Én itt lakom! – avagy Pál Feri atya az én-buborékról

Én itt lakom! – avagy Pál Feri atya az én-buborékról
A kapcsolatokon keresztül fejlődünk, ennek ellenére egyre többen esnek a saját egójuk csapdájába. Újabb előadás, ami alapos magunkba nézésre, az életről való gondolkodásra bírta közönségét a 22. Media Hungary konferencia második napján.

 

Pál Ferenc előadását egyszerűen képtelenség a szokásos sémát követve, szimpla konferencia előadásként kezelni. Sőt, talán jó előre le is szögezném, ez egy vállaltan szubjektív, élményközpontú összefoglaló a konferencia egyik igazán rendhagyó fellépéséről, illetve annak üzeneteiről.

A felnőtt ember tudatába bevésődött, hogy az „én, én, én” felkiáltás, az a norma, ami alapján az életünket menedzselhetjük. Ülünk a saját kis buborékunkban, legyen szó a munkahelyünkről, a családi közegről vagy épp egy konferenciáról. A többség mással sincs elfoglalva, minthogy a személyes igényeinek kielégítését hajszolva, tudatosan – mi több, leginkább tudat alatt – egyszerűen kizárjon másokat.

Na, de mégis hol van az „én” határa? Technikailag az én az, amire mi annyira büszkék vagyunk, és verjük a mellünket, hogy „én egy személyiség vagyok, én ilyen és ilyen vagyok”. Ez azonban Pál Feri atya olvasatában hirtelen fordul egyet. Az embert ugyanis nem saját maga formálja azzá ami, hanem az emberi kapcsolatok. Azok a kapcsolatok, amelyek folyamatosan reflektálnak az egyénre.

Nem véletlen hozza fel a gyerekek példáját, és egy helyzetkomikumot a családi életből, hiszen a családi a legszorosabb kapcsolat, amelynek minősége egész pici kortól kezdve elkísér, és leginkább alakítja személyiségünket.
Történt ugyanis, hogy egy baráti vacsorára volt hivatalos. Sokgyerekes család, az apraja hamar eltétetett aludni arra az estére. Csakhogy, a gyerek nem úgy működik, mint a saját „boldogság-statégiáját” kialakító anyuka, aki úgy tervezte, végre a porontyok nélkül, felnőtt társaságban töltheti az estét férjével és ismerősével. A gyerek nem disztingvál, ha a szükség úgy hozza, ő bizony nem az alvásra koncentrál. Tehát az egyik kislány újra és újra kicsoszogott, várt pár jó szót a szülőktől, majd visszakerült az ágyba. Sokadik ilyen alkalommal azonban az anyuka nem bírta tovább, és a vártnál vehemensebben reagált gyermeke „engedetlenségére”: Te mit keresel itt? A kislány persze nem volt erre felkészülve és jött a spontán, gyermeki válasz: „Én itt lakom!”
Ez az a pont, amikor döntéshelyzet elé kerülünk. Vagy kitartunk saját konok elhatározásunk mellett, hogy „kislányom, de márpedig neked az ágyban a helyed”, mert nekem (az én-nek) az lenne a jó, hogy… Vagy pedig elengedjük az egónkat, ráeszmélünk, hogy ez már nem rólunk szól, hogy mennyire zseniálisan belekontárkodott a tervünkbe a saját gyerekünk. A buborék kipukkan, meglátjuk a személyt a szituáció mögött és elkezdjük átadni magunkat a kapcsolatnak.

Mondanom sem kell, ki ne nevetne egy ilyen sztorin, ki ne értené meg miért nevette el magát az anyuka is, hiszen tökéletesen leírja a szülő-gyermek kapcsolat esszenciáját, ugyanakkor meglehetősen tanulságos, hogy mi az a pont, amikor már nem az „én” lesz a prioritás.
Másik fantasztikus példa arra, hogy milyen szituációban csúcsosodik ki leginkább az egónk csillogása, maga a házasság, vagyis, technikailag a házasságkötés pillanata. Pál Ferenc egyik nemet sem kímélte, esketései során a következő sémákkal találkozott legtöbbször. Az ara szemszögével kezdi, ahol is a nő, eskütételében leszögezi, hogy itt mindenki színe előtt életre szólóan esküszik, hogy IGEN, a „Dezső” lesz az, aki majd őt egy életen keresztül szeretni fogja. Tehát: találtam egy férfit, aki boldoggá tesz. Míg a vőlegények zöme sem jobb a Deákné vásznánál, ugyanis a tipikus férfi eskü alapgondolata, hogy mindenki színe előtt esküszik, hogy ez a nő lesz az, aki majd egy életen keresztül, jóban-rosszban a karrierjét egyengeti. Tehát: találtam egy nőt, aki majd áldozatot hoz – énértem. Innentől kezdve azonban súlyos tendencia, hogy sem a nő, sem a férfi nem tekint személyként a párjára, mindössze egy eszközként, aki majd boldoggá teszi, illetve karrierista hajlamában támogatja, alárendeli magát.

Csakhogy mi emberek nem így működünk. A személy, nem önmagától lesz személy. Az „én” az emberi kapcsolatok által formálódik, és tulajdonképpen a másik ember, a társas kapcsolat tükrözi vissza mindazt, amivé mi válunk. Lehet robotkutyánk, robotnagyink, vagy – mint itt a Media Hungary-n is hallottuk: robotszeretőnk –, de a gép sosem lesz az az ember, aki segít, hogy fejlődjünk, hogy személyünkben többek legyünk.

A túlzott tárgyi ragaszkodás – lévén sokszor emberi kapcsolatainkban nem találjuk meg azt, ami az egónk által elképzelt igényeket kielégíteni – ahhoz vezet, hogy a körénk vont buborék csak még opálosabbá váljon, elszigeteljen a társas faktortól, a mai kor túlzottan is énközpontú világát szolgálva.

Slusszpoén: az előadás után kávézni tömörülő résztvevők többsége bizonyfurakodott, nyomakodott és csak kora délelőtti kávé adagra koncentrált – azaz 4-5 perccel az impulzív előadást követően a többség máris „vissszaesett”. Véletlen? Aligha. Tehát igenis merjük kipukkasztani azt a buborékot, hiszen az igény megvan rá, hogy tegyünk egy lépést a másik felé. Mindannyian kapcsolatokból születtünk, kapcsolatok által fejlődünk és fejlesztünk másokat. Figyeljünk oda egymásra – legalább elsőként a kávéautomata előtt...