Tatár Csilla: Nem akarok sémákban gondolkodni

Tatár Csilla: Nem akarok sémákban gondolkodni
A függetlenségre való igényem a szakmámban is egyre erősebben megjelenik - fogalmazott Tatár Csilla a Digital Hungary-nak adott interjújában. A televíziós műsorvezető őszintén beszél az anyaságáról, a nyilvánossághoz való viszonyáról is.

- Népszerű műsorvezető és anya is vagy egyben, miközben e szerepek egyenként is teljes embert kívánnak. Hogyan rakod össze, hogyan néz ki egy napod?
- Nem mondom, hogy ujjgyakorlatról van szó, főleg amióta anya lettem és van egy kisfiam, de nem csak azért, mert ezáltal jelentősen megváltoztak a mindennapjaim és az időbeosztásom is. Egyszerűen sosem gondoltam volna, hogy engem is utolér majd az állandó lelkifurdalás, amit akkor érzek, ha nem vagyok a kisfiammal. Amikor viszont folyamatosan együtt vagyunk, átfut az agyamon az érzés, hogy most már muszáj elkezdődnie a bölcsinek, mert nem végzek a munkámmal, a fejemre nőnek a feladatok. Nagyon nehéz megtartani az egyensúlyt. Én egy olyan életből “jövök”, amelyikben rengeteg munkám volt - ami nem kényszer szülte helyzet, hanem szabad választás volt, hiszen szerettem sokat dolgozni - s azt gondolam, hogy a kisfiam születése után ugyan lesz egy kis pauza, de az élet majd ugyanúgy megy tovább. És amikor megérkezett Milán, arra jöttem rá: soha nem lesznek már olyanok a mindennapok, mint előtte. De nem csak azért, mert lelkileg nem is lennék rá képes, hanem mert a hazai munkaerőpiaciot sem látom eléggé nyitottanak és befogadónak egy ilyen helyzetre. Persze az is lehet, hogy még én nem leltem rá a megfelelő rutinra. Mivel még mindkét nagymama dolgozik s így ritkábban tudnak segíteni - és a férjem is nagyon elfoglalt, a bébiszterrünkön pedig osztozunk egy másik családdal - egyelőre sok segítségem még nincsen. Szóval macerás beosztani a napokat, de azért megoldható.

- A fiad születése az életednek mely pontjain idéztek elő jelentős érzelmi változásokat? Tehát: te miképpen változtál?

- Egész életemben egy rendkívül független ember voltam: én osztottam be az időmet és döntöttem a feladataimról, semmilyen értelemben nem voltam rászorulva senkinek sem a segítségére. Amikor egy nő anyává válik, mindezt azonnal kihúzzák a lába alól s ezzel nehéz megküzdeni, mert egyszer csak eljut arra a pontra, amikor rájön, hogy “nem megy egyedül”. A “muszájjal” pedig jön a kiszolgáltatottság érzése, amit bizonyos embertípusok - mint amilyen én is vagyok - nehezen viselnek. Ördögi kör, hiszen ha nem kérsz segítséget, bedilizel.

- Gondoltad, hogy ilyen nehéz lesz megtartani a munkát és elég érzelmi energiát vinni az anyai szerepe? A “nehéz” egyáltalán jó szó?
- Igen, ez nehéz helyzet, de nem gondoltam, hogy az lesz, mivel az illúziók félrevezetnek. Amikor a közösségi oldalakon látom a sztármamikat…

… Ott mindenki boldog.

… Tök sok munka, tök cuki gyerekek és sok együtt töltött idő - látszólag. Amikor meg elmegyünk egy egész napos forgatásra, mardos a lelkiiskeretfurdalás, hogy nem vagyok a gyerekemmel. Viszont ha meg nem vállalok egy munkát amiatt, mert úgy érzem, hogy túl sok időt vonna el Milántól, akkor meg azon gondolkodom: talán rosszul döntöttem. E döntéssel éppen most dobtam a kukába az elmúlt évtized munkáját, mindazt, amit felépítettem?

- Megéled mindazt a bizonytalanságot, ami a kisgyerekes anyákat sújtja?
- Igen, s mindezt úgy, hogy én a munkámat illetően szerencsés helyzetben vagyok, hiszen projektekre szerződök, nem pedig “reggel nyolctól délután négyig” felosztásban dolgozom. Amikor például a Debreceni Virágkarneválon dolgoztam, szerencsére megvolt a lehetőségem arra is, hogy eljöjjön velem Milán és a férjem is. Akkor a kisfiam még nem volt egy éves, nem tudtam volna nélküle útnak indulni. Jó kis családi programot szerveztünk a munkám köré, viszont utólag lehet, hogy bölcsebb lett volna azt az egy napot vsak a munkára szánni. S hogy miért? A legutóbbi szépségkirálynő-választáskor a kisfiam és a férjem is velem tudott jönni a kétnapos forgatásra - viszont így ugyanúgy nem tudtam aludni éjjel, miközben egész nap forgattam. Azt hiszem, jobban bele kell lazulnom az ilyen helyzetekbe.

Csilla és Milán (Forrás: Tatár Csilla hivatalos Facebook oldala)


- Bő egy évtizted után jöttél el a TV2-től. Megtaláltad magad, jól érzed magad szakmilag?

- Teljes mértékben a helyemen vagyok, s mondom ezt úgy, hogy pontosan tudom - amit most nem árulhatok el - hogy mik a következő lépések, mint szeretnék majd csinálni. Tehát akkor nem lennék a helyemen, ha nem tudnám, hogy mi a következő lépés. Kende-Hofherr Krisztával - ő az én több, mint menedzserem - nagyon jó brainstorming-okat tartunk, ha úgy érzem, hogy valami elakadt. Mindig kitaláljuk, mi a következő lépés, merre vezet az út.



- Szakmailag mi a fontos számodra?
- Egyre inkább azt érzem, hogy a szakmámban is függetlenségre van szükségem. Olyan projektekre, amik megadják a választás lehetőségét s nem kell különböző igényeknek megfelelnem, hanem ha van valami, amit jónak gondolok, akkor hadd mutassam meg az embereknek, s majd ők eldöntik, hogy jó-e vagy sem. Azzal nem árulok el titkot, ha azt mondom: a következő projektek nem a televízióhoz, hanem különböző platformokhoz kötődnek.

- Egy A Dal szintű műsor vezetése, házigazda szerepének ellátása mekkora felelősség? Hogyan készülsz egy ilyen műsorra?
- Amíg nem voltam ilyen helyzetben, sokkal többet gondoltam ebbe a szerepbe. Alapvetően nagy felelősségről van szó, hiszen A Dal magas presztízsű műsor, amit sokan néznek. Az ott fellépő embereknek is nagyon fontos, hogy miképpen kommunikálsz velük és róluk, milyen produkciókat adhatnak elő, amivel akár a világ színpadára is kiléphetnek. A Dal műsorvezetőjének lenni gyönyörű feladat. De ha a munka szempontjából nézem, azt mondom: élőben lefolytatni egy jó beszélgetést sokkal nehezebb. Annak idején - még a régi Mokkában - voltak nagyobb kihívások, hosszabb interjúk, de azt hiszem, hogy mindezt nagyon nehéz mérlegre tenni, mert A Dalt nézték 650, a Mokkát pedig 150 ezren. Az pedig, hogy hány ember előtt beszélsz, komoly felelősséggel és jelentőséggel bír.

- Tizenhárom éves korod óta szerepelsz. Szoktál még izgulni?
- Mindig. De az izgalom rögtön az elején el is múlik. Jön a főcím, megérkezünk, kezdünk és onnantól már visz a flow. Ráadásul A Dalban és a királynőválasztás esetén olyan régi TV2-s kollégákkal dolgoztam, akiket nagyon szeretek.

- Sokan nézik az általad említett két műsort, de ezen kívül milyen hozzáadott értéke van az ilyen produkcióknak?
- Azt gondolom, hogy nem minden műsornak dolga az értékközvetítés. A Dalnak az a feladata, hogy szórakoztasson, lehetőséget adjon zenészeknek önmaguk megmutatására, arra, hogy esetleg új rajongókat gyűjtsenek, akik később megveszik majd a lemezeiket. A nézők pedig megkapják a lehetséget a projekcióra, arra, hogy imádjanak, vagy akár utálhassanak valakit. Nem is olyan régen láttam egy nagyon érdekes beszélgetős műsort - többek között Almási Kitti és Réz András voltak a vendégek - ahol az irigység volt a téma. Teljesen lekötött, további gondolkodásra késztetett. S ennek viszont már van hozzáadott értéke, hiszen elgondolkodtat, új ismereteket ad, akár aha-élmények is jöhetnek.

- A műsorhoz, vagy annak vezetőjéhez kötődnek jobban a nézők?

- Szerintem inkább a műsorhoz. Ha megnézzük a jelentős ráncfelvarráson átesett, új szereplőgárdával dolgozó Mokkát, akkor azt látjuk, hogy mindez a műsor nézettségén egyáltalán nem látszik. Nézői szokások vannak, ők pedig megszokták, hogy reggelente megnézik a Tényeket, majd utána következik a Mokka. Így a mai napig a TV2 reggeli sávjának a piacvezetője. Persze nagyon fontos, hogy a műsorvezetők alkalmasak legyenek a feladatra, illetve szimpatikusak a nézők számára, de a nézők inkább a műsorokhoz kötődnek amellett, hogy a szokásaik rabjai is.

- Számodra a celeb, mint fogalom, mint jelenség, mit jelent?
- A celeb nekem a híres embert jelenti. De tudom, hogy mire akarsz rákérdezni: hogy vajon a celeb pejoratív tartalommal bír-e?

- Van egy ilyen megközelítése is.

- Ha úgy celebeznek le, hogy a teljesítmény hiányát csatolják hozzá - amit az én esetemben nem lehet elmondani - akkor az számomra is zavaró. 


- Azért kérdezem, mert a reality-kből kikerül emberek is celebekké válnak.

- Az emberek meg tudják különböztetni, hogy ki kicsoda.

- Igen?
- Igen, ebben biztos vagyok. Nyilván nem mindenki képes erre. De fontos, hogy mindenki különbséget tegyen? Szerintem nem az. Egy bizonyos szint alatt - és itt leginkább az érzelmi intelligenciára gondolok - nem érdekel, hogy ki mit mond, mert olyan gusztustalan dolgokat tudnak megfogalmaznii, amivel nem érdemes foglalkozni.

- Főleg névtelenül.
- Persze. A különböző oldalakon vannak állandó kommentelők, s pont a napokban kezdtem el figyelni, hogy a különböző tartalmú cikkhez milyen megjegyzéseket írnak. Amiről azt gondoltam, hogy arra nem lehet rosszat írni, nekik arról is sikerült. Még a szóhasználat is ugyanaz.  

- Ez egyfajta pszichózis.
- Igen, csak az üzenet és a tárgy változik.

- Szóval: Tatár Csilla celeb, vagy sem?
- Nem akadok fenn azon, ha celebnek neveznek, ez annak okozhat problémát, aki bizonytalan saját létét illetően.


- Hát nem is tűnsz bizonytalannak.
- Pedig szorongó típus vagyok. Időről időre megkérdőjelezek mindent.

- Ezzel talán semmi gond, hiszen ilyenkor újabb és újabb kérdéseket teszünk fel saját maguknak, amik segíthetnek az új irányok és utak megtalálásban is. Olykor reflektálnunk kell magunkra is.
- Ez igaz még akkor is, ha olykor nem jók a válaszok. Ilyenkor segít a menedzserem, aki sosem azt mondja, amit hallani akarok, hanem közös gondolkodásba kezdünk a közös jövőnket illetően. Illetve nagyon fontos tényező a férjem is, aki egy teljesen más világból, az üzleti, világból jön. Mivel ő a marketing és a sales területén sok celebbel és ügynökséggel dolgozik, rálát az “én világomra” is. S miután ő más területről érkezvén eltérő perspektívát hoz, másképpen láttatja velem is a problémáimat Ennek az az egyik eredménye, hogy ami régen gond volt számomra, azon ma már csak nevetek. Ki mit írt vagy mondott… nem is tudom, hogy az elmúlt egy évben volt-e olyan cikk, amin felhúztam magam.

- Éppen kérdezni akartam: előfordul-e, hogy reggel felkelsz, s felhúzod magad valami cikken?
- Iszonyú sok marhaságot olvasok magamról. Például volt egy teljesen ártalmatlan interjú az anyaságról. Amikor beszélgettünk, éppen több nap nemalvás után voltam, s amikor megkaptam a kérdést, hogy hogyan érzem magam, azt válaszoltam: az életben maradásért küzdök. Erre címlapon az jött le, hogy Tatár Csilla az életéért küzd. Ezen felhúztam magam, de nem csak azért, mert ez olyan volt, mintha halálos beteg lennék. Egyszerűen nem tudom elviselni ebben a témában sem az álságosságot. Amikor megkérdezik egy anyától, hogy hogyan érzi magát és nem azt válaszolja, hogy “ez a világ legcsodálatosabb dolga”, vagy hogy “minden szuper”, azonnal ráhúzzák a vizes lepedőt.

- Miközben az építkezésed, a karriered, a munkád a nyilvánossághoz kötődik, volt már olyan, hogy a nyilvánosságot tehernek érezted?
- Tehernek nem nevezném, de a hazugság mindig rosszul érintett. Például amikor valaki nem kíváncsi az igazságra, merthogy az nem olyan tetszetős. Ezt leginkább a válásom során tapasztaltam, láttam, hogy milyen különbség van a nők és a férfiak megítélésben. Nem tudsz eléggé tisztességes lenni, hogy ne te legyél a legrosszabb. Sok mindent nem hagyott az igazságérzetem, így bíróságra járok.

- Pereskedsz?
- Korábban sosem csináltam ilyet, de akkor azt mondtam: elég volt. Szerintem, akik leírtak dolgokat, ők is tudták, hogy hazudnak s ez annyira bántott, hogy úgy döntöttem: ha nyilvánosan nem kérhetek elégtételt, akkor majd megteszem jogi úton.

- A nyilvános éned hogyan tudod leválasztani a privát énedről? Vagy a kettő már ugyanaz?
- Most már egy és ugyanaz, ám ez régen nem volt így. Amióta Kunos-Tatár Csillának hívnak, amióta együtt vagyok a férjemmel, rend lett a fejemben és a lelkemben is. Sosem voltam egy képmutató alkat, ebből volt a legtöbb konfliktusom IS. S emiatt nem voltam soha feltétlenül jó celeb sem, hiszen nem mindig hajtottam a népszerűségre és arra sem, hogy szeressenek, sokkal inkább az igazságérzetem diktált. Egy kérdésre válaszolva miért is kellene kamuzni, miért kell sémák szerint válaszolni? Miért ne mondhatnám el, amit gondolok? A férjem harmóniát hozott az életünkbe, nincs mit takargatni. Tehát nincsen különbség a nyilvános és a privát énem, életem között, csak az utóbbiból kevesebbet mutatok meg.

- Nem arra gondoltam, hogy kamuzol, hanem sokkal inkább arra, hogy mennyire engedsz teret a privát életedbe való betekintésre.
- Most már nem szorongok a nagyobb nyitottságtól, de persze van egy határ. A férjem sem szeret szerepelni, aztán például sosem mennék ingyen egy magazin költségein nyaralni, hogy aztán ők végig fotózhassanak minket, ahogy nem tudtam volna pénzt kérni a gyerekem fotóiért sem. Ilyen kiszolgáltatott helyzetek nincsenek az életünkben.

- Hogyan látod magad egy évtized múlva ebben a bizonytalan világban?
- Magabiztosnak érzem magam, aminek az az oka, hogy az elmúlt egy-másfél évben két olyan lehetőségre is nemet tudtam mondtam - szakmai indokolatlanság miatt - amire csak kevesen lettek volna képesek az anyagiak és a presztízs okán. Ez nagy erőt adott nekem és  a döntésemet illetően az élet is engem igazolt. Emiatt pontosan látom, hogy nincs vége a világnak, ha nem élek egy lehetőséggel. Megmarad a szabadságom, tagja vagyok egy kiváló kreatív csapatnak, a terhesség és szülés témakörében írtam egy interjúkötetet is, ami talán idén jelenik meg. A jövőbeli tervek szerint a televízió mellett érdemes más platformokon is megjelenni. A televízió nagyon fontos, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ez egy olyan alapot ad számomra, amire építkezve ki lehet valami mást is alakítani. Jó irányba tartunk, a 44 éves Kunos-Tatár Csillának nem látom rosszul a helyzetét.

Tatár Csillával az Internet Hungary konferencián találkozhatnak


Lippai Roland

 

Újságíró, szerkesztő, blogger. A Figyelő gazdasági hetilap társadalom rovatát vezette, azt megelőzően közel egy évtizedig a Magyar Nemzet Online újságírója, ...