Amikor a munkára gondolunk, hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy az egyetlen dolog, ami miatt nap mint nap bemegyünk a munkahelyre az a pénz. Rengeteg vezető gondolja még a mai napig azt, hogy pénzzel bármit el lehet érni. Mi sem cáfolná jobban ezt a gondolatot, mint az, ha a hegymászókra vagy a sziklamászókra gondolunk. Sokszor emberfeletti kihívásokat kell legyűrniük ahhoz, hogy elérjék a céljaikat, azaz feljussanak a csúcsig. Azt feltételezhetnénk – naivan -, hogy miután valaki feljut a Mount Everestre, esze ágában sincs többet hegyet mászni, hiszen az egész csupa veszélyről szól: fagyási sérülések, nehéz járás, légzési nehézségek… Ehelyett azonban az emberek miután felépülnek, újra nekivágnak a legmagasabb csúcsoknak. Ez remek bizonyítéka annak, hogy az ember egyik legfőbb motivációja a kihívások legyűrése. Hogy jobban megértsük az emberi viselkedése mögött rejlő motivációk összetettségét, lássuk a következő kísérletet.

Sziszifusz kálváriája napjainkban – a hiábavaló munka esszenciája

Dan Ariely kutatócsoportjával Legót adtak az embereknek, és megkérték őket, hogy építsenek belőle egy robotot, amiért 3 dollárt fizetnek. Ezt követően elvették az elkészült robotot, betették az asztal alá, majd megkérték őket, hogy építsenek még egyet 2,70 dollárét. Mikor ez is elkészült, ezt is elvették, és megkérdezték, hogy 2,40 dollárért építenének-e még egyet? Ezt egészen addig folytatták, míg azt nem felelték a résztvevők, hogy már nem éri meg nekik. Ezt nevezték „jelentőségteljes helyzetnek.” Az emberek egyik robotot építették a másik után, amelyeket a kutatók összegyűjtöttek, betettek egy dobozba, és azt mondták a résztvevőknek a kísérlet végén szétszedik őket, és a következő résztvevőnél használják fel.

Azonban volt egy másik helyzet, amelyet „sziszifuszi helyzetnek” kereszteltek, Sziszifusz történetéből kiindulva. Sziszifuszt azzal büntették az istenek, hogy ugyanazt a sziklát kellett felgörgetnie egy hegyre, és amikor majdnem felért, a szikla visszagurult, és elölről kellett kezdenie. Ez lényegében a hiábavaló munka esszenciája. Amikor valamit újra és újra meg kell csinálni, az rendkívül demotiváló. A kísérlet második helyzetében a kutatók is pont ezt tették. Hasonlóan az első helyzethez megkérték résztvevőket, hogy építsenek a legókból egy robotot, 3 dollárért cserébe. Ha ezzel elkészültek, feltették a kérdést, hogy „Építenél-e egy másikat 2,70 dollárért?” Eddig megegyeznek a feltételek az előző kísérleti elrendezéssel, csak hogy, ha erre is igennel feleltek a résztvevők, miközben a második robotot építették, a kutatók a szemük láttára szedték darabokra az elsőt. Egy végtelen kör játszódott, a kísérleti személyek építettek, a kutatók meg szedték szét a robotokat.

Miért lényeges ez a két helyzet? Vessünk egy pillantást a megépített robotok számára a két helyzetben. Az emberek sokkal több robotot építettek -- 11-et a 7 helyett -- a jelentőségteljes helyzetben, a sziszifuszi helyzettel szemben. Itt érdemes kiemelni, hogy ez a feladat nem bírt mély jelentéssel. Nem hidakat kellett építeni, hogy a rák ellenszerét feltalálni, mégis egy kis jelentés is nagy különbségeket eredményezett.

Mikor az alkotás öröme elillan

Ezen felül, az is fontos megvizsgálni, hogy miként befolyásolja a Lego szeretete, a kísérletek eredményeit. Feltételezhetjük, hogy azok, akik szeretnek legózni több robotot fognak építeni kevesebb pénzért, mert örömüket lelik benne. És azok, akik nem szeretnek legózni kevesebbet fognak építeni, mert kevesebb örömüket lelik benne. Nagyjából ez is történt a jelentőségteljes helyzetben. Nagyon szép korreláció volt megfigyelhető a Lego szeretete és az épített robotok száma között. Mi történt a sziszifuszi helyzetben? Ebben a helyzetben a korreláció nulla volt. Nem volt kapcsolat a Lego szeretete és aközött, hogy mennyit építettek, ami azt sugallja, hogy ezzel a manipulációval, hogy az emberek szeme előtt szedték szét a robotokat, tönkretették az örömöt, amit ebből a foglalatosságból merítettek. Tulajdonképpen megszűntették.

Egy jó és egy rossz hír

A rossz hír, hogy ha nem veszünk tudomást az emberek teljesítményéről, az majdnem olyan rossz, mintha előttük semmisítenénk meg a munkájukat. A semmibe vétel ilyen messzire elvisz. A jó hír az, hogy egyszerűen ránézni valamire, amit valaki csinál átfutni és azt mondani "áhá", teljesen elegendő ahhoz, hogy drámaian növelje az emberek motivációját. A jó hír az, hogy nem nehéz a motivációt növelni. A rossz hír az, hogy a motivációt megszüntetni hihetetlenül egyszerű, és ha nem gondolunk rá, egykönnyen megtehetjük.

Mi is az az Ikea-effektus?

Az Ikeát mindenki ismeri, élen jár nem kifejezetten prémium bútorok eladásában, amiket ráadásul nekünk, vásárlóknak kell összeszerelnünk, olykor nehézségek árán. Mindannyian kerestünk már kétségbeesve egy elkallódott átkozott csavart, ami miatt nem állt meg a lábán az asztal, esetleg szereltünk be fordítva egy szekrényajtót vagy egy fiókot, vagy csaptunk rá az ujjunkra szögbeverés közben. Ritka esetekben élvezzük a bútorok összerakását, de nagy általánosságban inkább csak maceraként éljük meg. Azonban amint elkészül a bútordarab, valahogy az általunk összerakott Ikea bútorok kedvesebbek a szívünknek, mint a készen vásárolt/asztalosok által összeszerelt társaik.

Bolti süti vs. házi süti

Az erőfeszítés fontosságát egy másik történet is remekül példázza. A ’40-es évek Amerikájában elkezdtek süteményporokat árulni. Ehhez a porhoz elegendő volt a háziasszonyoknak vizet keverni, és már mehetett is a sütőbe. De kiderült, hogy nem túl népszerűek. Rájöttek, hogy nem kellett hozzá elég erőfeszítés. Olyan egyszerű volt, hogy senki sem tálalhatta fel a barátainak, és mondhatta, "Én sütöttem." Nem, valaki más süteménye volt. Mintha csak boltban vették volna. Nem érezték a sajátjuknak. Szóval mit csináltak? Kivették a tojást és a tejet a porból. Most fel kellett törni a tojást és hozzáadni. Ki kellett mérni a tejet és hozzáadni. Így már az ő süteményük.

Ezeknek a történeteknek mind az a tanulsága, hogy ha rávesszük az embereket, hogy keményebben dolgozzanak, jobban megszeretik, amit csinálnak. Az olyan munkát tehát, amelyben tevékenyen részt vettünk, sokkal többre becsüljük és aránytalanul magasabbra értékelünk. Erről szól az IKEA-effektus.

Ha megnéznéd Dan Ariely erről szóló, inspiráló előadását, erre tessék!

(Sas Eszter Krisztina cikkét a hrpwr.hu-ról vettük át)

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!