Baracskai Zoltán 2015. március 3.-án az Evolution konferencián nyitja meg a HR és cégvezetés termet és tart key note előadást.

- Mert mégis csak emberek vagyunk. Az Evolution konferencián az ezt a témát körbejáró teremben tart nyitó előadást. Önnek mit jelent ez a mondat?

- Annyit, hogy a glokális világban is meg kell maradnunk embernek.

- Glokális?

- Igen a globális és a lokális világok összessége. Valahol a kettő összeér. Például, ha nézem a super bowlt, akkor azon globális világba tartozom, akik szintén ezt a programot választják, de közben a saját szűkebb környezetemben, lokálisan is a nézők között vagyok. Azáltal, hogy bekapcsoltuk a tévét részesei vagyunk a globális világnak. Egyébként tudta, hogy a meccset a helyszínen néző néhány tízezer emberből ötezren magángéppel érkeztek oda?

- Nem, de ez tényleg érdekes. Az ember mindenáron tartozni akar valahová?

- Igen. Család, barátok, a szomszédok, a munkahely, mindig tartozni akarunk valakikhez. Sokan azt mondják, hogy az internet nyitott utat a globalizációnak, de valójában az első forradalmat a tévé hozta. Azzal, hogy bekapcsoltuk, részesei lettünk a világnak, miközben benne voltunk a kis lokális közösségünkben is. Van erre egy példám. A 80-as években bementem egy szaunába Szarajevóban, és bejött a helyi sztárszínésznő is. Persze mindannyian, akik benn voltunk, tudtuk ki ő.  Két fiatalember közül az egyik megkérdezte a másikat: ismered a színésznőt? Hogyne, az éjjel ott volt a hálószobámban – válaszolta a másik. Mindannyian felnevettünk, valószínűleg a színésznő jó humorú lehetett, mert ő is nevetett. A fiú később hozzátette: a tévében. Ez tipikusan globális, lokális játék. A globális világból ismertük mindannyian őt, a lokális kis közösségünkben.

- Ön szerint ebben a glokális világban miért dolgozik az ember? Pénzért?

- A pénz nagyon fontos dolog, de nem a lényeg. Kísérletképpen egy menedzserképzésen Angliában egy napra munkát cseréltek a jelenlévők. A jobban fizetettek meg voltak rökönyödve, hogy tudnak ilyen örömmel dolgozni azok, akiket sokkal kevésbé fizetnek meg, mint őket. A pénz persze kell, szükség van rá bizonyos határig, de ha én kétszer annyit kapnék egy óráért, mint most, akkor sem jönnék ide két taxival. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik a jól fizetett munkahelyet lecserélik, vagy lecserélnék egy jó munkára. Az ember a szenvedélyes munkát keresi, azt, amiben jól érzi magát, ami élményt hoz, amiben nem szorong, vagy nem unatkozik. És természetesen mindezzel nem azt mondom, hogy szegénynek lenni jó. Minden mondanivalóm egy határ fölött érvényes.

- Az emberek többsége ön szerint ilyen munkahelyen dolgozik?

- Az emberek többsége betanított szellemi munkát végez. A munkaköri leírásukban részletesen le van írva, hogy mi a munkájuk. Jól mérhető, ellenőrizhető, hogy elvégezték-e. Ha egy kicsit többet végeznek el belőle, kapnak egy kis jutalmat. Szóval elvannak. Amikor több helyen is kifejtettem, milyen nehéz lehet az ilyen munkát végzőknek, szóltak, hogy ne sajnáljam őket, mert ez nekik jó, ők ezt akarják.

- És tényleg jó?

- Kiégnek egy idő után. Kiégnek, mint ahogy azok is, akik éjjel-nappal dolgoznak, mert szenvedélyesen szeretik a munkájukat. Kell a pihenő. Ha valaki mindig dolgozik, már korán reggel ideges a dugóban, majd este 8-ra hazaér, mindenképpen durran valahol. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik mintha menekülnének otthonról a munkahelyükre. Ilyenkor is meg kellene találni azt az elfoglaltságot, ami kikapcsol. Nem lehet állandóan dolgozni. A fiatalokat meg erre kényszerítik. Meséli nekem a múltkor egy fiatal srác, hogy a munkahelyén a munkaidő lejárta után egymást lesik a főnökkel, hogy ki áll fel hamarabb. Mi ennek az értelme? Miért kell benn maradni, úgy csinálni, mintha…

- A szenvedélyes munkának is van határa?

- Persze. Mindenkinek szüksége van valamilyen kikapcsolódásra. Az ilyen ember azt mondja, most még dolgozom ilyen hajtásban pár évet, és majd később a fecskéket nézegetem a parkban. Fenéket. Lehet, hogy el sem jut odáig az illető. Amerikában milliárdokat költenek stresszkezelésre. Ön szerint a mai fiatalok vajon hány százaléka volt már pszichiáternél? Szerintem sokan.

- Nem segít ezen, hogy a legjobb munkahelyeken már kikapcsolódásra szolgáló szobák, eszközök vannak?

- Nem gondolom, hogy ha itt lenne egy billiárdasztal, és mi az interjú előtt billiárdoznánk egy órát, akkor ez a beszélgetés jobban sikerülne. Ha itt a billiárdasztal, akkor muszáj nekünk kettőnknek játszani, nem játszhatok mással, hiszen nincs itt más. Minden olyan dolog, ami kényszer, az nem kikapcsolódás. Nem hiszek ebben. Nem hiszem, hogy a kötelező ping-pong majd javít a stresszemen.

- És a kötelező tréningek? Azok is kényszerek?

- Nem értem, hogy gondolhatják, ha utálok valakit a munkahelyemen, akkor egy hétvégi team building hatására imádni fogom. Nem bírom, amikor a wellness szállodákban a kollegákkal kell együtt szaunázni, reggelizni, együtt viseljük a csokornyakkendőt, vagy pont a farmert. Amit megmondanak.

- Mi a véleménye a távmunkáról?

- Annak idején, a 80-as években olvastam egy könyvet, amelyben pont az otthoni munkáról írtak. Mondtam benn egy kávé mellett a kollegáimnak, hogy milyen hülyeség az, hogy itt az egyetemen mindenkinek van egy szobája, fűtenek ránk, ott ücsörgünk benn, és alig várjuk, hogy valaki bejöjjön hozzánk. Miközben a mi munkánk a tanteremben van, a többit otthon is megcsinálhatnánk. Nem arattam osztatlan sikert, az egyik kollegám azt mondta, mit szólna ahhoz a tinédzser gyereke, hogy nem megy be dolgozni.

- Azóta azért változott  a hozzáállás.

- Igen. Két dolgot vettem észre ezzel kapcsolatban. Egyrészt sokkal keményebb ellenőrzés alatt van az, aki otthon dolgozik, mint aki benn. Ha benn ülünk, tudunk egymásról, de aki otthon van, arról azt feltételezik, hogy nem végzi rendesen a dolgát. Holott, ha van ideje mást csinálni, akkor az ő munkája nem tudja kitölteni a 8 órát. Másrészt viszont, akik otthon dolgoznak, nem tanulnak meg a szervezettel kapcsolatban fontos dolgokat. Ki mire ugrik, milyenek a hatalmi pozíciók, nem ismeri meg az embereket, magát a szervezetet. S ez sem túl jó dolog. Őszintén szólva, én egyikben sem érezném jól magam, sem ott, ahol kötelezően billiárdozni kell a kollegákkal és remekül érezni magam, és otthon sem, távmunkában.

- Ön szerint a munkára milyen hatással van a facebook? Az, hogy akár a magánéletünket is ellenőrizhetik a munkahelyen?

- Ezt mi akarjuk, mi megyünk fel, posztolunk magunkról olyan dolgokat, amiket szeretnénk. Ha nem akarnánk, nem csinálnánk, a következményeivel pedig számolni kell.

- Ön miként választana ki magának egy kollegát? Megnézné például a facebookon?

- Az én tapasztalatom az, hogy 32 munkatársból négyet választottam jól. Ez nem azt jelenti, hogy a többi rossz volt, azok is megfelelőek voltak, csak másra, máshol, mással. Én nem a facebook segítségét vettem igénybe munkatársaim kiválasztásakor, hanem a saját Doctus nevű mesterséges intelligencia alapú programomat. Ebbe beleírtam azokat a tulajdonságokat, amelyek nekem fontosak egy jelöltben, és azokét is beírtam, akik beváltak. Az jött ki, hogy nekem egy tanársegédben az az igazán fontos, hogy „volt gyerekszobája”. Azt értem ez alatt, hogy volt egy hely, ahol szabadon játszhatott, eleresztethette a fantáziáját, szárnyalhatott a képzelete. S valóban, ez tényleg lényeges számomra. De mondok egy másik példát. A határőrségnél határoztuk meg, hogy milyen járőr kell nekik, beírtunk vagy 30 tulajdonságot, amit a tapasztalatok alapján fontosnak tartottak. S az jött, ki, hogy kiemelten fontos az unalomtűrés. Aki nem tűri az unalmat az nem lesz jó útlevélkezelő.

- Hogyan működik a Doctus program?

- A HR-es elvárásai alapján beírjuk azokat az elvárásokat, amivel az adott munkakörrel kapcsolatban rendelkeznie kell a pályázónak. Általában van vagy 20-30 ilyen, s a gép a legtöbbször 5-6 olyan elvárást dob ki, amelynek az adott munkakörben dominánsnak kell lennie. De ezek nem olyan típusúak, hogy: tudjon bánni a számítógéppel. Ezek valóban emberi tulajdonságok.

- Egyáltalán szükség lesz HR-esekre? Már ma is sok mindent gépek csinálnak.

- Kell, hogy legyen olyan, aki az emberekkel foglalkozik. Akkor jó, ha a ő a „negyedik ember” a szervezetben. Első a főnök, majd a második, harmadik helyen a pénzügyes és a gyártásért, szolgáltatásért felelős vezető van, a negyedik pedig a HR-es. A munkaköre viszont átalakulhat. A jövőben a ő lesz a CLO, ahol az L a learning. Vagyis, a központi feladata a szervezetben lévő személyek továbbképzése kell, hogy legyen. Az, hogy most eszközöket ad az aktuális főnökök kezébe, hogy azok miképp értékeljék a munkatársaikat, szerintem hülyeség. Például ez a 360 fokos vizsgálat is. Ha a főnök nem tudja egyébként is, hogy milyenek a munkatársai, akkor alkalmatlan a feladatára. Nem kell ehhez 360 fok. A HR-esnek azzal kellene foglalkoznia, hogyan tudnak majd többet és többet tanulni és tudni az alkalmazottak. Ennek kapcsán jut eszembe, hogy utálom ezt a kötelező önéletrajzi formát.

- Mit utál benne?

- Néhány tízezer forintért megtanítanak elvárt önéletrajzot írni, lassan valóban teljesen egyforma lesz az összes önéletrajz a sablonok miatt. Így viszont nem lehet szelektálni közülük, már megint be kell hívni az összes jelöltet, ha választani akarunk közülük. Én azt kérdezném, mi az, amit nagyon fontosnak tartasz magadról, de sose merted beírni az önéletrajzodba. Na, ennél a kérdésnél kinyílik a világ, és kiderül milyen is valójában az ember.

- Hogyan értékeli, hogy egyre többen hagyják el az országot és mennek külföldre dolgozni?

- Én ezt kicsit másként látom, mert én is bevándorló vagyok. Mi nem valahova megyünk, hanem valahonnan el. És ez nem ugyanaz. Ha a rossz párkapcsolatból kilép valaki, akkor nem a szomszéd csajhoz megy, hanem a jelenlegiből el. Hogy éppen a szomszéd csaj van ott, az egy más dolog. De a legfontosabb momentum az innen el. Elmentünk, mert ahol voltunk, ott nem tudták teljesíteni az elvárásainkat. A baj ezzel az, hogy amikor visszamegyünk, mert esetleg ott sem jó, akkor gúnyosan fogadnak: na, mi van, ott sem voltál jó? Sokan ezért nem térnek vissza. Inkább vállalják a rosszabb körülményeket, hogy ezzel ne kelljen szembesülniük. Ahelyett, hogy teljesen normális lenne, ha jönnek, mennek az emberek.

- Akkor a legtöbben már vissza sem fognak térni?

- Dehogynem, majd ha megváltoznak az elvárásai, akkor azok itthon teljesülnek. Van aki ott sikeres lesz, és nem jön haza. Van olyan is, aki tényleg komoly karriert épített kinn, és mégis hazatér. De van akinek nem jön be. Nekem nincs bajom, ha valaki szívsebészként kimegy Londonba mosogatni. Ha még egy év múlva is mosogat, és neki ez jó, akkor maradjon. Bajom azzal van, ha ez neki egyáltalán nem megfelelő, s mégis ott ragad és megpenészedik. Az lenne az ideális, ha 2-3 év múlva visszajönnének, és világlátott szívsebészei lenne ennek az országnak– sok minden elsajátítható mosogatás után is. Ha valaki hazatér, mert nem sikerült kinn, nem kellene gúnyosan fogadni.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!