A mobil sapiens: az okostelefon butít?

A mobil sapiens: az okostelefon butít?
Okostelefonjaink lettek azok a multifunkciós eszközeink, melyek számtalan készüléket helyettesítenek egymagukban, megkönnyítve életünket. Szükségünk van mobilra a munkavégzéshez és a telefon adta lehetőségek elérhetőbbé teszik számunkra a szeretteinket. Van azonban még egy terület, melyre kihatással vannak okos eszközeink, és ahol már csak akkor észrevehető a hatás, ha gyökeres változásokat hozott. Ez pedig az önmagunkkal való kapcsolatunk. Geszvein Erika pszichológus cikke, 1. rész.

Hogyan töltötték el az időt az emberek az okostelefonok elterjedése előtt, ha éppen egyedül voltak? Mit csináltak a villamoson, a buszon, a dugóban ülve, az orvosi váróban? Mikor gondolkodtak, mikor tervezték meg a napjaikat, hogyan lehetséges, hogy lassabban éltek, és nem voltak folyton időzavarban?

A telefonjaink csökkentették a kiszolgáltatottság érzését, autonómabbá tettek, növelték a rugalmasságunkat és segítenek, hogy hasznosabban töltsük az időt, hiszen elég előkapnunk, hogy megnézzük az időjárás-előrejelzést, fotót készítsünk, vagy rendeljünk egy pizzát. Arra is rávesznek azonban, hogy ahelyett, hogy üres perceink révén feldolgozási lehetőséget adjunk önmagunknak, például, hogy megfogalmazzuk egy találkozás tanulságait, maradunk befogadó üzemmódban és valós élményeink helyett virtuális élmények után futunk, mintegy túlingerelve az agyunkat újabb és újabb impulzusokkal.

A legrövidebb út gyakran a mobiltelefonhoz vezet
Amikor céllal keresünk valamit, például éhesek vagyunk és be akarunk ülni egy étterembe, egy valódi szükséglet hajt minket a túlélésért. Ilyenkor a jutalomra, az étel puszta lehetőségére utaló bármilyen apró jel, az étterem táblája, az utcára áradó illat, vagy csupán az étel gondolata is elég ahhoz, hogy az agyunk máris egy dopamin nevű neurotranszmitter anyagot kezdjen el kibocsátani annak érdekében, hogy a túlélésért a megfelelő ingerekre terelje a figyelmünket, nehogy megfeledkezzünk az éhségünkről. Az, hogy sóvárogni kezdünk, mert vágyunk az ételre, mindaddig létfontosságú, amíg valóban fizikai éhséget érzünk, és nem keverjük össze az ingeréhséggel, azzal a vággyal, hogy történjen valami, ami jó érzést okoz. Amikor ingeréhségben szenvedünk, és jutalom után kutatunk, az agyunk ugyanúgy komolyan vesz minket, mintha éheznénk, aktivizálja a jutalomkereső központunkat, élénké és figyelmessé tesz minden olyan ingerre, ami a legrövidebb úton csökkentheti a belső feszültségünket. Ez a legrövidebb út gyakran a mobiltelefonunkhoz vezet. Nem kell átgondolnunk, mi a belső feszültségünk oka, mit szeretnénk valójában. A befelé figyelés helyett, ami átmenetileg erősítené az ingeréhségünket, kifelé fordulunk, és olyan ingereket töltünk magunkba, ami éppen a hírfolyamunkon szembejön velünk, csak hogy csillapodjon a belső űr.

Amikor legközelebb ingeréhségben szenvedünk, az agyunk már emlékezni fog, hogyan reagált korábban, és halad az ismerős felé. Emlékeztet minket, hogy milyen jó, hogy lehetőségünk van rá, hogy megtaláljuk, amire vágyunk, elővételezi azt a sok lehetséges izgalmat, ami után sóvárogva automatikusan a telefonunkért nyúlunk. Szorongás és öröm egyvelege keveredik bennünk, ösztönös, túlélő üzemmódba helyezkedett agyunk takarékra áll és átveszi az irányítást a sok energiát igénylő tudatos, tervező énünktől.

Nem a megtalált tartalom okoz örömet, hanem maga a vadászat
Az ingerfüggő agy nem tud megállni, rendszerezni, feldolgozni, visszhangokat várni, érezni akkor, amikor annak ideje van, csak akkor, ha már túltelt, és ilyenkor vagy takarékra áll (csökkenti a figyelmi kapacitásunkat, beleszól az alvásritmusukba) vagy drasztikusan határt szab (alkalmazkodási zavart és önkontrollhiányt okoz). Amikor a telefonunk kijelzőjét kényszeresen görgetjük, gyakran nem a cél, hanem az út a lényeg. Nem a megtalált tartalom okoz örömet, hanem maga a vadászat, mely azzal kecsegtet, hogy talán ez az a pillanat (kép, poszt, cikk, hozzászólás), ami jó érzést okoz majd egész napra. Azonban mivel a függőség egyik velejárója a hozzászokás, ugyanazon hatás eléréséhez egyre többre van szükségünk – főleg, ha nem kaptuk meg, amit kerestünk, azt a jó érzést, ami majd beragyogja az egész napunkat.

Innentől az önstimulációé a szerep, és lassan szokásunkká válik, hogy amint ingeréhséget érzünk, a mobilunkat vegyük elő, hátha általa valami örömtelit találunk. Mivel az agy jutalomközpontja minden új és változatos ingerre bekapcsol, már az is elég, ha kapunk egy értesítést egy like-ról, máris domapinvadászatba kezdünk, elővételezve, hogy ettől kicsit jobban érezzük majd magunkat – így fordulhat elő, hogy akár órákon át nyomkodjuk a telefonunkat újabb és újabb ingerre vadászva. Még ha a folyamatnak nem is az vet véget, hogy megtaláltuk, amit keresünk, hanem hogy elfáradtunk, legközelebb is újra ezzel a már jól megszokott módszerrel próbálkozunk.

A telefonunk nyújtotta lehetőségek addig tesznek szabaddá, amíg hatalmunkban áll kontrollálni őket. Onnantól számít függőségnek, amikor kényszeres viselkedési szokásokat alakítunk ki általa, azaz nem tudjuk megállni, hogy mobilozzunk akkor, amikor valójában nincs konkrét célunk vele.

Figyelje meg, mit érez, amikor a telefonjáért nyúl, és fogalmazza meg, mit vár! Ha képes rá, hogy néhány napon át megfigyelje a saját mobilozási szokásait, és eldöntse, szabadságot vagy kötöttséget okoznak-e, nem fog mobilfüggővé válni. Ha pedig úgy érzi, hogy már függővé vált, olvassa el következő cikkemet, amelyből megtudhatja, mikor számít komolynak a függés és mit tehet ellene.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Geszvein Erika

Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológus, relaxáció terapeuta, tréner. A Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakán szerzett diplomát klinikai és interperszonális szakirányon, ...