A szavak ereje, avagy lehet-e digitalizálni a nagymamát? – interjú Benkő Vilmossal

A szavak ereje, avagy lehet-e digitalizálni a nagymamát? – interjú Benkő Vilmossal
„Az érzelem viselkedésben, testtartásban is megnyilvánul. Egy idő után ezekből kikövetkeztethető, mit érez az ember legbelül. Elképzelhetőnek tartom, hogy az érzelmeket is lehet algoritmizálni” – véli Benkő Vilmos, a Speak Academy alapítója.

- Bizonyára olvasóink között vannak olyanok, akik még nem találkoztak a neveddel. Hogyan jellemeznéd Önmagadat? Mit kell tudniuk rólad?
- Elégedett, boldog üzletember vagyok sok álommal, sok tervvel, és akinek olyan emberekkel van szerencséje dolgozni, akik segítenek és közreműködnek ezeknek az álmoknak, terveknek a megvalósításában.

- Tudni lehet rólad, hogy USA-ban születtél és ott nőttél fel. Milyen hatással volt ez a személyiségedre és a jelenlegi életedre?
- Viccesen azt szoktam mondani, hogy a hardver magyar, a szoftver pedig amerikai. Első reakcióknál kapom rajta magam, hogy kevés mindenre mondom, hogy lehetetlen. Körül vagyunk véve a haladás temérdeknyi pozitív példájával legyen az a gyógyítás, a kommunikáció vagy a közlekedés terén. Az optimizmus megfertőzöttje vagyok, hiszem hogy javulhat a helyzet. Ezt a szemléletet pedig ottani emberek segítségével formáltam. Vannak köztük tanárok, magyar és nem magyar üzletemberek, lelkészek, sportolók. Határozottan állítom, hogy nehéz olyanokkal együtt szárnyalni, akik nem hisznek egy jobb jövőben és nem érzek, hogy ebben részük lehet. Én többek között ezt kaptam az USA-tól.

- Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért jöttél haza? Miért választottad Magyarországot?
- Ennek egyik oka, hogy itt van a családom. A másik ok az, hogy Magyarország kiváló műhely. Sok olyan ember van ebben az országban, aki ügyes, talpraesett, tud gondolkodni, jó észjárású. Velük könnyebb Magyarországon találkozni, mint egy sokkal nagyobb országban, ezért számomra ideális itt a környezet. Szeretem az országot, hiszen sok emberrel tudok együtt gondolkodni, fejleszteni, mivel itt vannak a közelben.

- Magad mondtad, hogy elégedett, boldog üzletember vagy. Sokak számára azonban ezek a kijelentések teljesen megfoghatatlanok. Számodra mit jelent valójában a boldogság?
- Amikor egy általam kitűzött irányba haladok, az jó érzéssel tölt el. Egyszerűen csak érzem, miközben ezt senki nem akarja kívül rám erőltetni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy „megmarketingolni” kell a nap végén: „Jól tettem? Most mit tennék?” Nem. Csak élni kel és minden pillanatban jól és jót cselekedni.

- Igen, gyakran elfelejtjük, hogy a boldogságért tenni kell és a saját boldogságunk kulcsa nálunk van, vagy éppen annyira keservesen követjük a céljainkat, hogy magáról a boldogsáról feledkezünk meg.

- Igen, ez nagyon igaz. Ezért van az, hogy konkrét lépéseket teszek az életvitelszerűen előre kitűzött céljaim felé és ez szinte garantálja, hogy a boldogság menet közben is rendelkezésemre álljon, ennek köszönhetően nem kell megvárnom a konkrét cél elérését.

- Olyan típusú embernek tűnsz, akinek számtalan célja, megvalósítandó terve van az életben. Mit jelent számodra a cél?

- A cél az az elképzelés, ami megfelel a valóságnak. Azaz a saját képességemhez képest egy elérhető lépés, fejlődés, termék, kapcsolat létrehozása. Tehát sok formát ölthet ez a cél – de célok nélkül nem lehet elképzelni, hogy valaki képes előrehaladni, mert nem tudja, hogy merre van az előre. A célok irányt mutatnak az embernek, hogy mindig tudja merre haladjon. A cél a legjobb iránytű. De a legfontosabb az, hogy nem szabad, hogy 10 vagy 50 vagy 100 célja legyen az embernek. Keressünk néhány olyan főbb célt, ami leköti az időnket és ami reális erőfeszítéssel megoldható.

- Minden szavad, gesztikulációd, kijelentésed a helyén van és arról árulkodik, hogy tisztában vagy a képességeiddel, magaddal. Ez nyilván nagy önbizalomra vall. Fontos számodra az önbizalom? Hogyan tudod ezt kamatoztatni?

Az önbizalom számomra az a szikra, ami lehetővé teszi, hogy felelősséget tudjak magamért vállalni egy bizonyos szituációban. Ha szeretnék megtanulni síelni, akkor az önbizalom az a belső erő, ami megengedi, hogy a sebességemet növeljem, és érezzem, hogy megfelelő tanulás után képes vagyok bármilyen körülmények között megállni. Amennyiben nyilvános beszédről van szó, akkor ez az önbizalom az, ami lehetővé teszi, hogy kimenjek és tudjam, hogyha véletlenül valamilyen galiba van, vagy elfelejtek valamit, lesz bennem annyi lendület, vagy a rendelkezésemre fog állni annyi jó ötlet, hogy a megfelelő pillanatban képes leszek valami odaillőt mondani. Abban az esetben, ha ez az önbizalom hiányzik, akkor sokszor el sem tudunk indulni, annyira bénítólag hat ránk. Az önbizalom így számomra egy eszköz arra, hogy belevágjak, még ha bizonytalannak is látom az ügy kimenetelét.

- Kimondhatjuk azt, hogy elégedett, boldog és mind emellett sikeres ember vagy. Mit jelent számodra a siker?
- Számomra a siker kicsit összefügg a boldogsággal. A siker, ha a kitűzött cél felé haladva rendszeres számadással igazolni tudom magamnak azt, hogy ezeket a célokat vállaltam, amelynek irányába konkrét lépéseket megtettem.

- A siker felé vezető konkrét lépések... ez az a dolog, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Mit teszel Te a sikerért? Van esetleg valami praktikus tanácsod az olvasóink számára?
- Én például meglehetősen tudatosan próbálom élni az életem, a naptáramban a különböző bejegyzéseknél különböző színeket alkalmazok. Elég ránéznem, és egyetlenegy pillantással látom, hogyan fogom beosztani az adott napon időmet. Tehát a siker nem csak a kitűzött cél felé haladás, hanem egy olyan módszer, amivel magunknak is visszaigazolhatjuk, hogy valóban haladunk.

- Véleményem szerint a legtöbben a retorikai képzéseidhez, a nyilvános beszédeidhez kötik a nevedet. Mi motivált, amikor a beszéd erejéről kezdtél el oktatásokat, tanfolyamokat indítani?
- Néhány évvel ezelőtt Dallasban éltem, amikor egy baptista templomban hallottam egy híres amerikai motivációs előadót, Zig Ziglart. Tőle származik az mondás, mely szerint: „Bármit elérhetsz az életben, ha először másnak segítesz elérni azt, amit ő szeretne.” Észrevettem, hogy sokan kényszerből adnak elő, kiállnak, próbálnak beszédet mondani, de egyszerűen nem sikerül nekik. Félnek, nem készülnek fel kellőképpen, nincs struktúrája a mondanivalójuknak. Néhány ismerősömnek szóltam, hogy én ehhez egy picit értek, és szívesen segítenék nekik. Örömmel éltek a lehetőséggel. Először nekik kezdtem segíteni, majd éreztem, hogy a saját önbizalmamat, a saját előadói készségemet is faragom. Ekkor kialakult egy önfejlesztő, öngerjesztő folyamat: minél többet segítettem másoknak, annál jobb volt a felkészültségem a következő előadásomra.


- Számtalan ember a saját konfortzónáján belül mozog, érzi jól magát, gyakran fél az ismeretlentől. Te szívesen kilépsz a saját konfortzónádból?
- Életem során azt tapasztaltam, hogy a komfortzónán kívül lehet a legérdekesebb emberekkel találkozni. Attól azonban, hogy valaki a komfortzónáján kívül is mozog, nem biztos, hogy megoldotta a félelem kérdését. A legfontosabb az, hogy ennek ellenére is vállalja a kihívást. Én ezt a helyzetet kimondottan inspirálónak találom, hiszen általa olyan emberekkel találkozhatom, akik szeretnének valamit a saját életükön, akár az országukon javítani. Én ilyen emberekkel szeretném körülvenni magam.

- Olvasni lehetett arról, hogy gyakran jársz fogvatartottaknak előadást, képzést tartani. Adódik a kérdés, hogy miért éppen ide? Számodra ez kihívást jelent?
- Azért kezdtünk el körülbelül hét évvel ezelőtt járni a fogvatartottakhoz a börtönbe, mert olyan helyet kerestem, ahol igazán „leamortizált” embereket lehet motiválni, megérinteni. A börtönbe semmiféle digitális eszközt nem vihetünk be, tehát teljes egészében csak analóg módszerek állnak rendelkezésre. Ezek közül a két legfontosabb: a visszacsatolás és a figyelem. E kettő teszi lehetővé, hogy ezeket az embereket 10-15 börtönév után is megérintsük. Inspiratív volt számomra látni, hogy meg lehet értetni velük: másra is képesek. Elkezdtem erről többeknek beszélni, és ők is kedvet kaptak. Most már egy elég komoly csapat jár be rendszeresen képezni a fogvatartottakat.

- Analóg módszerek, egy digitális világban. Furcsa, már szinte szokatlan gondolat, mégis annyira igazi. Néha talán valóban nem ártana lelassítanunk és az érzelmekre, a társas kapcsolatokra koncentrálnunk. Talán már epekedünk a valóságos, emberi érzelmek iránt.
- Talán azért, mert annyira digitális világban élünk, hogy egyre jobban érezzük a valódi érzelmek hiányát. Sokat lehet hallani, hogy a gyerekek csak az okostelefonokkal vannak elfoglalva. Hiszem, hogy szépen vissza fog billenni az egyensúly, mert az emberek az érzelmeken alapuló kapcsolatokkal tudják az életük minőségét növelni. Erre az ember hosszú távon igényt tart, és meg fogja keresni a módját annak, hogy kiharcolja magának.

- A világ azonban még nem ebben az irányban halad. Minden folyamatot digitalizálunk, algoritmusokat állítsunk fel. De vajon minden folyamatot lehet majd algoritmizálni? Akár egy érzelmet is?
- Feltételezem, hogy igen, vagy majdnem, ugyanis az algoritmus nem más, mint egy program, ami egy bizonyos előre meghatározott lépéssorozatot képes végigcsinálni, ha a megfelelő inputokat kapja. Tehát ha megfigyelünk – főképp ismétlődő – dolgokat, azokat elég könnyű leprogramozni. Nemrégen hallottam, hogy az MIT Egyetemen kifejlesztettek egy olyan algoritmust, amely képes saját magát tanítani, azaz felismeri, ha valamilyen területen hiányos a tudása és saját maga kezd a hálón kutakodni a hiányzó információk pótlása végett. Ha ez valóban így működik és széles körben alkalmazható, akkor új terület nyílik majd meg, mert egyre könnyebb lesz olyan rendszereket kitalálni, amelyek saját magukat képesek tanítani. Ettől sokan félnek. Én úgy érzem, nem vagyok elég okos ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, hogy ez kárral, vagy éppen jótékony hatással lesz a világra. Mindenesetre izgatottan várom az eredményeket. Most azt mondom, hogy majdnem minden leprogramozható. Ami az érzelmek algoritmizálását illeti: egy érzelem egy viselkedésben, egy testtartásban nyilvánul meg. Ha a testtartásokat kezdeném leprogramozni, akkor egy idő után ezekből ki tudnám következtetni, mit érez az ember legbelül. El tudom képzelni, hogy az érzelmeket algoritmizálják.

- Eljöhet az az idő, amikor egy beszéd alapján az algoritmus megfejti, hogy valaki milyen hangulatban van, vagy hogy igazat mond-e?

- Igen. El tudom képzelni, hogy lesznek olyan rendszerek, amelyek képesek érzelmeket definiálni, illetve digitalizálni, átalakítani és kézzel fogható értéket teremteni. A nagyobb számítógépek sokkal precízebben találják meg az összefüggéseket rokon területek, illetve általunk még nem ilyeneknek vélt rokon területek között. El tudom képzelni, hogy lehetőség lesz kikövetkeztetni olyan valószínűsíthető viselkedéseket, amelyek nagymértékben megfelelnek majd a valóságnak. Az nagy kérdés, hogyha lenne egy olyan programom, amellyel 90 százalékos valószínűséggel meg tudnám jósolni, hogy a fogvatartott szabadon engedése után visszaeső lesz-e, akkor szabad lenne-e alkalmazni. Erre az a válasz, hogy nem, de ennek ellenére biztos, hogy használni fogjuk, és biztos, hogy megpróbálunk felkészülni egy ilyen helyzetre.

- Hogyan tudja majd az algoritmus az emocionális folyamatokat is belevinni a robot cselekedeteibe? Avagy: lehet-e digitalizálni a nagymamát?

- Ez összefügg előző válaszommal. Azért gondolom, hogy ez valamilyen szinten elérhető lesz, mert ma már egyre több hang- és képanyag áll rendelkezésünkre. Tehát lehet, hogy azokat a nagymamákat, akik ma 50-60 évesek és 20 éve van egy digitális életük, át tudják majd tölteni egy olyan avatarba, vagy olyan személyt pótló valamibe, akár egy kis robotba, amely megtanulja azokat a válaszmintákat, amit a nagymamám alkalmazott, vagy nagymamája alkalmazott és képes lesz ugyanazt az érzést megteremteni. Megtanulja a hangját, az általa preferált kifejezéseket, vagy kedvenc mondásait. El tudom képzelni, hogy megtévesztésig hasonlít majd a nagymamára. Ez nem azt jelenti, hogy át tudom ölelni és ugyanazt az érzést fogom kapni, mint az „igazitól”. De mint társalgópartnert el tudom képzelni mondjuk egy idősek otthonában. Beküldhetünk oda egy olyan robotot, ami leül és beszélteti az illetőt. Tehát megkérdezi, milyen volt az élet a háború idején, vagy szórakoztatni fogja, vagy leköti a figyelmét, és sokkal jobb, sokkal fontosabb társalgópartnerré válhat, mintha ott lenne kényszerből egy hozzátartozója.

- Eljuthatunk valamikor oda, hogy egy egyén, például a feleségem hangulatát megjósoljuk térben és időben?
- Igen. Mivel ez a metakommunikáció létezik, és most már a hangból is ki tudunk szedni bizonyos mintákat, szerintem egy 10-15 éven belül már előre tudhatjuk, hogy ki mit érez és – például egy munkahelyi környezetben – hozzá igazíthatjuk a világítást, a háttérzenét vagy a színeket, hogy abból a lelkiállapotból kizökkentsük. Ha most én cégtulajdonosként hallanék erről a lehetőségről, akkor biztos, hogy kapva kapnék rajta, mert attól, hogy valakit jobb lelkiállapotba tudok terelni, az neki is jobb, és a termelékenysége is sokkal jobb. Tehát én ezt egy abszolút győzelemnek tekinteném, és nem érezném azt, hogy manipulálom. Igen, azt mondom, hogy ez mindenképpen itt van a nem is távoli jövőben.

- Melyik szektorban jelenik majd meg ez a vonal?
- A kiskereskedelemben. El tudom képzelni, hogy ezzel a megközelítéssel nemcsak egy terméket lehet majd eladni, hanem – ahogyan jó pár cég már ma is teszi – egy élményt is. Ügyfélszolgálatoknál már kísérleteznek azzal, hogy figyelik a bejövő hívások érzelmi töltését, illetve az ott dolgozó ember érzelmi állapotát is. És ha valaki éppen túl van egy nagyon durva beszélgetésen, akkor elterelnek tőle további hasonló hívásokat annak érdekében, hogy ne tegyék őt ki nagyobb stresszhatásnak. Akinek jobb kedve van, az sokkal könnyebben fogja tudni az ügyfelet is jó kedvre deríteni, vagy abban az állapotban tartani...


Csermely Ákos

Szubjektíven magamról: Mindig médiás, televíziós szerettem volna lenni - már az általános iskola 7-ik osztályától. Mással sem foglalkoztam, mint a fényképezéssel, matekkal, fizikával. Hanggenerátorokat és fényorgonákat …