként mind a mai napig, ha nem vagyok „résen”. És megérkeztem arra a pontra, amikor érteni szerettem volna, hogy ezekről a megtapadt gondolatsoroktól hogyan tudok távolságot tartani. Az fontos, hogy távolságot tartani, mert nem harcolni kell velük, hanem megfigyelni őket. Az első tréningem az volt, hogy elkezdtem a belső filmemet megszakítani, vagyis tudatosan megtanultam megállni a nap folyamán, hogy semmilyen felesleges pörgésbe ne menjek bele, fejben.
Nem engedem, hogy elpörögjön az elmém, egy olyan szintre, amikor már annyi gondolatom van, hogy képtelen vagyok tisztán látni. A „film” megszakítása, az én esetemben meditáció formájában történik. Azt is megtanultam, hogy a meditációban tanítani tudom az elmémet arra, hogy eltávolodjon ezektől a gondolatsoroktól. Ezt úgy teszem, hogy elkezdek csak és kizárólag a körülöttem lévő hangokra figyelni, ahogy jönnek és mennek. Egy másik meditációban, kizárólag a légzésemet figyelem, ami segít abban, hogy meghalljam azt, ami valójában benne van, amit valóban, őszintén érzek egy bizonyos dologgal kapcsolatban. Egy másik meditációban, pedig csak figyelem a gondolataimat, ahogy jönnek és mennek. Figyelem az érzéseimet, ahogy jönnek és mennek. És rájöttem, hogy minden jön és megy, rajtam múlik, hogy megragadom, vagy engedem tovább. De ezt gyakorolni kell. Egy másik meditációban pedig csak arra figyelek, hogy létezem, azaz vagyok. Igyekeztem, és mai napig igyekszem 5-6 alkalommal tartani öt perces szüneteket, ahol valóban megállok. Ez is csak rendszer kérdése. Autóba beszállás után és kiszállás előtt mindig van öt percem.
Egy tárgyalás előtt, vagy után, mindig van öt percem. Tényleg csak rendszer kérdése. De ahogy a testépítő bicepsze sem lesz egyből akkora amekkora, úgy az elmémnek is kellett valamennyi idő, hogy megismerjen engem, és én megtanuljam őt. És közben persze, történik az elakadások oldása, takarítása, ami azért járhat, némi „turbulenciával”. Hiszen, ami kipörög, az egy darabig érezhető, ahogy kipörög. Akár fizikailag is.
Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ez egy könnyű folyamat, mert nem feltétlenül az. Nekem nem volt választásom, mert, már akkora teher voltam saját magam számára, hogy kezdenem kellett valamit a gondolataimmal. De van egy pont, amikor az ember átbillen, és egy teljesen új életre lel, egy teljesen új értelmet kap az élete. Mert meglátja azt, hogy….tudjátok mit, próbáljátok ki!!! Kezdésként napi kétszer öt perc, csendben. Minden nap! Mert a kifelé vezető út befelé van!
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
