Aki nem bukik, az soha nem él – interjú Iglódi Csabával

Aki nem bukik, az soha nem él – interjú Iglódi Csabával
A sakkban minden benne van, amivel az üzleti életben is találkozhatunk, egy jókor, jó helyen lévő gyalogos pedig győzelemre viheti a csapatot – állítja Iglódi Csaba. A vezetői tanácsadó szerint a kudarc nem egyenlő az emberi bukással, s mindig újra lehet írni a rossz történeteket.

Ez az interjúnk az idei Media Hungary konferencia előtt készült.

- Sok mindenben kipróbáltad magad az elmúlt évtizedekben: voltál főszerkesztő, adtál ki könyvet, tanítottál, de még taxisofőrként is dolgoztál. Maradjunk az utóbbinál: egy taxisofőr hogyan lesz egy nagy emberismeretet igénylő fejlesztő szakember?
- Összesen másfél évig dolgoztam taxisként 1984-85-ben, de nem főállásban: délután egy általános iskolában tanítottam, éjjel pedig utasokat szállítottam. Elég jól lehet vele akkoriban keresni, hiszen a nevelői fizetésem 2400 forint volt, míg a taxizással összejött havi 40 ezer forint is. De adott egyfajta szabadság érzetet is, emellett történeteket, élményeket gyűjtöttem, amiből később írtam egy sorozatot is.

- A sok sztori, élmény, az emberek sokféleségének megtapasztalása haszonként jelent meg az életutad során? Hiszen az ember mindezt - ahogy önmagát is - viszi magával, ad neki egy világlátást, egy viszonyítási pontot.
- Pontosan, ebben igazad van. Nagyon hiszek abban, hogy minden helyzetben és mindenkitől tanulunk valamit. Akkor is, amikor egy neves művész ül be hozzád és mondja a kórház nevét s nem tudni, hogy ő a beteg, vagy látogatásra megy. Majd az évek során összeáll a történet: egy rákbeteg rajongóját kereste föl, aki ráhagyta a lakását. Rejtett dimenziói ennek a világnak; ez egy igen szabad időszak volt, valóban sok tanulási lehetőséggel.

- S mi volt az, ami előre vitt? Bizonyítási vágy magad vagy a külvilág felé? Mi volt az, ami nem hagyott beleragadni abba az életstílusba, hogy aztán egy egészen másfajta pályára lépj?
- Mindig is újságíró akartam lenni, olyan ember, aki sokféle dologgal foglalkozik egyszerre. Az erős koncentrációt igénylő, monoton történetek nem az enyémek. A taxizásban és abban, amit most csinálok, az a közös, hogy most is Á-ból B-be utazom valakivel. S ha jól telt az utazás, akkor jól dolgoztam.

- De van még az életedben egy meghatározó élménynek tűnő momentum: összeakadtál Polgár Zsuzsával és akkor vége is lett a sakknagymesteri ambíciódnak. Visszatekintve így évtizedek múltán, ez a vereség számodra mit jelentett? Fordulópontot? Kizökkentett, tudtál belőle profitálni? Végül más utat vettél.

- A vereség megsemmisítő volt, tíz-tizenegy éves lehettem akkor, amikor a budapesti bajnokságon szembe kerültem egy körülbelül ötéves kislánnyal, akit a könyökénél fogva tettek föl a székre s állva játszott. Nagyon kevés lépésben törte össze az álmaimat. Ez mai szemmel már nem probléma, de akkor egy nagyot álmodó kisfiú voltam, akit tönkrevert egy kislány - akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy ő lesz „a” Polgár Zsuzsa. Mindenesetre akkor abba is hagytam a sakkot. Nem voltam elég érett és felkészült a helyzetre, arra, hogy többet gyakoroljak, több szakirodalmat olvassak, vagy hogy keressek jobb oktatókat.

- A vereséget sosem könnyű feldolgozni, még felnőtt korban sem. Hogyan látod a ma emberét? Feldolgozza a kudarcot, képes-e profitálni belőle, meg van-e az a szemlélet, hogy az egyik út vége egy másik kezdete lehet?
- Nincsen általános válasz arra, hogy az emberek ezt hogyan látják. Az emberek nem keresik a vesztes helyzeteket, a legtöbben kudarckerülő stratégiával dolgoznak. Ugyanakkor, akinek nincsenek kudarcai, az sosem tudja meg, hogy meddig jutna abban az esetben, ha nagyobb erőfeszítéseket tenne. Talán Hosszú Katinka mondta az egyik interjújában, hogy ő, amikor nem nyer, akkor nem is veszít, hanem tanul a helyzetből: megpróbált mindent, mindent megtett, de az akkor, abban a pillanatban arra volt elég. Vesztes-e az olimpiai ezüstérmes? Ő lehet, akkor annak érzi magát, de nem az. A magyar közgondolkodás hajlamos megbélyegezni azt, aki valamiben veszített, kudarcot vallott. Nem azt mondja, hogy „állj fel”, „próbáld meg újra”, hanem legyint egyet. Nagyon fontos, hogy az ember - ha vezető, ha nem - tudjon maga körül olyan embereket, akik akkor is felveszik neki a telefont, akkor is felhívják, akkor is mutatkoznak vele, ha éppen kikerült egy pozícióból vagy kudarc érte. Komoly figyelmet fordítok arra, hogy ha azt látom a tágabb ismeretségi körömben, hogy valakinek ilyen jellegű problémája van, akkor nem várom meg, hogy megcsörgessen: felhívom én. A sikertelenségfeldolgozás egy érzékeny időszak, jól esnek az embernek az ilyen gesztusok. Nem ápolom, de „támogatom”, mert éreznie kell, hogy nem emberként bukott meg, hanem csak volt egy sikertelen története.

- Plusz segíthet számára abban is, hogy kikerüljön a negatív narratívából.
- Nyilván ebben is segíthet neki, nekem pedig jó érzés ezt meglépni, hiszen nekem is voltak olyan pillanataim, amikor igencsak jól estek az ilyen telefonhívások. Aki nem bukik, az soha nem él.

- Egyébként a siker érdekében mindig mindent meg kell tennünk?

- Szerintem nem. Előfordul, amikor újra kell skálázni a mércét, vagy változtatni az időtávon. A sikert egy kicsit arrébb kell „mozgatni”, mert az plusz motivációt ad a folytatáshoz. Lehet, csak arról van szó, hogy adott évben nem sikerül egy új állás, egy szépségverseny vagy egy pályázaton való részvétel. De a következőben még összejöhet. A sikertelenségben lehetnek olyan objektív összetevők is, amire nincsen ráhatása az embernek, s ahhoz kell egyfajta érettség és szembenézési képesség, hogy azt mondjuk: nem rajtunk múlott, rajtunk nem múlhatott, de itt sajnos csak 160 centi alatt, vagy 200 kiló felett lehetett indulni. Meg kell tudni különböztetni azt, ami rajtunk múlik, attól, ami rajtunk kívül áll.

- Mi jut eszedbe arról, hogy sakk és egyén, sakk és üzlet, sakk és fejlődés? Ha vannak, mik az összefüggések?
- Nem lehet úgy leülni egy sakk partira, hogy nem készültél föl, hogy ha nem végezted el a házi feladatot. Ha ez nincs meg, kicsi az esélyed a sikerre. Körülbelül harminc év után kezdtem újra sakkozni, az azóta eltelt évtizedben minden nap játszottam. S mindez elképesztő visszajelzés számomra arról, hogy éppen hol tartok, hiszen pontszám alapján meg tudom ítélni, hogy kit tudok legyőzni s kit nem. De visszajelzés a mentális állapotomról is, így tudom, hogy aznap mihez érdemes még hozzá kezdenem. Egy ötperces parti már megmutatja, hogy mire vagyok képes. Sokszor előfordul, hogy a programjaim előtt online lejátszok a világban valakivel egy partit és el tudom dönteni, hogy aznap kezdjek megírni egy komoly szellemi erőfeszítést igénylő cikket vagy tanulmányt, vagy rakjak rendet az asztalomon és induljak haza.

- Szóval ilyen komplex történet lenne a sakk?

- A sakkot a legizgalmasabb játéknak, sportnak tartom, s a sakk nem csupán egy tábla és azon a bábuk sokasága, hanem pszichológia is. Hiszen a sakk nem más, mint az ellenfél megismerése, persze az online esetében már az számít, hogy mit, s nem hogy hogyan lép a partner. Ahogy a pókerben, úgy a sakkban is lehetett olvasni a partner reakcióiból. Azt is mondhatnám, hogy a sakkban minden benne van, ami az üzleti életben is meglehet. Játék közben megmutatkoznak azok az összetevők, amelyek az egyéniséget adják: tehát, hogy az ellenfél harcos, támadó típus? Esetleg nyitott, vagy bezárkózó, a védekezésre koncentráló? Kerüli a kudarcot, vagy éhes a sikerre? Kiderül az is, hogy mennyire türelmes, hogyan hat rá az időnyomás. A sakk azt is képes megmutatni, ha hibázott valaki, fel tud-e újra épülni, hiszen a hiba nem jelenti feltétlenül a csata elvesztését is. S még valami: a legkisebb is számít, hiszen egy gyalogos jókor jó helyen győzelemre viheti a csapatot. A sakk megmutatja azt is - noha a bábu fekete és fehér - hogy a világ valójában mennyire színes.

- A játékhoz szükséges elmélyült gondolkodás jelen van a munkádban? Megvan az a rálátásod a „táblára” - a világra - ami a játékhoz is szükséges?

- Volt olyan ügyfelem is, akivel sakkoztunk s közben dolgoztunk. Az irodában mindig van egy pakk. De ez a stratégiám, ez a munkám: az első számú vezetőkkel dolgozva annak a vezetői startégiának és működési modellnek a megtalálása és kialakítása, ami meghatározza az ő sikerességét.

- Személyes márkaépítéssel foglalkozol: ez mit jelent, s miért van erre szükség?
- Szívesebben mondom azt, hogy személyes vezetői tanácsadással foglalkozom. Olyan szoros, személyes alapokon nyugvó, de nem baráti beszélgetésekben megnyilvánuló fejlesztéssel, ami a vezetőket elsősorban abban segíti, hogy azt a magányt, ami őket jellemzi a pozíciójukban, könnyebben elviselhessék.

- Mitől is lenne magányos egy vezető?

- Amikor az ember felér egy vállalat csúcsára, beleül egy kényelmes székbe és bezárja az ajtót, akkor hirtelen rettenetesen egyedül van. Megváltozott az élete; új a kabát, új a feladat, szembe kell néznie azzal is, hogy ezen a szinten „ritkább” a levegő és kevesebb az őszinteség. S nem is azért van ott, ahol, hogy bizonytalan legyen, hanem döntéseket várnak el tőle. Megszaporodnak az irigyei. Ha a beosztottjai tehetségesek és ambiciózusok, tele vannak energiával, akkor az „életére törnek”, hiszen minden buborék felfelé megy a pohárban, fent pedig egyre kevesebb a pozíció. Izgalmas viszonyrendszerek alakulhatnak ki.

- Hogyan jössz te a képbe?
- Én vagyok a környezetükben - az életükben - az az ember, akinek semmi célja nincsen a velük való munka során, minthogy segítsem őket. Nem adok üzleti vagy gazdasági jellegű tanácsokat, sőt, noha valójában „tanácsadó” vagyok, inkább kérdezek az adott szituációkban. A velem való munka során pedig meg lehet mutatni a bizonytalanságot, a kétkedést, ki lehet mondani más helyzetekben kimondhatatlan szcenáriókat is.

- Tehát ha valaki leül veled egy asztalhoz, lehet gyenge is?
- Igen, szerintem az egy vezetői erősség, ha az illető tud gyenge is lenni. Az ügyfeleim mindig megkérdezik, hogy hol találkozunk, a válaszom pedig mindig az, hogy az irodámban. Az a célom ezzel, hogy kimozduljon a dobozából, váltson nézőpontot, hiszen az irodájában másfajta őszinteségi faktorral és álarckészlettel dolgozik az ember. A nyilvános helyek pedig azért nem jöhetnek szóba, mert bizony vannak olyan kérdések és ráeszmélések is, amitől meglett emberek is sírva fakadnak.

- Magát az embert kell megismerned, vagy a teljes kontextust, amiben a vezető elhelyezkedik, cirkulál és dolgozik?
- Elsősorban az embert kell megismernem. De a közös munka során elkerülhetetlen, hogy a vállalatot, az iparágat és az azt jellemző kultúrát, a tulajdonosi rendszert és szerkezetet is megismerjem valamilyen mértékben - elsősorban - a vezető elmondása alapján. Engem valójában az érdekel, hogy az általa szabadon elmondott információkból kihozzuk a számára legjobb eredményeket. Sok olyan emberrel, vezetővel találkoztam, akiket vállalatokon átívelve tudok segíteni.

- Ez mit jelent?
- Ha a vezető új pozíciót kap akár az adott, akár egy másik vállalatoknál, előbb-utóbb újra keresztezik egymást az útjaink. Nekem nagyon fontos, hogy ugyan a céggel szerződöm, de a személlyel dolgozom. Mindez egy nagyon bizalmas folyamat: a HR gyakran riportokat szeretne kapni a történésekről s mindig kemény meccs lejátszani azt, hogy semmilyen összegzés, semmilyen riport nem kerül hozzájuk. Tőlem biztosan nem.

- Csak és kizárólag vezetőkkel dolgozol? Vagy alacsonyabb szintekre is le kell ásni?
- Amikor egy vezetővel dolgozom, akkor az ő interpretációjából megismerem a szervezetét is. Születhet részéről olyan döntés, hogy jöjjek egy kicsit „beljebb”, ismerkedjek meg a csapatával, vagy azokkal a személyekkel, akik a közösen végzett munkánk szempontjából fontosak lehetnek. Egy vezető önmagában képtelen a sikerre, csak jó stratégiával, a csapatával tud eredményes lenni. De a legfontosabb az, hogy maradjon inspirált és tudjon inspirálni, ennek érdekében tartok tréningeket és workshop-okat is.

- Sikeresebbnek tartod azokat a vezetőket, akik körül van egyfajta varázslat, mint az objektív folyamatokon keresztül dolgozó színtelen-szagtalan menedzsereket?

- Nem azt mondom, hogy sikeresebbek, hanem hogy számomra izgalmasabbak az előző csoportba tartozók. - Én inkább olyanokkal tudok együtt dolgozni - s inkább olyanok választanak engem is - akik nem csupán a technika és a működés tökéletesítésében látják önmaguk szerepét, hanem egy kicsit ki is teljesednek abban.

- Mindezt a személyiségükből fakadóan?
- Akár abból is. Vagy mert volt mersze olyan eszközökhöz is nyúlni, amikhez korábban az adott helyen nem mertek. Kedvenc sikertörténeteim azok, amikor vezetői csapatokat tudok meghökkenteni azzal, hogy más területek és tudományok izgalmas világát tudom számukra megmutatni. Hiszek abban, hogy a rutinjaink elengedhetetlenek a mindennapokban, de hogy a munkában is legyenek ünnepnapok, olykor ki kell néznünk a burokból.

- Merthogy a rutin lustává és kényelmessé tesz?
- Elkényelmesedünk, egyre mechanikusabbak a mozdulatok, egyre kevesebb a siker és a boldogság, egyre inkább elvész az ember.

- Számodra mit jelent sikeresnek lenni? Miben méred?
- Az én sikeremnek egyetlen fokmérője van, mégpedig az, hogy időről időre visszajönnek hozzám azok, akikkel együtt dolgozom. Amikor azt látom, hogy az ügyfelem számára hasznos amit csinálunk, mert jobban megismeri önmagát, sikeres megoldásokat talál, s van lehetősége tíz-tizenkét óra munka mellett egy kicsit saját magára is figyelnie.

- Azt írtad magadról, hogy még nem futottál maratont. A munkádban inkább sprinter, vagy maratonfutó hozzáállással vagy jelen?
- Kompromisszumos emberként azt javaslom, maradjunk a félmaratonnál. Ha gyorsan, akár másnapra kell rendbe tenni egy prezentációt vagy összerakni egy fontos bejelentést, válságot kezelni, az mindenképpen egy gyors munka. De valakit hozzásegíteni, hogy rátaláljon a saját útjára, s járja is azt, az nem egy kétperces feladat.

Iglódi Csaba

Háttérember vagyok, amikor csak tehetem, a színpadot átengedem másoknak. Inkább szerkesztő, mint szerző, inkább stratéga, mint aktor. Büszke vagyok arra, hogy sokan meghallgatnak. A legnagyobb elismerés az a bizalom, ahogyan válaszolnak a kérdéseimre, a legfontosabb visszajelzes pedig az, hogy jónéhányukkal sok éve dolgozom már. Hosszú évek óta dolgozom első számú vezetőkkel - személyes tanácsadójukként. Ádáz csatáikban és a rövid békék boldog idején egyaránt és visszatérően elfelejtkeznek valamiről, amiről hiba, de inkább bűn elfelejtkezni: önmagukról. Időről-időre figyelmeztetem őket arra, hova vezet, ha úgy teljesítenek kiválóan, hogy nem gondolnak magukra; és úgy dolgoznak erejüket megfeszítve átlagon felül, hogy nem hagynak időt a töltekezésre, az ünneplésre, a családra, a testre és a lélekre, a saját út megtartására. Figyelmeztetem őket arra, hova vezet, ha saját fontossági sorrendjükben nem a megfelelő helyen állnak és nem veszik észre, hogy nekik bizony senki sem mondja már, hogy lazítsanak néha, sőt: kapcsoljanak ki. Ezt hívom vezetői önzésnek, ami talán nem más, mint az egyensúlyhoz szükséges ellensúly.


Lippai Roland

A Figyelő gazdasági hetilap Társadalom rovatának vezetője, újságíró, szerkesztő, blogger, szabadúszó. Közel egy évtizedig a Magyar Nemzet Online szerkesztője, újságírója, majd vezető ...



Címkék: Iglódi Csaba