Elek János emlékére

Elek János emlékére
A farkasréti temetőben 2015. június 11.-én elhangzott beszéd szerkesztett változata

Barátok voltunk. Jó barátok. Ismertünk egymás ügyes bajos dolgait, megtárgyaltuk gyermekeink gondjait és sikereit, - szerencsére volt örömre bőven okunk- és közben néha együtt töprengtünk azon, hogy egykor volt szép televíziós szakmánk milyen irányba fejlődik tovább.  Ha valaki ebben az országban értett a Híradózáshoz, és tudományát továbbadni is képes volt, akár képernyőn, akár osztályteremben, az János volt.

„De sajnos, amit én tudok, amihez én értek, arra a mai magyar televíziózásban már nincs kereslet” mondta az elmúlt években, és én csak bólogatni tudtam. Így aztán keveset beszéltünk tévéről, és sokkal többet a világ dolgairól.

Az évtizedek során lassan átvedlett szerkesztőmmé is. Cikkeim, könyveim, tanulmányaim, mind ki kellett, hogy állják a szigorú lektor kritikáját, és alig volt alkalom hogy vitatni tudtam megjegyzéseit. Hihetetlen jó szeme volt. A világ minden felnőtt sajtórendszere kapott volna munkájáért, de mi itt most egy kicsit más világban élünk. És ebben a más világban Jánosnak meg kellett találni azokat a lehetőségeket, ahol képességeit kamatoztatni tudta. Ilyen szempontból tán kicsit szerencsésen is járt 1990-ben, mikor az MTV-re rátámadó első nagy, az új politika kegyeit kereső, jellemtelen rohammal nemhogy nem vállalt közösséget, hanem rájuk csapta az ajtót, és új életet kezdett. Ez többször is előfordult vele, korábban is, későbben is. Ebben az új vándoréletben volt privát filmstúdió, internetes és nyomtatott lap, vidéki tévések oktatása, Távirati Iroda, és egyetemi kurzusok. Igazán az oktatásban találta meg önmagát. Tanítványai szerették, és mikor a nagy sötétségbe belehasított egy új lehetőség, a TV3, akkor köréje gyűltek, és létrehozták az elmúlt negyedszázad talán legjobb televíziós híradós műhelyét. Aztán ennek is vége lett, a tanítványok szétszóródtak, de összetartja őket továbbra is a sok közös emlék és tudás.

János tanító volt, bölcs tanító, a szó igaz értelmében. Nemcsak tudást adott át, hanem élettapasztalatot, és műveltséget, világlátást is. És eközben magának is vissza kellett néznie azon az úton ahonnan családja elindult, és amiről oly keveset tudott. Ez generációs átok. A gyöngyösi szegény zsidó család túlélő tagjai szinte semmit nem mondtak utódaiknak a vészkorszakról, vallásról, hagyományokról, holott a hagyomány éppen azt diktálta volna, hogy beszéljék el fiaiknak mindazt, ami velük történt.  Először János öccse, Laci állt neki a nehéz munkának. Laci magnót tett apjuk elé, és kérdezte életéről napokon át. A monológból magánkiadású könyv született, a szétszóródott család megmaradt tagjainak. De hamar kiderült, hogy annyira szétszóródtak, hogy leszármazottaik egy része már nem tud magyarul. Ekkor János nekivágott a fordításnak, angol nyelvű lett az apai monológ, és magyarázó szövegek százai születtek a távol élők számára és a könyv új életre kelt, immár angolul. És ha már a munkában benne volt, akkor nekilátott egy Shoah interjú átszerkesztésének és kibővítésének is. Így született meg „Lajkó könyve” melynek főszereplője a majd 90 éves Cséri Lajos képzőművész.

Mindvégig titok volt előttem, hogy mit tudott és gondolt a saját betegségéről. Erről ritkán beszéltünk, de szinte az utolsó pillanatokig hitt abban, hogy kikerül a bajból. Pedig lassan már felkelni sem tudott segítség nélkül. Ha ott voltam, leültem az ágya szélére, elmondtam, hogy minő dolgokkal készültem,- már hónapok óta nemigen tudott olvasni, tévézni- és mindig ugyanazt mondta. „Mesélj, kérlek, mesélj”. És én meséltem a kubai helyzetről, a FiFa ügyeiről, a gyerekekről. Mindig minden érdekelte. És mikor elmentem tőle, már hónapok óta így szólt a búcsú: „Jó hogy eljöttél, gyere máskor is.”

Most már nem mehetek, de ha van élet a halál után, akkor neki sok párhuzamos élete lesz. Gyermekében, az unokákban, a műveiben és legfőképpen tanítványaiban. Nem az én gondolatom, de hadd adjam közre azt, amit halálának hírére D. Tóth Kriszta írt Facebook oldalára :

„Életem egyik legfontosabb tanára volt. Példakép, szinte apafigura. Tőle tanultam majdnem mindent, amit a televíziózásról tudok. Tőle kaptam az első tévés munkámat. És annál sokkal többet. Mindannyian, akik a TV3 híradós csapatában dolgoztunk vele, úgy érezzük, ha ő nincs, most más, kisebb emberek vagyunk. Ég veled János. Ég veled”.

A tanítványok áradó mailjei, Face Book bejegyzései számomra arról tanúskodnak, hogy ismereteit nem osztotta meg másokkal hiába . És ez talán rácáfol arra az állítására, hogy amit ő tudott, amihez ő értett, arra  ma már nincs kereslet.

Van, lesz, kell hogy legyen megint igény mindarra, amire tudását, tisztességét, egész életét áldozta.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Horvát János

Horvát János televíziós újságíró, szerkesztő, diplomata 70 éves, 1944. augusztus 4-én született.Tanulmányait az ELTE spanyol-történelem szakán végezte. 1964-ben megnyerte az első Riporter kerestetik …