Egy parázs vitával indult útjára a Google világhódítása

Egy parázs vitával indult útjára a Google világhódítása
Folytatásos cikkünk első részében bemutatjuk, hogy hogyan lett vállalat egy egyetemi hobbiból.

(A cikk sorozat első része. A foilytatások linkjei a cikk alján találhatóak.)

A Google története 1995 nyarán egy parázs vitával kezdődött, amikor a Stanfordon másodéves Sergey Brin összeszólalkozott a szárnyai alá beosztott, doktori iskolára jelentkezni szándékozó Larry Page mérnökhallgatóval. A két fiatal szinte semmiben nem értett egyet és mivel mindketten képesek voltak határozottan érvelni a véleményük mellett ezért első találkozásukat követően leszűrték a megfelelő tanulságot, miszerint nem lesznek életre szóló barátok. Ezt követően Page hamarosan elkezdte keresni a doktori dolgozata témáját, ami a világháló matematikai sajátosságaira fókuszált volna. Az elmélete szerint a számítógépek egymás közötti kapcsolatából kinövő World Wide Web a valaha megalkotott legnagyobb gráf struktúra, és a lényegi probléma az vele kapcsolatosan, hogy a világhálón lévő linkek követhetetlenek. Tehát, míg egyik linkről a másikra kattintani egyszerű és magától értetődő, addig az nem volt mérhető, hogy hányféle link mutat egyazon oldalra.

Értékesebb hellyé tenni a netet

Ez azért volt fontos, mert Page, mint a tudományos élet egyik pályakezdője pontosan tudta, hogy az akadémikus világban mennyire meghatározó szerepet visz az idézettségi index és valójában a világháló elvi alapja is a hivatkozásokon nyugszik, ezért ha képes beazonosítani és igazolni minden honlapra mutató linket, azzal a webet sokkal értékesebb hellyé teheti.

Amikor Page-ben megfogant első keresőmotorjának, a BackRub-nak a gondolata, úgy 10 millió dokumentum lehetett a weben meghatározatlan számú linkekkel. Természetesen a vállalkozás méretei több nagyságrenddel haladták meg egy egyetemi projekt kereteit, így ez felkeltette az ambiciózus örök vitapartner, Sergey Brin érdeklődését is, aki csakhamar bekapcsolódott a munkába.

Bűvös rangsorok

1996 májusában Page ráeresztette a linkek felderítésére tervezett keresőrobotját a Stanford honlapjára, amely onnan elkezdte szépen kifele dolgozni magát. A világhálón lévő hivatkozások beazonosítása önmagában is hatalmas vállalkozásnak tűnt, mégsem ez volt a BackRub valódi jelentősége, hanem az, hogy a tudományos életben meghatározó impaktfaktor rendszere alapján rangsorolt. Ez azt jelenti, hogy nem csak az számít, hogy ki linkelt kinek, hanem az is, hogy az adott hivatkozás mennyire számít fontosnak. Egyszerű példával élve sok oldal kapcsolódik az IBM honlapjához, melyek között épp ugyanúgy szerepelnek rangos üzleti vállalkozások, technológiai partnerek oldalai, mint mondjuk egy Illinois-i programozással csak ismerkedő kiskamaszé. Igen ám, de itt jelent meg az igazi kihívás a dologban, aminek megoldásához a matekzseni Brinre volt szükség. Ugyanis a fenti példánál maradva, egy ember számára nyilvánvaló, hogy a két hivatkozás közül melyik számít lényegesebbnek, de hogyan tudná ezeket megkülönböztetni egymástól és rangsorolni egy algoritmus?

A hivatkozások hivatkozásai

A Page és Brin által összehozott algoritmus ezért nem csak az adott oldalra befutó hivatkozásokat számolta, hanem ezen linkek hivatkozásait is. Ez azt jelentette – továbbra is az előbbi példánál maradva –, hogy az IBM-mel partnerségben lévő Intel honlapjára sokkal több hivatkozás mutatott, mint az Illinois-i kamaszéra, így a rendszer az Intelnek az IBM-re mutató linkjét fontosabbnak könyvelte el.

Valójában a BackRub már önmagában böngészőként működött, ami annyira magától értedődő volt, hogy elsőre a fejlesztői észre sem vették, hogy mekkora eredményt értek el vele. Csak meg kellett adni neki egy URL-t és már szállította is az adott címre mutató hivatkozásokat, fontossági sorrendbe szedve. Ez abban a korszakban, amikor még az átlagember az AltaVistával meg a Netscape-pel kínlódott, egészen forradalmi áttörésnek minősült. Össze is raktak belőle egy keresőalkalmazást, amely még csak az oldalak címei között böngészett és rendezte azokat gyakoriságuk szerinti sorrendbe, de már ez önmagában olyan teljesítmény volt, amire a korszak egyetlen más keresőmotorja nem volt képes.

A név háttere

1996 augusztusában, alig egy évvel azt követően, hogy találkoztak, Page és Brin kiadták a Google első verzióját, melynek nevét a googol számtól kölcsönözték. Az egyetemi berkeken belül terjesztett alkalmazás nagy sikert aratott a Stanfordon és a fejlesztők hamar rájöttek, hogy az időközben hozzáadott teljes szövegű keresés, illetve az index folyamatos bővítése következtében a Google olyan erőforrásokat igényel, amivel egy egyetemi kollégiumi szobában nem rendelkeznek, pénzük meg pláne nincs rá. Így a világháló kezelését forradalmasító alkalmazáshoz szükséges összetevőket, nincs mit szépíteni rajta, összetarhálták. Egy merevlemez a számtech laborból, egy nem használt gép a szertárból stb. Az innen-onnan guberált alkatrészekből aztán összerakták dr. Frankenstein teremtményének számítástechnikai megfelelőjét, egyúttal lakhatatlanná téve Page szobáját, ami innentől kezdve gépparkként üzemelt. A rendszer működtetéséhez pedig a Stanford kollégiumának hálózatát használták, felemésztve a kapacitás mintegy felét, ami már csak azért is nagy szó, mert a korszakban a Stanford hálózati lefedettsége volt az egyik legjobb ezen a bolygón. Persze ez együtt járt az időnként előforduló netkimaradásokkal, amit Brinék visszaemlékezései szerint a szent ügyet támogató hallgatók hősiesen viseltek.

Megalakul a cég

A nagy sikert és az alkalmazás nem mindennapi képességeit látva hamar felmerült, hogy ideje volna intézményesített keretek közé foglalni azt. Igen ám, de Page és Brin eleinte ódzkodott a cégalapítás nyűgétől, ráadásul mindketten hobbitevékenységként tekintettek a Google-re és inkább a tudományos előre menetelüket tartották fontosnak, viszont a BackRubból kinőtt alkalmazás publikálását nem merték vállalni, ugyanis tartottak tőle, hogy rövid úton ellopnák azt. A céges formát javasolta a hasonló kutatásokat végző Jon Kleinberg, a Cornell Egyetem egyik oktatója is. Végül előbb Brin, majd nem sokra rá Page is beadta a derekát, mivel úgy voltak vele, ha ez a Google dolog beüt, akkor minden a legnagyobb rendben lesz, ha pedig nem, akkor még mindig visszamehetnek az iskolába.

(via Wired)

Folytatások:

II. rész: A Google születése: szerencse, hogy nem akartak keresőmotort csinálni című cikkünkben már próbálkoznak a „vállalati miliőben” a srácok, de a kívánt domain foglalt, és még csekkeket sem tudnak beváltani, de mégsem ők alegnagyobb lúzerek a történetben, hanem az Excite, akik a cégtörténelem legnagyobb ziccerét hagyják ki.

III. rész. A LarryandSergey-jé összeolvadő páros, ahogyan a cím is sejteti: A Google pofátlansága legendás üzleti manőverré nemesült, híres „önfejűségét” a befektetőknél is belibbentik, majd valódi vállalatot alapít, ez már bizony a játszószobák és ingyenebédek korszaka, ami nem is rossz egy olyan vállalattól, ami nem igazán termel pénzt...

IV. rész. Amikor a Google még nem tudott pénzt keresni című anyagunkban nem is foglalkozunk igazán a nagyon menő keresőmotorral, hanem a konkurenciát vesszük szemügyre, akik szintén az internetből pénzt matekon törték a fejüket.

V. rész.Még szerencse, hogy a Google a reklámozáshoz sem értett cikkünkben a merőben új hozzáállást, valamint az ezzel szembeni kételkedést mutatjuk be, ami természetesen a végén révbe ért, hiszen

VI. rész. Itt a hasznos reklám, aminek örülünk.

VII. rész. A Google csatába hívta a Microsoft ősellenségét

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!



Címkék: google