Miértek
A leállás szükségszerű volt és elkerülhetetlen. Elárultuk a földet és közben elvártuk, hogy a mi igényeink szerint táguljon, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló korlátait. Minden csak úgy tud növekedni, ha képes megállni és megújulni, különben elpusztul.

Mindig is vágytunk a lassulásra, a megállásra, az offline üzemmódra. Szerettük volna értékelni és átélni, ami a miénk, amikké lettünk. Szívesen megtapasztaltuk volna az én-időben létezésünk súlyát, de két hét nyaralásnál, jobb esetben egy vipassana elvonulásnál tovább nem jutottunk. Megállni egészen soha nem tudtunk. Csak most. Ami nem sikerült önerőből, abba besegített az élet. Amire vágytunk, amit kívántunk, de nem mertünk meglépni, azt megkaptuk ajándékba. A teljes leállást. Globálisan.

Fizikális síkon egy erőteljes input esetén a kezdeti fázis egy non-progresszív intervallum, amiben szöveti károsodás nem történik, viszont a túlélő mechanizmusnak köszönhetően történik egy átrendeződés (véráram és sejt szinten), ami a hatás időben történő megszakításával pozitív változást idéz elő. Ezen az analógián haladva a vírus okozta leállás egy lehetőség, hogy újra megtaláljuk magunkat.

Miért?

- Hogy végre felfedezzük a saját erőforrásainkat.

- Hogy lelassuljunk az ideális mozgási sebességre.

- Hogy megtapasztaljuk az otthon valóságát.

- Hogy közel kerüljünk a környezetünkhöz és önmagunkhoz.

- Hogy megértsük, a kicsi szép, a közeli izgalmas, a lassú tartalommal teli és dinamikus valóságot.

- Hogy egy beszűkült térben tágítsuk a határainkat.

- Hogy a korlátolt lehetőségekbe innovációt vigyünk.

- Hogy a távolság ellenére szorosabbá fűzzük a valódi kapcsolódásokat.

- Hogy a nélkülözhetetlennek tűnő dolgok között megtaláljuk az esszenciálisat.

- Hogy a megállásban meglássuk a továbblépés lehetőségét.

Az élet vásznán a kép megakadt, hogy legyen időnk megtenni mindazt, amit halogattunk. A „majd egyszer” eljött, hogy megtöltsük tartalommal. Az „itt és most” arra vár, hogy kibontakozhasson.

Az átrendeződés elkezdődött és ha a kiváltó okot magunkon átszűrve a saját fejlődésünkre fordítjuk, akkor egy globális megújulás aktív résztvevői leszünk.

Hogyan hat ránk?
Jelenleg egy világszintű, tűpontos átvilágítás és diagnosztizálás folyik, amiben transzparens módon a valóság láttatik: a legfájdalmasabb dolgokra rávilágítva kapunk esélyt a gyógyulásra. Emberek, rendszerek, értékrendek Achilles-sarkai világítanak foszforeszkálóan a sötétben és egy ideig senki nem fordíthatja el a fejét, minden úgy látszik, ahogy igazából van.

Nem véletlen lett a helyzet: vis major= felsőbb erő. Vallástól, bőrszíntől, pozíciótól függetlenül mindenkire hat. A láthatatlan és misztikus vis major által mindenki újra egyenlő, sérülékeny és esendő- senki nem tud biztos védelmet kapni. Az alvó embereknek ez szinte elviselhetetlenül fájdalmas: elvették a kompenzálásaik kisebb-nagyobb játékait. Marad a lecsendesedés és az újragondolás halálosan félelmetes kötelezősége. A tudatos, éber réteg ezt valóságként fogja megélni: a fájdalommal, tragédiákkal együtt éles és elmélyült jelenléttel reagál a világ dolgaira. A vírus megjelenése olyan alapvető változásokat hozott, amelyek közelebb hozzák azt az elfelejtett realitást, hogy nem mi irányítunk. Az életünket eddig látszólagos egyensúlyban tartó külső súlypontok - a karrierünk, a jövőre vonatkozó terveink és a felszínes kapcsolódásaink - nem tudják betölteni többé a megszokott szerepüket.

Mintha azt kérdezné tőlünk most az élet, hogy képesek vagyunk-e az elengedésre és a megújulásra az életünk minden területén. El tudjuk-e viselni a teljes kiüresedés, a pillanatnyi sötétség állapotait, hogy megszülethessen valami új és vele mi is újjászülethessünk. Lehetőségünk van dönteni arról, hogy elszenvedői vagyunk ennek a világméretű eseménynek, vagy inkább a folyamat által megszólított aktív résztvevői, akik a válaszaikon keresztül hatással vannak arra, ami történik.

Létezik egy láthatatlan ösvény az öntudatlan sodródás és az irányítás illúziója között, ami a saját változásunkon keresztül vezet egy minőségibb létezés felé. Mindannyiunk beavatása lehet ez a helyzet, mely nem ebben a formában, de nagyon hiányzott a valódi élethez. Félelmeinket legyőzve esélyt kapunk arra, hogy megtanuljuk elengedni az irányítást és rábízzuk magunkat az élet pozitív áramlására.

Hogyan alakítja át a jövőnket?
A vírus révén megmutatkozott, hogy a jövő tervezhetetlen, bármikor, bármi megtörténhet. Az elképzelt jövőkép elérésére vagy a negatív eshetőségek kiküszöbölésére gyártott hosszú távú tervink pillanatok alatt jelentőségüket vesztették a gyors és elsöprő erővel érkező, megállító erejű jelzésekkel szemben.

A terveinkhez való ragaszkodás a jövő alakításának biztonságérzetét adja, ugyanakkor megfoszt a jelenléttől és a finom jelzések érzékelésének képességétől. A tervező a meg nem valósult tervet saját alkalmatlanságaként éli meg, mert nem sikerült megfelelnie az eleve teljesíthetetlen elvárásoknak. A középpontba a szorongás feloldása, a vélt biztonságérzet visszaszerzése, és önmaga alkalmasságának bizonygatása kerül. Akik belekapaszkodnak az elképzeléseikbe és az elvárásaikba, abban az illúzióban élnek, hogy ők irányítanak. Zárt állapotba kerülnek, melyben a kívülről jövő problémák elkerülése és kiküszöbölése a cél. Ők a megkapaszkodók.

Akik megértik és elfogadják, hogy a jelenlegi helyzet egy nagyon mély és erőteljes üzenete annak, hogy a hosszú távú tervezésbe és a külső elvárások által adott biztonságérzetbe kapaszkodás illúzió, azok számára kinyílik egy kapu. Akinek áthatja a lelkét, hogy porszem csupán a világban és az élet diktálja az ütemet, amit sem lassítani, sem gyorstani nem tud tervezéssel, és elfogadja, hogy egyetlen ponton lehet hatást gyakorolni a világgal való kölcsönhatásra, a jelenben, annak világossá válik, hogy mindig arra kell elindulnia, ami éppen megjelenik, kibontakozik egy adott pillanatban. Aki mer befelé figyelni, a megérzéseire hallgatni és ezzel párhuzamosan megnyílni az új lehetőségek felé, azoknak kibontakozik az új irány.

Nem dőlt el, hogy a vírus utóhatásaként milyen arányban erősödik fel a megkapaszkodás vagy a megújulás. A szakadék azonban felerősödik, az átjárás és az együttműködés még nehezebb lesz a két út között.

A járvány vége után a „megkapaszkodók” azt fogják hangsúlyozni, hogy minden mehet a régi rend szerint. Alátámasztják majd, hogy a fertőzöttek jelentős hányada tünetmentes, a halálozási arány alacsony maradt. Őket még erősebben befolyásolja majd a tervekhez való ragaszkodás, a biztonságra törekvés, az elvesztett erőforrások görcsös visszaszerzési vágya. Ezzel még távolabb kerülnek önmaguktól és a lehetőségeiktől.

A „megújulók” azonban felébredhetnek. Többükben ugyan csak fejben, de újra és újra felerősödő érzéssel jelenik majd meg, hogy minden megváltozott, semmi nem lehet már ugyanolyan. És lesznek, akik valóban ráébrednek arra, hogy őszintébb és igazabb kapcsolódásra van szükség önmagunkhoz és a környezetünkhöz. Bennük felerősödik az együttérzés, a szolidaritás, közelebb kerülnek önmagukhoz és a lehetőségeikhez is.

Szerző a Bardo Consulting Stábja: Sárvári György, Janka Zoltán, Balogh Róbert, Szelei Zita, Gavalda Réka, Reiser Orsolya

www.bardoconsulting.hu

Facebook: https://www.facebook.com/www.bardoconsulting.hu/

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!