Ha mindenki fenn lenne a Facebook-on, akkor nem lenne háború és gyűlölködés

Ha mindenki fenn lenne a Facebook-on, akkor nem lenne háború és gyűlölködés
A világ a maga borzalmaival együtt is, de egyre jobb hellyé válik - legalábbis így summázhatnánk Garami Gábor a digitalhungary.hu-nak adott interjújának lényegét. Az ismert rádiós és zenész örök felfedező, és egyáltalán nem hisz a véletlenekben. Elégedett-e zenészként elért sikereivel, s hogy hogyan változtatta meg az internet a rádiózást? Garami Gábort Lippai Roland kérdezte.

Az interjú először 2017. október 12-én jelent meg.

- “Minden ami történik veled, azt te akartad” - ez a mondatot a weboldaladról kölcsönöztem. Ott azt teszed hozzá, hogy nem mindig érted, mit is jelent mindez. És most? Megértetted már az üzenetet?
- Továbbra is ugyanezt gondolom. A pszichológia szerint egy gyerek körülbelül ötéves koráig a "szüleié", addig tudnak közvetlen hatással lenni rá. Ha valaki öntudatra ébred, akkor onnantól kezdve már ő határoz meg egy sor dolgot az életében. Nyilván azt nem, hogy mikor kezd el esni az eső, de hogy milyen emberekkel lóg, milyen zenekarai lesznek, mit eszik és mit olvas, hogyan bánik a többi emberrel - mindezt már önmaga befolyásolja, határozza meg. A döntés az ő kezében van. Ma sokan használják a “sors”, a “karma”, “szerencse” fogalmakat, de én mégis úgy gondolom: az élete alapeseményeit, annak irányát az ember önmaga határozza meg.

- Tehát a ráció uralma a külső körülmények felett?
- Igen, abszolút ezt gondolom. Az esőt nem tudom megállítani, de tudok venni esőkabátot. Ha nem tetszik az ország, ahol élek, mert sok az eső, akkor hozok egy döntést és elköltözöm, mondjuk Afrikába, ahol meleg van. Persze a körülményeket mindig mérlegelem. Nagyon szeretek zenélni, s például ha az Északi sarkra megyek, ahol azért kevés a lehetőség a zenélésre, akkor két dolgot tudok tenni: vagy elengedem a zenéhez fűződő szerelmemet, vagy csinálok egy eszkimó zenekart. A döntés mindig a kezünkben van, az élet minden más területén is.

- Furcsának tűnik így elsőre ez a racionális hozzáállás, mivel mintha egyre többen éreznék azt, hogy nincsen kontrolljuk az életük felett, a dolgokat csak úgy “bevonzották”. Az ember utazik a villamoson, hallgatja az embereket és mintha minden csak úgy megtörténne velük.
- Ez jelenség valóban létezik, de az is igaz, hogy spiritualitásból jócskán van bennem is. De ha egy matematikus szemével nézem a dolgokat, akkor azt látom, hogy minden végeredmény döntésekből és azok következményeiből áll össze. Nekem van egy zenekarom, ami nem a véletlen műve. De az interjú előtt beszéltünk az egészséges életmódról is: az sem a véletlen műve, hogy emberek 50-60 évesen “egyben vannak”, jól érzik magukat.

- Ez a gondolkodásmód hogyan járta át az elmúlt évtizedeidet? Vannak sarokpontok az életedben, mik a gondolkodásod megnyilvánulásai?
- Persze, például egy újságcikk 16 éves koromból. Akkoriban egy újságíró megkérdezte tőlem, hogy mik a terveim, amire azt feleltem, hogy bármi áron is, de Budapestre költözöm s ha kell, akkor úgy lesz zenekarom, hogy én veszek majd gitárt a tagoknak. Ez évekkel később így is lett. Hosszú útról van szó, de milyen érdekes, hogy már 15 évesen is ilyesmiről gondolkodtam. De egy másik példa: a kétezres évek vége felé kitaláltam, hogy elmegyek az Egyesült Államokba, mert amerikai emberek között akartam élni, zenét tanulni. Hogy mindez megtörténjen, beáldoztam - eladtam - a pici családi házamat és útra keltem.

- “Beáldozni”? Tehát a fazékba mindig bele kell tenni valamit, hogy ki is tudjunk belőle venni valamit?

- Hány emberrel találkozol te is, akik kevesebbet alszanak, hogy sportosabbak legyenek? Vagy hogy még legyen három nyelvvizsgájuk? Hogy tesznek azért, hogy hangszeres tudásra tegyenek szert? Volt olyan zenekarom, amelyik reggel hét órára is szervezett próbát, hogy a munka előtt is tudjunk játszani. Egy gyerekért is áldozatot hoz az ember: az anya kihordja, majd nevelik, dolgoznak érte. S ez később mind visszajön.

- Régóta vagy a rádiós placcon. Ugyanolyan érzés beülni a mikrofon elé tolni a jó dumát és a zenét, mint anno?

- Még mindig szeretem csinálni, így nekem sok szempontból ugyanolyan. Zeneileg viszont nagyot változott a helyzet, mivel manapság nagyon sok az elektromos zene, amit igen sok zenész- vagy rádiós barátom nem is néz jó szemmel. Bevallom, hogy ezeket a zenéket én sem igazán tudom meghallgatni, mivel élő hangszeres zenéken nőttem fel. Amit viszont nem tudok elvitatni ettől a műfajtól: óriási összetartó ereje van, képes hatalmas közösségek összekovácsolására. Igen, lehet, hogy nem hallgatok otthon David Guetta-t vagy Avicii-t, de tagadhatatlan, hogy nemzetközi szinten is mérhető közösségeket raknak össze.

- Önmagában a műsorfolyam, a napi munkamódszer, a te szereped mennyire más, mint korábban?

- Az internetnek köszönhetően óriási változás történt. Egy hallgató a korábbiakkal ellentétben sokkal korábban jut információkhoz mint én, aki annak idején beolvastam a hírszolgáltatásból az infókat. Akkor mi voltunk az elsők, erre egy átlag rádió hallgató nem volt képes. Ma pedig ha Lady Gaga lemondja a turnéját, akkor erről egy hallgató sokkal hamarabb értesül, mint én, főleg, ha esetleg az Instagramon követi az énekesnőt. Egy hallgató - vegyünk csak egy közlekedési szituációt, amiről hírt adhat - sokkal gyorsabb tud lenni.

- Ha a rádióhallgatók adott esetben előnyben vannak, de mint műsorvezető, elveszíted az elsőséged, a fontosságod bizonyos fokát? Mennyire tudsz ezzel együtt élni? Gondolom, el kell ezt engedni, merthogy versenyezni nem igazán lehet.
- Abszolút igazad van. Én úgy engedtem el ezt, hogy mindig bemondom azt is, kitől is kaptam az adott hírt, információt. S tudom, hogy az illető ennek őrül. Nem akar újságíró vagy rádiós lenni, de azzal örömöt okozok neki, ha megemlítem, mint hírforrást. Ezzel pedig sikerül a hallgatókat nem újra bevonni, hanem bent tartani a folyamatban.

- Ez szinte már az érzelemmarketing kategóriája.

- Igaz. Nem játszom el a hőst: olvasok valamit a Facebook-on, kapok egy infót, utánanézek, hogy igaz-e. Egyébként a Facebook-ban is a jót látom, mert közösségek épülnek.

- Jó hogy említed a Facebookot. Közel húszezer követőd van, intenzíven posztolsz is. De ami fontos: mindezt emberi, érhető nyelven teszed. Miért fontos ez neked?

- Nem tudom, hogy honnan is származik az a mondás, hogy ha mindenki fenn lenne a Facebook-on, akkor nem lenne háború és gyűlölködés. Mert az emberek barátai között lennének zsidók, romák, arabok,melegek is. Nem lenne gyűlölet a kisebbségek és más csoportok irányába. Miért ne lehetne egy arabbal egy jót focizni, vagy filmekről beszélgetni? Emberinek lenni könnyű és nagyon jó dolog. De ha megnézzük az összes nagy sztárt, a többségük teljesen őszinte: Madonnának is vannak smink nélküli, kocós hajjal készült fotói. Ők is rájöttek - persze lehetséges, hogy komoly csapat áll mögöttük - hogy ezzel az őszinteséggel hitelesebbek, mintha eljátszanák - példádul Madonna - hogy még mindig 23 évesek.

- Merthogy nekünk, akik felnézünk a sztárokra, a hírességekre, elegünk van a makettekből, a színházból? Másfajta ingerekre van szükségünk?

- Lehet, hogy így van. Azt látom, hogy - miközben sok a borzasztó dolog, háborúk dúlnak és jelen van a gyűlölködés is - a világ mégis csak emberibbé válik. Gyerekkoromban azt hallottam, hogy nyugaton mindenki kedves a másikkal...

- … Én olyasmit is hallottam, hogy a járdán hagyott aranyórát nem viszi el senki...

- … Igen, volt ilyen is. Viszont most már egyre többen utaznak, a korábbinál sokkal jobban kinyílt a világ és itthon is azt látom, hogy az emberek kedvesebbek egymással. Persze vannak rossz dolgok is, de köszönnek a biztonsági őrnek és még sorolhatnám. Az embereknek nagyobb igényük van a beszélgetésre is.

- Mi magyarok jobb bőrben lennénk, mint pár éve? Vagy csak arról van szó, hogy a külső körülményektől függetlenül, az egymáshoz való viszonyunk változott? Jobban odafordulunk egymás felé?
- Egy picit jobb bőrben vagyunk. Kölyökkoromban nem arra ébredtem, hogy a Facebook-on pozitív dolgokat olvastam. Igaz, ha meg más hírfolyamokat nézek, mindenfajta szörnyűségek jönnek velem szembe. Viszont azt is tapasztalom, hogy - ha létezik ilyen kategória - az átlagember az utóbbiakat jobban elutasítja. Most ugyan divat spirituálisnak és pozitívnak lenni, de az emberek akár öntudatlanul is fogékonyabbak a “jóra”. Ez egy jó tendencia lehet.

- A Potyautas című műsorod, amikor ismert emberekkel tesztek egy kört a városban, mennyire fut? Mennyire kedvelt ez a formátum? Előfordulnak számodra kényelmetlen, vagy ciki helyzetek?
- A beszélgetés alapvetően egy régi műfaj, most is ezt tesszük, illetve régen is ez történt, amikor az emberek kiültek a házuk elé, csak akkor még nem volt webkamera. Az “autós” beszélgetés régi találmány. Azért szeretem, mert nem egy hagyományos stúdióbeszélgetésről van szó, hanem óhatatlanul is egy ingergazdagabb környezetben találkozunk az alanyokkal. Vagy az utas lát meg valamit, vagy integetnek neki, vagy éppen én mondom, hogy mikor merre menjünk, közlekedési szituációkba kerülünk. 25-30 centire vagyunk egymástól, tehát ez egy a stúdióhoz képest intimebb helyzet.

- A beszélgetőpertner kilép a konfortzónájából, kénytelen reagálni az azonnali, kiszámíthatatlan valóságra.

- Abszolút látszik ez a “kilépés”. Dobó Katának az első dolga az volt amikor beült az autóba, hogy levette a cipőjét és törökülésben ült le, mert ő így szeret autóban utazni. Egy stúdióban ezt nem tette volna meg. Az egyik kereszteződésben pénzt adott egy koldusnak, az egész helyzet pedig annyira megérintette, hogy utána percekig csak csendben ült. Kasza Tibivel elkerültünk egy közlekedési balesetet, Hajós Andrással bringás gatyát mentünk vásárolni, amikor is persze mindenki felismerte.

- Akkor te itt az “embert” kapod.

- Ez száz százalékban így van.

- Ismert emberek ülnek be melléd. De Józsi, a vízvezetékszerelő nem lehet érdekes? Neki is megvannak a történetei, ő is itt él közöttünk.
- Vagy a gondolataimban olvasol, vagy a fiókomban kutatsz, mert van már egy ilyen terv. E szerint egy történetért bárkit elviszek valahová. Járom majd Budapestet egy feltűnő autóval, s ha valakinek van egy sztorija, amit megosztana, akkor elmondhatja, amíg én szállítom az úti célja felé. Nem hiszem, hogy egy recepciósnak, egy bolti eladónak kisebb fajsúlyú történetei lennének, mint egy filmrendezőnek, híres színésznek, vagy egy írónak.

- Az ilyen beszélgetések során neked vannak felismeréseid? Hogy mit kellett volna másképpen, merre kellett volna lépni?

- Ez benne van a pakliban, de ez a beszélgetés mélységétől függ. De néha a legprofánabb történeteket hallva is elgondolkodom, hogy a hallott sztori megerősített valamiben.

- Sokat emlegeted a zenét, a zenekart, ahogy mondod, látom rajtad, hogy ez fontos neked.

Fiatalon találtál otthon egy dobverőt. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem, igaz? - A mai napig úgy érzem magam, mint Woody Allen, aki egyébként klarinéton játszik. Több hangszeren is megtanultam játszani, de még mindig úgy érzem, hogy sem a zenész társadalom, sem a közönség nem ismer el annyira, amennyire azt gondolom, hogy el kellene, vagy ahogy a zenészeket szokták. Nincsen diplomán, nem jártam a konzervatóriumba, sok a hiányosságom. Viszont mint Woody Allen-nek, óriási a lelkesedésem, így leülök és játszom. De talán engem igazol, hogy az emberek eljönnek a koncertekre, s hogy országos szintű és elismertségű muzsikusokkal zenélhetek együtt.

- Sokszor tényleg nem a papír számít, hanem ami a zenészből kisugárzik: a megjelenése, az aurája. Az ereje a fontos, ami mindent elsöpörhet.

- Ugyanezt gondolom az Avicii-ről, de David Guetta-ról, is. Nem biztos, hogy profi hangszeresek, de mégis képesek úgy összerakni a zenét, hogy azáltal tízezreket mozgatnak meg. Nem az a fontos, hogy ki “mondja”, hanem hogy hogyan “mondja”és mit “mond”. Nem az a fontos, hogy legyen akadémiai diplomája valakinek “zongorából”, hanem hogy ha leül játszani, akkor az mindenkit megérint.

- Különböző formációkban játszol, vagy van egy állandó csapatod?

- A Garami Funky Staff az állandó zenerkarom, de nyitott vagyok sokfelé, a Sonar zenekarralral például elekronikus zenét játszunk. De anno elmentem egy punk zenekar meghallgatására is: azt gondoltam, hogy könnyű dolga van a punk dobosnak, de nem így van. És a ruházatom is hibádzott túl hétköznapi volt.

- Még egy kicsit maradjunk a zenénél: a Neurosis nevű zenekar egyik tagja ‘98-ban a zenéről azt mondta, hogy az a lélek hallható formája. Mit gondolsz erről?
- Ez egy zseniális mondat. Nietzsche pedig azt állította, hogy a zene nélkül az élet értelmetlen lenne. Szerintem mindenkinek - az ő ízléséhez mérten - de szüksége van a zenére.

- Hogyan lettél vegetáriánus?
- Falun nőttem fel, minden évben vágtunk disznót.

- Az a disznónak, s most azt hiszem, neked sem volt jó.

- Érdekes volt látni, ahogyan a nagyanyám levágta a csirkéket. Néztem a tányért és ott volt rajta a csirke, ami nem régen még kint szaladgált az udvaron. De egyébként is jobban szerettem a gyümölcsöket, a zöldségeket, képes voltam jól lakni nyers krumplival is. Majd 15 évesen a kezembe került Oláh András “reform” szakácskönyve - ez nem egy vega kiadány volt - amiben arról írt, hogyan együnk egészségesebben. Ez volt ‘85-ben. Akkor még nem volt ennyi étterem, ma viszont már lényegesen könnyebb vegetáriánusnak lenni.

- Nem néztek csodabogárnak?
- Dehogynem! Sokan bolondnak néztek és néznek emiatt. De legalább minden étkezésnél volt és van egy téma: inkább ez, mint a politika vagy a foci. Az az igazság, hogy jó dolog egy kicsit csodabogárnak lenni. Akik azok, egy kicsit szeretik is ezt az állapotot.

- Hogy állsz az idővel?
- Nagyon keveset alszom és már tudok nemet is mondani. Ma már nem végzek olyan munkát, amit nem szeretnék. Megpróbálok minden helyzetet picit távolabbról nézni, meg egy picit élvezni is.

- Nem azt nézed, hogy egy adott dolog mit vesz ki belőled, hanem mit tesz hozzád?
- Így is mondhatnám. Ismert a félig üres, félig teli pohár esete. Egy harmadik embertípus viszont megissza azt a vizet, mivel a lehetőséget látja benne.

- És egy ilyen a dolgait jól összefogó figurának miért van szüksége sztármenedzsmentre? A TMC hol “nyúl bele” az életedbe?

- A világ legjobb teniszezőjének is van egy edzője , aki egyetlen egy dologban jobb nála : kívülről látja és tud neki tanácsokat adni , hogy mit változtasson hogy a fonákja vagy a tenyerese jobb legyen.A TMC egy tökéletes edző, mentor, aki mindig inspirál , aki örül neked ha jól játszol és erőt ad a kevésbé jól sikerült dolgok után, hogy újra talpra állj.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Life- és karriercoach, coaching szemléletű tanácsadó, freelancer újságíró/szerkesztő. Coachként – ahogy fogalmaz – „amikor alacsony fordulatszámra esik, vagy akár le is áll az a bizonyos belső motor …


Címkék: TMC, Facebook