A zsaroló mémekre adott társadalmi reakciók

A zsaroló mémekre adott társadalmi reakciók
A technológia sem nem jó, sem nem rossz. Eszköz. Ha jóra használjuk, akkor a hatást megsokszorozva teremtő erővé válik, de ugyanilyen könnyen okozhat visszafordíthatatlan károkat. A közelmúltban számos forrásból megerősített hír látott napvilágot, melyek szerint fiatalok menekültek öngyilkosságba az interneten terjedő “jelenségek” miatt. Felelős kommunikációs szakemberekként és szülőként is érdekelt bennünket, hogy vajon mekkora e jelenségek ismertsége, és a közvélemény vajon mit gondol, kik tudnák hatékonyan blokkolni ezek terjedését. Kun Miklós, a MediaCom stratégiai igazgatójának tanulmánya.

A gyilkos mémek által halálba kergetett áldozatok megrázó esete csak az egyik vetület. Az ő és környezetük fájdalmához hozzáadódik annak a talán milliónyi, többségében éretlen személyiséggel és elmével rendelkező fiatalnak a szorongása, amelyet a górcső alá vet két jelenség okozhatott. Egyikük Momo, a csirkelábakon álló, kidülledt szemű, hisztérikusan vigyorgó zombi kislány-lény, aki önmaga továbbküldésére kéri a felhasználót azért cserébe, hogy éjfélkor ne álljon valóban az ágya mellett halált hozva rá. A másik pedig a Kék Bálna néven elhíresült, veszélyes cselekvéssorra épülő „internetes játék”, amelynek végállomása az öngyilkosság.

Fertőző mémek

Ezek fertőző mémeknek tekinthetők, mert egyrészt elméről elmére terjednek a technológia nyújtotta csatornákon keresztül, másrészt viccesnek beállított mutációik teljesen váratlanul tűnnek fel akár tinédzserek által kedvelt videós tartalmak között is, harmadrészt pedig már meglévő sémákra épülnek: „küldj tovább, hogy”, illetve „nem lehet kiszállni”. Mindenki kaphatott már olyan láncleveleket, amelyek arra bíztatják az olvasóikat, hogy küldjék őket tovább legalább 10 ismerősüknek és – “ahogy például Katalinnak is sikerült” – a következő napokban nagy nyeremény esik az ölükbe. Azaz Momo „nem csinált mást”, mint kihasznált egy, már bejáratott online viselkedési sémát. Általánosságban véve, sémákból rengeteg van, de az ezeket újracsomagoló tartalmak közül csak kevés képes globális méretekben terjedni. Miért? A teljesség igénye nélkül három aspektust érdemes megemlíteni.

1. Egyrészt tartalmi szempontból újszerűnek és extrém jónak, és/vagy extrém egyszerűnek kell lennie a jelenségnek.

2. Kommunikációs szempontból kell egy kritikus tömeg, amely a „fertőzés” kezdeti állapotában biztosítja a további exponenciális terjedést. Ha ez a pont sikeres és a média ki van éhezve a hírekre, akkor hamar a szerkesztők látóterébe kerül a jelenség és őket is „gazdaszervezetként” használva, szerkesztett tartalom formájában terjedhet tovább a hivatalos csatornákon keresztül.

3. Harmadrészt pedig pszichológiailag relevánsnak kell lennie, vagyis a befogadókban erős érzelmi reakciót kell kiváltania. Itt is az extrém skálaértékek játszanak csak szerepet: felháborító, megrázó, félelmetes vs. könnyfakasztóan humoros vagy megható. Átlagos, közhelyszerű, vagyis közömbös reakciókat kiváltó jelentéstartalmaknak esélyük sincs önerőből ismertté válni.


A két gyilkos mém közül Momo az aktuálisabb. A Google Trends hazai adatai alapján a „Momo” kifejezésre érkezett direkt keresések volumene 2018. augusztus 10-én – az uborkaszezon kellős közepén – érte el a csúcspontját egy 8 napos, hirtelen felfutást követően.

Aztán ismét kb. 10 nap alatt le is csengett az érdeklődés. Lévén a forrásként használt Google Trends a tényleges keresési darabszámot nem, csak a vizsgált időszak legmagasabb értékéhez viszonyított index-számokat publikálja, ezért ábránkon az „iskola” kifejezésre történő keresések alakulásához viszonyíttattuk Momoét. Feltételezhető ugyanis, hogy az „iskolára” történő keresési volumen tömeges, vagyis a vizsgált jelenségre is tömegek voltak kíváncsiak. (Forrás: https://trends.google.hu/trends/explore?date=today%203-m&geo=HU&q=momo,iskola)

70% hallott valamely mémről, leginkább az anyák érdeklődnek
Fontos megjegyezzük, hogy a fenti adatok nem a „fertőzöttek” mennyiségéről, hanem a jelenség iránti érdeklődés változásáról adnak jelentést. Ám így is egyértelmű, hogy az okozott hatás feldolgozása gyorsan megindult – mint ahogyan e cikk célja is hasonló. Rövid feltáró kutatásunkat a Mediacom Insight csapatával augusztus 10 és 20 között, azaz a Momot érintő társadalmi érdeklődés legerősebb időszakában folytattuk. 500 fős mintánk a 20-59 éves internetezőkre reprezentatív. Első kérdésünk a jelenségek ismertségére vonatkozott a következők szerint:

Hallott-e Ön az alábbi interneten terjedő veszélyes, ijesztő, kifejezetten gyermekeket, fiatalokat célzó tartalmakról, jelenségekről, amelyek szorongáshoz, depresszióhoz, illetve akár öngyilkosságra is vezethetnek? Jelölje be azt/azokat amelyekről hallott már!


  • „Momo”, a csirkelábú, kigúvadó szemű, kajánul vigyorgó szörny-alak, aki saját maga továbbküldésére kéri „áldozatait” azzal, ha kérését nem teljesítik, éjjel halálra rémíti őket alvás közben.
  • „Kék Bálna”, egy állítólagos internetes játék és a folyományaként megfigyelhető jelenség, illetve internetes visszaéléssorozat. A beszámolók szerint a „játékban” résztvevőknek különféle feladatokat kell végrehajtaniuk, melyek végül öngyilkossághoz vezethetnek.
A kérdezettek háromnegyede valamelyikről hallott már, 40%-uk mindkettőről, 25% pedig egyikről sem. A két mém egyenként mért ismertsége kb. 57-58%. Kíváncsiak voltunk, hogy mely társadalmi csoportokban a legmagasabb Momo ismertségének aránya.

Az iskolai végzettség, a településtípus és a családi állapot kategóriáiban nincs statisztikai különbség Momo ismertségében. Ugyanakkor a gyermekesek, a fiatalabbak, illetve a nők között 62-65% hallott már a jelenségről, míg a gyermektelenek, 40-59 évesek, illetve a férfiak körében csak 50% körüli ez az arány. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy az anyák aggódó figyelme erősebb a témában.


De mi a helyzet a pszichológiai aspektussal? Hogyan sarkall egy képben és néhány szöveggel megjelenő félelmetes tartalom fiatalok millióit arra, hogy meg is osszák azt az ismerőseikkel? Magyaródi Tímea, az ELTE PPK Pszichológiai Intézetének egyetemi adjunktusa szerint „a stresszkutatásokban jöttek arra rá, hogy stressz esetén (feszültségszint emelkedés) nem csak a kortizolszint emelkedik (ún. stresszhormon), hanem az oxitocin is (ún. szeretethormon), ami miatt megindul az ún. szociális támaszkeresés - a társas támogatás pedig felerősíti az oxitocin szervezetre gyakorolt hatását (pl. a szívizomsejtek gyorsabban regenerálódnak, természetes gyulladáscsökkentő) és gyorsabban is állunk helyre a kibillent egyensúlyi állapotból. Vagyis a jelenség terjedése mögött húzódó számos ok közül az egyik a feszültség-/félelem-/szorongásszint csökkentése miatti szociális támaszkeresés lehet: a mém által elért „fertőzött” fiatalok többek között úgy oldják szorongásukat, hogy megbillent lelki egyensúlyuk okozóját másokkal is megosztják”. Ez akkor szerencsés egy fiatal esetében, ha olyan felnőtt felé fordul, aki tud tényleges támaszt nyújtani. Rosszabb esetben ilyen segítségre nem számíthat a szorongó tinédzser és csak a kortárs csoportokkal osztja meg azt: saját feszültsége valamelyest csökkenhet ugyan, de a megosztott szorongás így megduplázódott.

A közösségi oldalak tehetnek a legtöbbet az ügyért

Vizsgálatunkban arra kértük a válaszadókat, hogy egy 5 fokú skála segítségével mondják el, „kik és mennyiben tudnák megfékezni, kontrollálni az ilyen tartalmak terjedését és ezzel megóvni a gyerekeket ezektől?” Az alábbi ábra az erre kapott átlagértékeket mutatja a legalább az egyik jelenséggel találkozók körében.

A valamelyik jelenséget ismerő válaszadók (n=376) szerint leginkább a közösségi oldalak üzemeltetőinek lenne lehetősége kontrollálni az ilyen tartalmak terjedését (4,1-es átlaggal). Ezt követik a böngészők, keresők, videómegosztók és a szülők (3,9). Momo elvileg a WatsAppon kezdte terjedését: az ilyen csevegőprogramok üzemeltetőit átlagosan 3,8-as erősséggel tartják alkalmasnak az ilyen jelenségek megállítására. Őket követik a kortárs csoportok (3,6), az okostelefon-gyártók, pedagógusok (3,2), a művészek és a média közszereplői, valamint az állam (2,9 átlagértékekkel). Ez tehát azt jelenti, hogy távolról nézve az okostelefon-gyártókat, pedagógusokat, közszereplőket és az államot kevésbé tartják ütőképesnek a válaszadók a kérdésben.

Érdekesség azonban, hogy a dobogós helyeken osztoznak a szülők és a modern kommunikáció platformjai. Felmerült a kérdés, hogy vajon van-e mintázata a válaszoknak, azaz aki az egyik válaszkategóriát magas pontszámmal értékelte, az rendre így tett-e a többivel is, vagy sem. Ennek feltárására faktoranalízist készítettünk, amelynek eredményeképp igazolhattuk, hogy a vélemények mintázatokba rendeződnek.

A fenti ábra a két feltárt dimenzió által külön-külön reprezentált válaszkategóriákat mutatja aszerint, hogy milyen erősen jelennek meg a dimenzió mentén. Az erősebb gondolkodási dimenzió a „Techno” nevet kapta, mert a böngésző/kereső, videómegosztó, csevegő, közösségi oldalak üzemeltetői, és az okostelefon-gyártók kerültek be. Ez azt jelenti, hogy ha ezek közül az egyikre valaki magas pontszámot adott, vagyis a válaszadó szerint valamelyik „szereplő” sokat tehet a jelenségek megállításáért, akkor nagy valószínűséggel a többire is így gondol. A másik, gyengébb , de statisztikailag értelmezhető dimenziót „Gondoskodó” dimenziónak nevezhetjük, mert az iskola/pedagógusok, illetve a szülők kerültek egybe. További érdekessége e dimenziónak, hogy nem is annyira a szülők, mint inkább az oktatástól várt szerep dominálja: elsősorban az iskolára/pedagógusokra rótt felelősséget kihangsúlyozók adtak magas pontszámot a szülőkre is mint kontrollképes szereplőkre, vagyis egy intézményesítettebb, az oktatáson keresztüli védelem igénye rajzolódik ki. A fiatalok még alakuló, ezért védtelen elméjének és lelkének védelmében a szülők és az oktatás összehangolt szerepe tehát külön is értelmezhető társadalmi elvárás.

A többi szereplő, úgymint az állam, művészek, közszereplők, vagy a kortárs csoportok nem részei ennek a két dimenziónak, maguk pedig nem alkotnak külön gondolatsort. Az emberek tehát nem vélik úgy, hogy a fiatalok maguk között meg tudnák állítani a terjedést és azt sem várják, hogy az állam avatkozzon közbe közvetlenül. Ugyan a véleményformáló értelmiség szerepe megjelenhetne a „művészeken, közszereplőkön” keresztül, de hipotézisként úgy fogalmazhatunk, hogy ez a lehetőség kevésbé áll rendelkezésü(n)kre…

Mindkét dimenzió független a demográfiától, vagyis általános rendező-elveket tártunk fel, amelyek szerint a technológia üzemeltetőitől sokkal inkább várjuk a felvázolt ijesztő jelenségek terjedésének kontrollját, mint a gyerekeket körülvevő, őket nevelő generációtól. Ez egyfelől azt is jelenti, hogy a társadalom már kész helyzetnek tekinti a technológia jelenlétét, de elvárja, hogy ilyen esetekben üzemeltetőik megfékezzék az ártalmas tartalmak terjedését.

Szerző: Kun Miklós, a MediaCom stratégiai igazgatója

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!