Na, most melyik?

Én változzak? Nem, inkább Te! És így tovább végeláthatatlan sorokban

A változást – ahogy minden szakirodalmi guru írja/sic/, magunkban kezdjük.

A másiktól elvárt/kikövetelt változtatás, ha nem Belsőből vezérelt: hasztalan, jogtalan, idő és életerő pazarló, lerágja rólunk a húst, tönkreteszi a kapcsolatot. Bármilyet: magánt és munkabelit egyaránt.

Az „Elv”: változást csak belülről tudunk indítani és csak magunkban, magunknak! – mindenre vonatkozik: a „hova teszed a csészét”-től a lelki attitűd változtatásáig, mindenre. Akkor mit tudunk tenni?

Partnerünk szól, hogy ezt meg ezt nem bírja elviselni, zavarja, etc. Rendben: magamba nézek, elszöszölök, hogy amit Ő szeretne, az nekem mekkora „falat”: mindennapos nehéz odafigyelés, amit megteszek, mert fontos számomra Ő? Vagy csak egy kis ujjgyakorlat, egy kis figyelemigazítás a rendszerben? Tudom csinálni sokáig? Addig, míg már nem is kell odafigyelnem? Vagy olyan, ami saját önvalómat kétségbe vonja?

Zárójelben: Ezekért cserébe „kérni”: „hogy jó, de akkor Te is”: aranyos, mint gyerekkorunkban: egy vödörért cserébe, két lapát jár Ha tesszük, tegyük szívből. Akkor hát változzak?

Minden kapcsolatrendszer saját magunkat tükrözi vissza.

Amíg messze vagyok önmagamtól, olyan kapcsolódik hozzám, aki messze van a lelkemtől.

Ahogy közeledem magamhoz, úgy változik minden. Ezek létrafokok, amin én, ő és mindenki lépdel. És ahogy én változom, ahogy egyre inkább önmagamra találok, ahogy egyre biztosabb leszek, hogy milyen vagyok, úgy eljön az a perc, amikor nem kell változnunk, mert a másik is ebben a pillanatban él.

És az út, mely ehhez vezet, - a jelen, - és akik kísértek, köszönet Nekik. Miattuk vagyunk azok, akik.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!