Ábel Anita: Volt olyan pillanat, amikor abba akartam hagyni

Ábel Anita: Volt olyan pillanat, amikor abba akartam hagyni
Az önazonosság megőrzése kulcsfontosságú számomra - vallja Ábel Anita. ″Éppen olyan vagyok, mint bárki más az utcán, csak a történeteink mások″ - fogalmazott a népszerű színész-műsorvezető a Digital Hungary-nak adott interjújában.

Szinte elveszünk érzelmeink tengerében, erről is szó lesz az idei Internet Hungary Konferencián Siófokon szeptember 26-27-én. A NőComment! egy rendhagyó talkshow-sorozat a legnagyobb hazai sztárok r-észvételével, amely túlmutat a hagyományos női témákon.

- Három éves korod óta szerepelsz valamilyen formában, gyerekszínészként kezdted a karriered. Voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltál, hogy neked mást kellene csinálnod?
- Persze, előfordult, például, amikor nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Akkor arra gondoltam, hogy pályát módosítok, így elmentem a Magyar Újságírók Országos Szövetségének újságíró képzésére, amit sikeresen el is végeztem - egyébként édesapám is újságíró volt. Akkoriban arra gondoltam: nem akarok a nyilvánosság előtt szerepelni, ez nem az én utam. De aztán az élet visszalökött a színpad felé. Olyan ez a szakma, mint egy szerelmi viszony: vannak benne mélypontok és szárnyalások is. Egyénként nem három-, hanem öt éves koromban indultam a pályán. Először jó játéknak tűnt a dolog, de nem voltam felkészülve a sorozat által hozott ismertségre. Az egy kemény időszak volt az életemben. Azelőtt is játszottam filmekben, itt-ott láthattak az emberek, de a sorozat által nagyon hamar ismert lettem. Azt hiszem, hogy ez mindig egyfajta skizofrén állapot is: az ismertség és az a késztetés, hogy közben megtaláljuk önmagunkat.


- Egy ilyen helyzetben mi akadályozza vagy nehezíti meg az önmagunkra találást? Arra kell figyelnie az embernek - neked - hogy ne vesszél el a nagy figyelem közepette?

- A nehézséget az jelenti, hogy az ember önazonos tudjon maradni akkor is, ha nagy figyelem övezi. Az ismertség sok nem várt hozadékot is magával hoz. Ez főleg egy tinédzser életében - hiszen tizenkét évesen kezdtem forgatni és huszonöt éves voltam, amikor véget ért a szerepem - okozhat “viharokat”, ami ugye egyébként is egy nehéz időszak. Ekkor keresi magát a kiskamasz - még kislány, de közben már nő is. Ez amúgy sem egy egyszerű helyzet, ehhez jött hozzá az, hogy mindenki felismert az utcán. Viszont ahogy most, úgy akkor is nagyon erős volt a hátországom: a családom és a barátnőim mellettem voltak, ők nagyon erős köteléket jelentenek a mai napig. Civil emberekről van szó, akikkel már harmincötödik évet tapossuk együtt az utat. Tehát annyira nem változhattam meg, ha így mellettem maradtak a mai napig. Egyébként fontos volt az is, hogy megőriztem a civilségem: nem voltam magántanuló, nappali iskolába jártam, éltem a diákok életét éppen azért, hogy a “show” nem tudjon beszippantani és ne higgyem el, hogy “golyóálló” vagyok.

- A család, a jó szociális kapcsolatok megvédenek?
- Az ismertséggel és a sikerrel sok minden párosul. Gondolom, éedsanyám szempontjából nem voltam egy könnyű gyerek, de azért annyira rossz sem. Éppen úgy lázadtam, ahogy más tinik is. Megint csak az tudom mondani, számomra nagyon fontos volt, hogy megmaradjon a civil Ábel Anita. Ebben sokat segített a családom, a barátaim, illetve az, hogy nappali gimnáziumba jártam és egy olyan közösséghez tartoztam, ami nem a színészek világát jelentette. 


- A média- és a nyilvánosság szerkezete szinte teljesen megváltozott, másképpen élünk, mint a kilencvenes években. Vajon az akkori Ábel Anita meg tudná őrizni önazonosságát és civilségét napjainkban, ahol folyamatosan jelen kell lenni és mindent a show határoz meg?
- Ez valószínűleg nagyon nehéz feladat lenne, s éppen ezért óvom és féltem a kislányomat is. Büszke vagyok a gyerekemre, s noha valamennyit “megmutatok” belőle is, nagyon szűkre szabtam a határokat. Azok a fiatalok, akik manapság szappanoperákban szerepelnek vagy a televízióban dolgoznak, sokkal tudatosabbak kezelik a nyilvánosságot. Ők már ebben nőttek fel, ebben szocializálódtak, jobban, tudatosabban látják át a helyzetet. Így negyvenhárom évesen sokkal nehezebben viselem ezt, mint egy tizenhét éves gyerek, aki nyertese lesz egy tehetségkutató versenynek. Én egy kicsit lassabb világból jövök. Ha engem a kilencvenes évekből idehoztak volna egy időgéppel 2017-be, azt hiszem nem érteném a helyzetet, mik is azok a posztok és like-ok.

- A kislányod születése hogyan változtatta meg az életed és miképpen hatott a karrieredre?

- Én is el szoktam fáradni és nem munkaközben történik ez, hanem amikor jön a szabadság. Ahogy minden ember, én is akkor “eresztek le”. Az életem úgy alakult, hogy a feladataim időszakokat jelentenek az életemben, vannak intenzívebb és vannak könnyebb hetek. Persze nem könnyű ez a fajta pulzálás, de van egy fantasztikus férjem, aki sokat levesz a vállamról. Az is igaz, hogy mivel Luca már iskolás, könnyebb megszervezni a napokat is. Luca járt bölcsibe, de alapvetően óvodás koráig nem is igazán dolgoztam, mert úgy gondoltam, hogy mellette kell lennem. Ez követően kezdtem lassan visszavenni a munkatempót. Ennek része volt az is - mivel egy kicsit kikoptam a szakmából ez idő alatt - hogy újra fel kellett vennem a fonalat. Ám ebben volt egy tudatosság is, nem akartam annyi mindent csinálni egyszerre. Majd találkoztam Kende-Hofherr Krisztával, a menedzseremmel, akivel közösen dolgoztunk ki egy tervet, hogyan tudnám magam újra „rajzolni”. Megváltozott az életem és sok mindenben részt veszek, viszont a kislányom is nagyobb, sok mindent megért már, illetve igyekszem őt is bevonni. Amikor vele vagyok, akkor csak “vele vagyok”, de ha nem látom csak esténként, olykor annyira hiányzik, hogy szinte beleőrülök.

- Kevesen mernek - főleg szülőként - arról beszélni, hogy nem minden pillanat cukiság, hogy nem aludtak egy hete és ezt rosszul is viselik.
- Előfordult, hogy Luca elkapott valami vírust és egész éjszaka mellette virrasztottam, s így mentem dolgozni. De ugyanezt megteszi az is, akik reggel kilenctől délután ötig bent ül egy irodában. Az én szakmám annyiból másabb, hogy én hiába vagyok beteg, mégsem jelenthetek beteget, hiszen ott van a stáb, várnak rám, forgatni kell. Volt olyan is, hogy negyven fokos lázzal dolgoztam.

- Hát, ha rád van szabva a sztori vagy a műsor, azt nem viheti el más.
- Igen, ez így van, minden előnyével és hátrányával együtt is. Azt szoktam egyébként mondani, hogy én is olyan ember vagyok, mint bárki más, aki itt jön az utcán, csak éppen a történeteink mások. De éppen úgy élek meg szeretet és fájdalmat, vagy boldogságot, ahogy minden ember.

Fotók: Ábel Anita hivatalos Facebook oldala

- De ne menjünk még el az érzések mellett: a Sztárban sztár +1 kicsiben és a Kismenőkben is zsűritag voltál. Mennyire nehéz vagy könnyű egy ilyen pozíció? Hiszen a véleményeden karrierek múlhatnak.
- A véleményem csak tanács, egy másik látásmód, nem gondolnám, hogy karrierek múlnak rajta, legalábbis erre még nem volt példa. Ezek gyerek tehetségkutatók voltak, ami attól érzékenyebb, hogy egy felnőtt ember máshogy kell kommunikáljon, egy gyerekkel. Próbálok irányt mutatni a gyerekeknek. A saját gyerekem kapcsán azt megtanultam, hazudni sosem szabad nekik, pontosan tudják, ki a hamis és ki az, aki őszinte velük. Éppen ezért úgy gondolom, hogy gyerek tehetségkutatóban zsűrizni sokkal felelősségteljesebb feladat.


- Fontos számodra a buddhizmus. A mindennapjaira mennyire van ez hatással?

- Mivel nem egy kolostorban élek, úgy gyakorolni a buddhizmust, ahogy azt kellene, nyilván nem tudom. De az alapelvek hatnak az életemre, például a korábbiaknál sokkal hamarabb rájövök megoldásokra adott helyzetekkel kapcsolatban, hamarabb jönnek a meglátások magammal szemben is. Vagyis a buddhizmus talán abban segít nekem, hogy jobban átlátok folyamatokat, hamarabb érkezek el a megoldásokhoz. Fontosnak tartom például, hogy ha valakiben zavar valami, akkor arra gondolok, hogy bennem lehet valami, ami miatt ő idegesít engem. Így nem másokat hibáztatok, hanem magamban keresem meg az okokat. Mitől nem találom a kaput, hozzá a kulcsot? Ilyenkor magamba nézek.

- Ritka az ilyen hozzáállás, az ember gyakrabban inkább másokra szegezi az ujját és támad.
- Erre viszont nagyon érzékeny vagyok. Ismert emberként a nap minden pillanatában támadásoknak és ítélkezéseknek vagyunk kitéve. Esendő vagyok én is, de megpróbálok nem ítélkezni másokról, igyekszem elfogadni az embereket. De ahogy említettem, mi minden nap ki vagyunk téve a kommenteknek, a bejegyzéseknek, vagy éppen az utcán egy beszólásnak vagy rossz pillantásoknak. Ez nagyon nehéz. Mondok egy példát: egyszer betegen ültem a családommal egy étteremben és odajött hozzánk egy legénybúcsús csapat fotózkodni. Nem voltam abban az állapotban és helyzetben, hogy közös fotó készüljön, s még nekem volt lelkifurdalásom, hogy visszautasítottam a fiúkat. De azt gondolom, hogy érezhetem én is azt, hogy most nem szeretnék beállni egy csapat idegen közé fotózkodni.

- Sokat szerepeltek és sokan azt is hiszik, hogy nincsen magánéletetek s minden szituációban ki lehet titeket sajátítani, használni.
- Pedig ezt nem szeretem s nagyon nehéz minden percben e helyzeteket irányítani. Az az igazság, hogy saját magamra már immunis vagyok, de ha a gyerekem vagy a férjem támadják, az nagyon fájó, őrjítő tud lenni. Néha azon is elgondolkodtam, hogy lejelentekezem a közösségi oldalakról, közben pedig tudom, hogy fontos az ottani jelenlét is. De ez van: aki kimegy a napra, az lebarnul. 


- Ez tényleg egy paradox helyzet.

- Attól félünk, hogy lemaradunk. De valójában miről is maradunk le? Hogy nem látjuk, hogy a távoli ismerős hol nyaral? 


- Tizenkét éve vagytok házasok a férjeddel. Szerinted mi a jó házasság titka?
- Ha rájövök, akkor majd tartok előadásokat az Arénában. De viccet félretéve, a mi esetünkben nagyon fontos a humor, az, hogy tudunk együtt nevetni. Fontos az is, hogy mi tudunk és sokat is beszélünk egymással, s így teszünk a gyerekünkkel is. Kilenc éve nem volt olyan, hogy valamelyikünk ne olvasott volna neki mesét este. Ebben az összesen tizenöt évben sok minden benne volt, sok mindent megéltünk együtt - tragédiákat is - de sosem engedtük el egymás kezét. De őszintén mondom: ezen a kérdésen valójában sosem szoktam gondolkodni.


Lippai Roland

 

Újságíró, szerkesztő, blogger. A Figyelő gazdasági hetilap társadalom rovatát vezette, azt megelőzően közel egy évtizedig a Magyar Nemzet Online újságírója, ...


Címkék: Ábel Anita, TMC