- Ha már a fiatalokat említed, az Y generáció megjelenése milyen kihívásokat tartogat a műkincspiac számára?
- Viszonylag kevés vevőm van ebből a körből, de előfordul, hogy valaki már a harmincas éveiben is jómódú. Közülük sokan külföldön élnek, de azt gondolom, vissza fognak jönni. Abban a világban, amelyben felnőttem, én is arra vágytam, hogy megmártózzam külföldön. Ez a generáció mást és másképpen vásárol. Nagy egészében azt látjuk, hogy a régebbi korok festészete iránti érdeklődés, amely az egyik szenvedélyem, nemzetközi szinten is sokat csökkent. Jobban erősödött a kortárs, a háború utáni művészet.

- Kit tartasz a legelismertebb magyar kortárs festőnek?
- Egy profilt három-öt emberből lehet megrajzolni. Bukta Imrét mindenképpen idesorolom, de nagyra tartom Keserű Ilonát és Maurer Dórát is. A világ legnagyobb múzeumai, a Metropolitan vagy a Tate Galéria vásárlásai is ezt tükrözik. A kortársak sikere visszahat a régiek felfedezésére, és persze ez fordítva is igaz.

- Többször használod a szenvedély szót. Magánemberként mi a fontosabb számodra, az, hogy egy festmény „márkás” legyen, vagy az, hogy megszólítson?
- A magángyűjteményembe, illetve az albumaimba is válogattam műveket alig ismert vagy teljesen névtelen alkotóktól. Nem feltétlenül azért, mert egy neves, kanonizált festő alkotásához képest jelentősebbek, inkább csak szimbolikus jelzésként. Volt olyan mű, amelyet másnak tulajdonítottak, de megtaláltam az igazi alkotót. Volt, akit nem tartottak számon, de olyan minőségű képet hozott létre, amelyet méltónak tartottam beemelni a legjobbak közé. Volt, akit félreértettek, és az új kontextussal igyekeztem helyre tenni a megítélését. Olyan közegbe helyeztem el nagyon fontos képeket, amelyekkel az alkotók jobbat mutathattak magukról, mint amit az egész életművük alapján gondolnánk róluk. Ha már a kommunikációról beszélünk: a Modern magyar festészet képanyagát úgy szerkesztettem meg, hogy egy hatalmas, sok száz szereplőt mozgató, megunhatatlan regényként működjön. A párosítások, az arányok, az egymásnak felelő művek, az öt, tíz, húsz képből álló „miniesszék” kisebb vagy nagyobb történeteket bontanak ki, amelyek szólhatnak tisztán festői minőségekről, színről, formáról, felületről vagy ritmusról, de a történelemről, filozófiáról, vagy az élet legalapvetőbb emberi dimenzióiról is. A teljes interjú itt érhető el.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!