Így falja fel a lelked az Instagram

Így falja fel a lelked az Instagram
A social media felületek nagyobb függőséget képesek kiváltani az emberekből, mint a cigaretta vagy az alkohol. Ez pedig nagy szó. Mégis az egész társadalom egy elképesztő lejtmenetbe kezdett, ahonnan nagyon nehéz visszajönni. Ha egyáltalán valaki akar. Mert végülis miért jönne vissza a való életbe? Instán minden szebb és jobb… De biztos ez?

Ma, így 2018 felénél biztosan állíthatjuk, hogy az Instagram vált a legnépszerűbb közösségi oldallá. A fiatalok meg vannak őrülve a platformért, ha van egy fölösleges percük, már javában a hírfolyamot böngészik, vagy az instastorykat pörgetik végig. Abba bele sem gondolunk, mennyi elpazarolt időt emészt fel egy ilyen gyorsnak tűnő rutin művelet, de az emberi természetre, pszichére gyakorolt káros hatásokra is illene odafigyelnünk. Hiszen amellett, hogy ez a legnépszerűbb oldal, a fiatalok körében a legtöbb negatív érzést képes kiváltani. Depresszió, szorongás, kisebbség érzet kéz a kézben járnak az Instagrammal.

A felhasználók kevesebbnek gondolják magukat azoknál a celebeknél, influencereknél, valóságos instasztároknál, akiket követnek. Pedig ha józan ésszel átgondolnák, rájöhetnének, hogy ez köszönő viszonyban sincs a valósággal. Csak egy agyonfilterezett, emojikkal teletűzdelt csillámpóni világról beszélünk, ahol mindenki életéből csak egy nagyon vékony szeletet kapunk. Ilyen módon könnyű boldognak látszani (ez a cél???), ha csak a jó, boldog és mindenfajta nehézségnélküli pillanatokat mutatják meg. Még azok az instaszemélyek is, akik őszintének vallják magukat ebben a „kamu” világban, még ők sem tudnak eleget tenni ennek a bitang nagy őszinteségnek. Nem fognak a legrosszabb napjukról képet föltenni, nem fogja megmutatni, ha az újonnan tesztelt szponzor krém miatt éppen piros kiütéses az arca, és azt sem fogja a kép aláírni, hogy egy teljesen spontán „sétálós” képet mekkora meló volt csinálni.

Mire képes és mire nem a mai ember?
A legdurvább az egészben az, hogy a legtöbben talán ezzel tisztában is vannak a követők közül, de mégis mindenki elviseli, nézi vágyakozó tekintettel, hiába van tudatában a cseleknek, amelyekkel szebbé, jobbá tették azt a képet, azt a pillanatot. És itt, ennél a pontnál fel kell tennünk a kérdést, miszerint ha mindenki tudatában van a befolyásolásnak és a kamu részének, akkor mit irigylünk tőlük? Akkor a boldogság, a boldognak tűnő (!) pillanatok után sóvárgunk? A mai emberek képtelenek a saját életüket kerek egésszé tenni, nem tudják azt a teljességet elérni, amit úgy hisznek hőn szeretett insta diktátoruk igen? És utánozzák őket: vagyis hasonló képeket, ezáltal hasonló élethelyzeteket teremtenek a saját életükben is. Ugyanazokat a tárgyakat veszik meg, ugyanott vásárolnak. Ez olyan folyamat, mint amikor megszületik egy prototípus, és próbálják ugyanazt legyártani, de valahogy mindegyik egy kicsit más. Ez történik ma is.

Az emberek ahhoz hasonulnak, akit követnek, akiben megbíznak és akit „ismernek”. Na, akkor itt temethetjük el az egyéniségeket, a saját, önálló gondolatokat és a reményt, hogy ez változni fog. Tehát insta posztokban gondolkodunk. Még mielőtt megtörtént volna az esemény, amiről posztolni szeretne, már akkor tudja, mit fog hozzáírni, milyen filtert húz rá, bejelöli-e a helyszínt vagy sem, tesz hozzá emojit vagy inkább csak agyon szívecskézi. Telefonnal a kézben várja azt a bizonyos pillanatot, hogy megörökítse, és egy mozdulattal már tolja az instára. Mindegy miről van szó. A gyerek első lépéséről, egy jól elkészített ebédről, egy beállított-spontán képről egy „instárakötelezőfelrakni” nevezetesség előtt. Ha pedig nem sikerül elsőre, addig próbálgatja és ismételgeti, amíg végül sikerül. De ezt nem éli meg. Egy stressz az egész, hogy vajon jó kép lett-e, biztos megfelelő klisés idézetet választott-e, lesz e elég like és komment. Ez alatt az idő alatt pedig pont annyit ér el, hogy elszáll a pillanat varázsa, az a bizonyos öröm semmivé foszlik, amit akkor érez a szülő, amikor megteszi gyermeke az első lépést. Levideózta, de nem élte meg. Visszanézheti, de nem lesz ugyanolyan.

Lőtt egy képet a naplementéről, csak lemaradt az egészről
A naplementéről lőheti a legjobb képet instára, de ezzel csak annyit ér el, hogy ő is onnan lesz kénytelen visszanézni, mert a Nap lement, ő pedig végig a képernyő mögül nézte. Átestünk a lónak arra az oldalára, ahol kőkeményen mi vagyunk a technikáért, és nem mi érte. Nem élünk, maximum csak túlélünk egyik poszttól a másikig. Mert ezt az insta-létet semmiképp sem nevezném életnek. Mert lehet, hogy tökéletes életet építtettünk fel az Instagram profilunkon, de a saját életünk egy kipipált lista, hogy ezt is és azt is megéltem, de jó. És ha a like-ok öröme elmúlik, nem marad más, csak az üresség, és ezt a szürkeséget semmilyen filter nem tudja újra színessé varázsolni.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Maurer Fruzsina

Maurer Fruzsina vagyok, 21 éves gyakornok. Idén a második évemet fejeztem be a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció – és médiatudomány szakán. Az szakosodásnál a multimédia ...