Liptai Claudia: Ott vagyok az emberek nappalijában

Liptai Claudia: Ott vagyok az emberek nappalijában
Hinni kell az álmokban és ki kell tűzni a célokat - állítja Liptai Claudia a digitalhungary.hu-nak. A népszerű műsorvezető-színésznő életét egyszerre jellemzi az ösztönösség és a tudatosság, az életet pedig rövidnek tartja ahhoz, hogy az ember rosszul érezze magát. Egy valami biztos: sosem lehet olyan mély egy gödör, hogy abból ne lehessen kimászni. S hogy a siker a fejébe szállt-e? Erre is választ kaptunk. Lippai Roland interjúja.

- Amikor beléptél a Sztárban sztár stúdiójába, Tilla azt kérdezte tőled: mi történt az alatt az egy év alatt, amíg távol voltál a kisfiad születése okán? Látod a lábad, felelted. De én is megkérdezem: azon kívül, hogy már nincsen pocakod, mi minden történt még?
- Megtanultam azt, hogy ha az ember képes rá és tud nemet mondani, akkor nagyon sok igen jön az életében. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog. Senki ne gondolja azt, hogy egy bizonyos kor után nem szabad változtatni, vagy nem szabad újra megmérettetnie magát. Azt persze nem teheti meg mindenki - már csak az anyagiak miatt sem - hogy egy évig otthon marad a gyerekével, semmilyen munkából való bevétele ne legyen, s csak a tartalékaiból éljen. Viszont nekem - a személyiségemnek, az önbizalmamnak, az anyaságomnak - nagyon sokat jelentett ez az egy év és hálás is vagyok magamnak azért, hogy így döntöttem.

- Ezek szerint szereted a versenyhelyzeteket, hogy újra és újra megméred magad, hogy legyen viszonyítási pontod?
- Ez egy furcsa dolog, mert valójában nem így van, mivel mindig attól félek, hogy könnyűnek találtatok. Az is igaz, hogy szakmailag eddig nem volt mélyrepülés az életemben. Soha nem voltam karrierista, soha nem érdekelt, hogy jövőre milyen műsort kapok, csak az izgatott, hogy legyen munkám. Viszont amit rám szabtak, ami feladatot kaptam, azt mindig a legjobb tudásom szerint csináltam meg. Visszatekintve úgy látom, hogy nagyon sokat fejlődtem szakmailag is. Éppen most néztem vissza a Big Brother első évadának utolsó show-ját s az futott át rajtam: “Jézusom, tényleg ezt mondod?” Viszont mégis csak fontosnak tartom, hogy az ember az élettől merjen rákérdezni az élettől, hogy ő mennyit ér - nem mások, hanem önmaga számára. Tudd, hol a helyed, hol tartasz és merj változtatni. Persze én továbbra is televíziózom.

Fotó: Liptai Claudia hivatalos Facebook oldala

- Furcsa tőled azt hallani, hogy félsz a mélyrepüléstől, hiszen régóta a mainstream-ben élsz, ott vagy a képernyőn, jönnek a lehetőségek, “jelen vagy”. Tehát mit jelent ez a félelem? Ezek szerint nem szálltál el magadtól, a sikereidtől, megmaradt az “emberi mivoltod”?
- De szépen kérdezted! Szerintem minden sikernek az alapja - most az emberről beszéljünk: a műsorvezetőről, a színészről - az önazosság.

- Ez mit jelent?

- Ha az vagy, aki voltál és hiszel abban, hogy te éppen attól vagy jó, ami, aki vagy. Tilla éppen ezért a rajongásom tárgya, mert akármit csinál, valamiért úgy érzem, hogy ő soha nem változott. Valószínűleg nem is tud róla, hogy ezt hogyan csinálja, de valószínűleg éppen azért nem, mert ilyenkor az ember nem akar kitalálni magának egy figurát és azt eljátszani. Az olyan ember, aki kitalál magának valamilyen szerepet, mindig lebukik. Szerintem nagyon fontos része az életnek az - ahogy említettem is -, hogy aki vagy, az éppen “elég” is. Mindehhez kell az alázat, a szorgalom, sokat kell tanulni is, de ha rád szabnak egy feladatot, akkor azt így ki tudod tölteni. Viszont sokan elkövetik azt a hibát is, hogy nagyobb kabátot vesznek föl annál, mint amibe beleférnek. Sokszor akarták anno, hogy a Mokkában csináljak politikai interjúkat, de mindig azt mondtam, hogy "gyerekek, én nem értek ehhez", mert ez egy sokkal nagyobb - lexikális - tudást, tapasztalatot igényel. Nekem ez nem volt meg, így nem ültem oda és tettem úgy,  mintha érteném a kérdést is.

Fotó: Liptai Claudia hivatalos Facebook oldala

- Előfordult az életed során, hogy olyan kényszerek, hatások értek, amikor a gondolkodásmódodat, az önazonosságodat fel kellett volna adnod, s másmilyen gúnyában kellett volna megjelenned, mint ami kényelmes neked?
- Szupermákom van, mert nem volt ilyen helyzet, vagy nem mertek ilyen helyzetbe hozni. A legelső pillanat és megjelenés a televízióban - ami nekem a Csíz volt az RTL-en - nagyon meghatározó a visszajelzések miatt. Ugyanis ha akkor azt kapja vissza az ember, hogy “ez jó, új színt hoztál be”, akkor ő azt fogja tovább vinni, nem kezd el azon lamentálni, hogy mi miért nem volt megfelelő vagy helytelen. Én egyébként is önmarcangoló típus vagyok,  mindig keresem, hogy mit tudnék jobban csinálni. De alapvetően biztos nagyon jó, hogy az első fellépésem sikeres volt és hiszek a pozitív kritikában is. Én tudom, hogy mi a rossz, azt mondják meg, hogy mi a jó. Ezért gondolom jónak, hogy látom a saját tükörképem - jól látom magam, néha kicsit rosszabbul is, mint mások. De ez a maximalizmus miatt van így.

- Kicsit idealistának tűnsz, a kritika a legtöbb esetben negatív.
- Olyan emberekkel kell körbe vennünk magunkat, akik emelnek minket. Ez nagyon fontos az életben, ahogy az is, hogy az ember mit sugároz magából a környezetébe, a világba. Nagyon rövid az élet, nincs idő arra, hogy rosszul érezzük magunkat. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem voltam szomorú vagy boldogtalan. De hiszek abban az angol mondásban, ami szerint a "holnap mindig hoz valami mást". Ezt el kell hinni és én mindig el is hittem: a legmélyebb gödörből is ki tudtam mászni.

- Az általános vélekedés nálunk az, hogy az anyának három éves koráig otthon kell maradnia a gyerekével, te viszont egy esztendő után visszatértél a képernyőre. Nem kaptál ezért hideget-meleget?
- Szerintem már nem ezt gondolják az emberek, akinek meg ilyen gondolatai vannak, az nagyon vaskalapos. Ráadásul sok esetben már nem is teheti meg az ember, hogy évekig otthon maradjon. Az önértékelésemnek is fontos, hogy miközben minden nap anya is vagyok, újra létezzek felnőtt emberként is. De őszinte leszek: az emberek már nagyon vártak vissza, már a nyáron is “fojtogattak” a kommentelők az oldalalom, senki sem írta, hogy "tessék a seggén maradni". És ez iszonyú jó érzés. A kérdés, hogy mindezt - esetemben a visszatérést - hogyan, mi módon teszi meg az ember. Sőt, ha belegondolunk, heti egyszer vagyok műsoron, nem árasztottam el a képernyőt. Fontos a mértékletesség, de erre nekem is szükségem van, mert a kérdés ekkor az, hogy hogyan tudok úgy “ellépkedni” a gyerekemtől, hogy abba ne dögöljek bele.

- Alapvetően, ha egy nő kiesik a munka világából, akkor iszonyú nehéz visszakapaszkodnia. A te szakmában az egy év az hosszú vagy rövid idő ahhoz, hogy ne felejtsenek el az emberek? Ki lehet kopni ennyi idő alatt, vagy ha elég erős a brand, akkor könnyű lehet a visszaút?
- Lehetséges, hogy az olyan szakmákban, ahol ezrek állnak sorban ugyanazért az állásért, valóban nehéz a helyzet. De - és ez nagyképűen hangzik majd - én ha innentől kezdve nem dolgoznék semmit, akkor is tudnák az emberek halálomig, hogy ki vagyok. Még a legfiatalabb generációk is ismerik a nevem. Úgy egy évtizede volt egy kutatás, aminek az volt az eredménye, hogy száz megkérdezettből kilencvennyolc tudta, hogy ki vagyok. És ez pokoli! Nem tudok úgy elmenni sehová, hogy ne ismerjen föl senki. Az, hogy ez megtörténik, egyszerre átok és csoda is.

- Hogyan élsz ezzel együtt? Azt veszem ki a szavaidból, hogy olykor nehezen.
- Igen, néha nehéz, hiszen amikor éppen nem vagyok jó kedvemben, vagy csak úgy leugrom a közértbe, előfordul, hogy zárkózottabb vagyok és kerülöm az emberek tekintetét. Viszont ők tényleg azt hiszik, hogy ott vagyok a nappalijukban és tényleg úgy szólnak hozzám az utcán is, mintha ismernének és sokszor nem is tudom, hogy ismernem kellene azt, aki megszólított. Emellett nagy felelősség is az, hogy mit mutat az ember  és itt nem arról van szó, hogy hogyan él, mert az mindenkinek a saját jogán áll. Egyik nagy vágyam az, hogy erről beszélhessek majd a fiataloknak, akiknek a nagy céljuk az, hogy gazdagok legyenek, de nem tudják, hogy hogyan is kellene ehhez hozzákezdeniük. Én nagyon mélyről jöttem és azt mondom, hogy hinni kell az álmokban, és ki kell tűzni a célokat, nem csak arra várni, hogy majd anyuka meg apuka megoldja az életüket.

- Térjünk vissza egy kicsit az emberek nappalijához: ez az jelenti, hogy mindenki ki akar téged sajátítani és adott helyzetben nincsenek tekintettel a privát szférádra?
- Nincsenek, mert nem érzik a határokat. Van olyan műsorvezető, aki a televízióban is tartja  a távolságot, így hozzá nem lépnek oda az utcán, egyszerűen olyan a jelleme. De én a nép leánya vagyok: a habitusom, a szabadszájúságom által az emberek tényleg azt érzik, hogy közelebb vagyok hozzájuk és sokszor tényleg belelépének az intim szférámba is, de ezt el kell viselni. Ez nem Amerika és nem vagyok Beyonce sem, akinek hetven testőre van. Kis ország, kis sztár. Én is ott veszem a párizsit, ahol mindenki más. Egyébként pedig aki utál, vagy köpköd, az nem jön oda hozzám. Az ilyen emberek mindig gyávák.

- Nőként mennyire volt könnyű, vagy nehéz érvényesülni a média világában?

- Rossz embert kérdezel erről, mert nekem ebből soha semmilyen problémám nem volt. Szerencsés helyzetben vagyok. Nagyon szeretem az olasz és az angol tévét, ahol hetven éves nők és férfiak is vezetnek műsorokat és miközben nagyon jól néznek ki, tudtak kort ugrani, nem akarnak úgy tenni, mintha még harminc évesek lennének. Most ez is nagyképűen hangzik majd: nincsen nemem, én egy intézmény vagyok és ebben az esetben nem az a kérdés, hogy női vagy férfi a műsorvezető. Tehát soha nem voltam hátrányban amiatt, mert nő vagyok.

Fotó: Liptai Claudia hivatalos Facebook oldala

- Azt mondtad, hogy mélyről jössz.
- Ezt szó szerint kell érteni, mert gyerekkoromban egy szenes pincében laktam, nagyon szegények voltunk, apám pedig alkoholista, az agresszív fajtából. Sok félelmem lehetett volna, de nem azért akartam színésznő lenni, hogy kitörjek, ahogyan arról sokan egy kis faluban álmodoznak. Ráadásul akkoriban a “sztár” még nem is létezett úgy, amit mostanság: híres színészek és riporterek voltak. Sokáig, 19 éves koromig kallódtam, akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy ez így nem mehet tovább. Először mentem Gór Nagy Máriához, majd másodikra sikerült felvételt nyernem a főiskolára is. S miközben alapvetően mindig ösztönösen életem, innentől pedig már tudatosabb voltam.

- Mit értesz ösztönösség alatt?

- Amit elém sodort az élet, abba beleálltam, de soha nem kapkodtam semmi után.

- De az ösztön mellé tényleg oda kell tenni a tudatosságot is, hiszen a TMC ügyfele vagy. Erre miért volt szükséged? Korábban a bulvár tele volt a magánjellegű sztoriaiddal, ez ma már mintha nem így lenne.
- A kérdésedben ott van a válasz is. Akkoriban sodródtam a dolgokkal, már egy benzinkúthoz bemenni is pokoli élmény volt, s volt olyan időszak is, amikor úgy tettem, mintha mindez nem is létezne. De sajnos gyengébbek a képességeim e téren, egyedül nem tudtam változtatni. Teljesen véletlenül futottunk össze egy kávézóban Kende-Hofherr Krisztinával - aki történetesen a TV2-nél korábban a főnököm volt - és amikor említette, hogy neki milyen menedzsmentje van, akkor elkezdtünk beszélni az én helyzetemről is. Nagyon korrekt volt: azt mondta, hogy nézzünk meg egy három hónapos “próbaidőt”, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni.

- Nem ígérte meg a mennyországot.
- Nem, de mindent lehozna nekem, annyira maximalista. Nyerő típus, aki nem tud veszíteni, de nem legyőzni akar másokat, hanem azt vallja: ha én az ügyfele vagyok, akkor nem lehet rossz az életem. Nagyon mélyen voltam a katyvaszban és végül azt mondta, hogy egy-, másfél év kell ahhoz, hogy a helyzet változzon. S tényleg így volt. Itt van valaki, aki feltéten bizalmamat élvezi és - függetlenül a családomtól és a barátaimtól - tudom, hogy nem vagyok egyedül a világban.

- Miközben mind a szakmai- mind a családi életet nagy elvárásokat támaszt feléd, e két világ megfér egymás mellett, nincsenek konfliktusban?
- Nem gondolkodom ezen.

- Csak csinálod?
- Igen. Örök mondás: akkor kell átmenni a hídon, ha odaértünk, addig nem gondolkunk azon, hogyan, van-e palló. Én nagyon a jelenben élem az életemet, nem gondolkodom azon, hogy milyen volt tíz éve és azon sem, hogy milyen lesz az, ha valami valamikor majd megtörténik. Számomra a jelen a legerősebb és legkézenfekvőbb dolog.

- Tényleg erősnek, magabiztosnak tűnsz, kint vagy a gödörből.

- Ez így van és ez jó példa lehet mások számára is és ezt  sugallni is szeretném. Ezért nem lehetek távolságtartó sem, hiszen ha sokan meg mernek valamit lépni az életükben amiatt, mert azt látják, hogy nekem sikerült, az egy jó dolog. És imádom a hősöket! Nem az elérhetetlen ideálokat, hanem a konkrét, tényszerű példákat arra nézve, hogy valaki hol volt korábban és hol tart most. S noha nem feltétlenül személyekre gondolok, ha a hősökről beszélek, nekem hős egy orvos, egy pedagógus, de az ember is, aki összeszedi a szemetet. És nagyon fontos az is, hogy próbáljuk  meg megszerettetni magunkkal azt, amit csinálunk, mert ha nem sikerült, akkor állandó harcban leszünk önmagunkkal.

- Nyilvánvaló, hogy szereted, amit csinálsz. De volt-e olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy utálod és nem akarsz bemenni?

- Igen és akkor meg is álltam. Reggel Mokka, majd következett a Jóban rosszban forgatás, este szintén játszottam. Úgy éreztem, megfulladok: se család, se barátok, szétesett minden. Én állandóan fáradt és ideges voltam és néha bántó az emberekkel, s akkor azt mondtam, hogy ebből elég.

- Itt jön az, hogy mersz nemet mondani.

- Igaz, de ez egy nagyon félelmetes helyzet, mert aki nemet mond attól tart, hogy ő egy szappanbuborék és el fog tűnni. De arra is rá kellett jönnöm: nem az a fontos, hogy húsz év múlva emlékezzenek rám, hanem hogy az adott pillanatban minőségi dolgot csináljak.

- És mi lesz veled tíz év múlva?

- Ahogy említettem, nem érdekel a jövő. Az viszont nagyon fontos, hogy sokáig egészséges, nyugodt és kiegyensúlyozott maradjak, hiszen nagyon kicsi még a gyerekem. Bármit is hoz a jövő, szeretném benne megtalálni a magam örömét is. Nem szabad attól félni, hogy valami eltűnik és görcsösen kapaszkodni valamibe, mert akkor a dolgok kifolynak az ember keze közül. Ami jön, az “elveszem”.

- Ez a gondolkodás pedig egy nagyfokú szabadságot ad neked, igaz?
- Ez számomra nagyon fontos! Így érthető meg például az, hogy az ember számára miért a legnagyobb büntetés az, ha rács mögé kerül. Legalább az a képzet legyen meg, hogy az ember azt tesz, amit akar. Ezért mondom azt, hogy szeressük, amit csinálunk, mert akkor azt nem érezzük majd börtönnek. Ezért senki nem csináljon olyan dolgot, amit nem szeret és amiben nem tud önmaga lenni, mert akkor saját magát zárja börtönbe.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Life- és karriercoach, coaching szemléletű tanácsadó, freelancer újságíró/szerkesztő. Coachként – ahogy fogalmaz – „amikor alacsony fordulatszámra esik, vagy akár le is áll az a bizonyos belső motor …


Címkék: TMC