Amikor kinyitom a szemem reggel, van az a fejünkben zajló bizonyos belső film, ami elindul. Abban a filmben vannak monológok, párbeszédek, viták, konfliktusok, nevetések, buli, tervezés, bánat, mérgelődés, magyarázkodás, önbevallás, ott van minden. De ha kellő képen elkezdjük figyelni ezt a filmet, akkor rájövünk, hogy végtelenül unalmas és silány egy idő után, pláne a folyamatosan visszatérő epizódokkal. De amíg ezt nem ismerjük fel, addig elképesztően magával tud minket rántani a színészkedés. Végre megkaptam a főszerepet, sőt, mi több, a mozi első sorából figyelhetem a filmet. Mert mindkettő én vagyok. A főszereplő, és a néző is. És bármennyire furcsának hangzik, én döntöm el, hogy melyik tudatállapottal azonosulok.
Nagyon sok olyan embert ismerek, akik elképesztően aktív elmével rendelkeznek. Az aktivitásnak van egy nagyon pozitív oldala, a kreativitás, a lendület, a humor, és van egy elképesztően komoly árnyoldala is. És mindkettő az elménk, vagyis a képzeletünk szüleménye. Az elménk, amely egy pillanat alatt, észrevétlenül belekapaszkodik egy történetbe, majd egy másikba, és egy pillanat alatt egy olyan lufit kreálunk magunk elé, amitől már nem látjuk a lényeget. Azt, hogy ez a lufi, ez mindössze a képzeletünk szüleménye, ez nem létezik, mégis azt mondom magamnak, hogy csakis ezen a lufin keresztül vezet az utam, bárhová is megyek, bármit is csinálok. Valami olyat hozok létre a gondolataimmal, ami valójában nem is létezik, de én keltem életre, azáltal, hogy hiszek benne, majd ezt követően uralkodik rajtam, és nehezen, vagy nem tudok tőle szabadulni.
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy én is így működöm. Elképesztően nagy teher vagyok saját magam számára időnként. De szép lassan elkezdtem összerakni a kirakós játékot. Elkezdtem megfigyelni magam. Elkezdtem megfigyelni magam, hasonló helyzetekben. Arra lettem figyelmes, hogy minden hasonló helyzetben, ugyanazok a gondolatsorok, vagy elmemintázatok bukkantak fel.
Mindig. Mindig ugyanazok. Így mindig ugyanaz volt ezekre a helyzetekre a reakcióim, de tudtam, hogy ezek félre visznek. Azt megértettem, hogy az elménk hogyan működik. Érzékel, kategorizál, azaz azt mondja, hogy jó, vagy rossz, majd, ha jó, akkor kellemes érzést társít mellé, ha rossz, akkor kellemetlen érzést társít hozzá. Ha kellemes, akkor kialakul bennem a vágyakozás, hogy még kapjak belőle, ha kellemetlen, akkor elnyomom, elutasítom. De! Az elme mindig azt a programot fogja elővenni, ami a legtöbbször futott eddig, mert ő azt gondolja, hogy akkor, biztos, hogy az a jó. Akár jó, akár rossz az a program, a referencia, hogy hányszor futott.
És ez volt az a pont, amikor azt kellett mondanom, hogy állj! Itt meg kell figyelni a köröket, amiket, futok, és át kell írni őket. De hogyan, és hogyan, tettem fel a kérdést? Majd meg kellett tapasztaljam, hogy ezen a fronton nem létezik a hogyan. A hogyan, minden esetben megmutatja magát, életre kel, amennyiben a megoldás felé fordítom a figyelmem. A megoldás pedig ebben az esetben az lett, hogy azt a bizonyos belső filmet elvágom, vagyis megszakítom. Megszakítom azzal, hogy meditálok, megszakítom azzal, hogy másba kezdek bele, vagy sportolok, vagy bármi. A lényeg, hogy úgy adok teret neki, hogy szembe fordulok vele. De nem harccal, hanem csak megfigyeléssel. Képes vagyok-e egy helyzetben csak megfigyelő maradni, és nem elmozdulni egyik irányba sem. Az az a bizonyos pont. A tanulási pont. Mert akkor lát az ember igazán. Saját magát, érzéseit, gondolatait, másokat.
Mai napig nagyon sok olyan gondolatom van, ami zaklat. De ma már tudom, hogy ez az én belső filmem, és bármikor lehetőségem van, ezt a filmet megszakítani. Felismerni a gondolatsorainkat, amelyek folyamatosan visszatérnek, felismerni szerepeinket, amelyek folyamatosan visszatérnek, majd, megfigyelőjévé válni ezeknek, nagyon izgalmas feladat. De nem mindig az. Mert észrevétlenül veszik át a kormányzást, és észrevétlenül befolyásolják pillanatnyi hangulatunkat, illetve döntéseinket. Ahhoz, hogy megtaláljuk magunkban a tudatosságot, meg kell állnunk, hogy az elménket lecsendesítsük és meghalljuk azt, amit az önvalónk, a tudatosságunk mondd. Így születtet meg bennem a Stopping™ formula, egy eszköztár, amelyről a háromrészes cikksorozat következő részében fogok részletesen írni.
A kifelé vezető út befelé van!
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
