A transzhumanizmus véd meg minket a haláltól?

A transzhumanizmus véd meg minket a haláltól?
A transzhumanista filozófia mára jóval többé vált annál, minthogy néhány csodabogár házilag kiborggá változtatja önmagát. A technológiai fejlődés lehetőséget ad az ember önmaga képességeit meghaladó fejlesztésekre, s miközben a szuperemberekre még várni kell, például az egészségügy területén az életet alapvetően meghatározó áttörések várhatók. Ugyanakkor korábban soha fel nem merült etikai kérdésekben kell állást foglalnia az emberiségnek, hiszen merőben újkeletű etikai és morális problémákkal kell szembesülnie. Az emberiség egy „új ember” létrehozása, egy „új társadalmi” berendezkedés hajnalán ébredhet. Interjú Kánai András jövőkutatóval.

- Ha a transzhumanizmusról beszélünk, akkor a jelenről, a jövőről, vagy valamilyen fantazmagóriáról van szó? Hogyan tekintsünk a transzhumanzimusra s vannak-e mérhető eredményei?
- A transzhumanizmus mint technológia és filozófia, világkép nagyon széles spektrumot ölel fel. Az egyik oldalán ott vannak a már létező és megvalósult elképzelések; említhetném Oscar Pistorius-t, akibe műlábat építettek, így gyorsabban tudott futni az átlagembernél is. E mechanikus megoldás esetében tehát nemcsak arról van szó, hogy a technológia adta lehetőségekkel valakinek valamilyen hiányzó képességét kipótoljuk és így ő megközelíti az eredeti képességeinek szintjét, hanem azokat meghaladó képességekre tesz szert. Ugyanakkor ezek mellett a gépi-emberi „összefonódásra” is találunk példákat: vannak olyan vállalatok, ahol a dolgozók szenzorokat építettek be magukba, melyek segítségével gépeket vagy ajtókat tudnak vezérelni. Olyan képességekről beszélünk, amelyek alapvetően nincsenek benne az emberben. Megvalósuló és piaccal bíró esetekről van szó, utóbbi pedig azért lényeges tényező, mert egy elgondolás akkor képes teret nyerni, ha az nem csupán néhány csodabogár „játékaként” jelenik meg. Ezekre már mondhatnám, hogy a hétköznapokban megvalósult transzhumanizmus.

De nézzük a science fiction és a lehetetlen küldetések világát: működik a piacon egy olyan cég, ami havidíjért cserébe lefagyasztja az ember agyát vagy testét abban a reményben, hogy a későbbi technológiai fejlődésnek köszönhetően az ügyfelek a kiolvasztás után tovább élhessék az életüket. S miközben ez a sci-fi kategóriája, maga a hit mégis eladható. A spektrum másik végletén pedig az a törekvés áll, hogy a technológia segítségével az emberi tudat lemásolhatóvá váljon; az a cél, hogy az ember kicselezze a test gyengeségeit, a tudatot pedig az örök élet reményében feltölthesse egy „virtuális mennyországba”. Ám ez az elképzelés – mivel nem tudjuk, hogy az agyat hogyan lehet lekódolni számítógépes formába – egyelőre megvalósíthatatlan. Kérdésként merül fel az is, hogy mi a tudat s hogy a lemásolt tudat ugyanolyan lesz-e, mint az „eredeti”?

- A transzhumanizmus többek között az ember továbbfejlesztését célozta meg. Vajon az ember mint olyan, a maga teljes konstrukciójában jól teszi-e, vagy hibázik-e ha ilyen törekvései vannak? Hibát követ-e el akkor, ha a fejlődést kiemeli az evolúció keretei közül? Milyen etikai problémák léphetnek föl?
- Más területek tudósai szerint az ember már felülírta az evolúciót, mert sokkal gyorsabban fejlődik annál, mint ahogyan az a természetből következne. Ez viszont nem transzhumanizmus, hanem az emberi faj sajátja. Ugyanakkor valóban felmerülnek etikai kérdések is. Egy sci-fi elbeszélés alaptörténete szerint az egyik faluban mindenki rendelkezik valamilyen szuperképességgel. De mi a helyzet akkor, ha valaki nem akar magának szuperképességeket? Hány részre hasad a társadalom? S ki az, aki megengedheti magának, hogy éjjellátó szeme legyen? Ezek azért lényeges kérdések, mert a transzhumanzimus technológiai törekvéseinek az a célja, hogy meghaladjon minden olyan tényezőt, ami az emberi test gyengeségeiből, fáradásaiból, öregedéséből következik. Mivel az ilyen jellegű kísérletezgetések még csak egyéni szinten folynak és csoportszinten még nem beszélhetünk transzhumanista egyedekről vagy szuperlényekről, nem tudjuk, hogy társadalmi léptékben mi történne. Ám ha úgy vesszük, hogy a sci-fi írók egyfajta szociológusok, akik a különféle ötleteket-elképzeléseket a közösségi dimenzióba vetítik ki, akkor már most nagyon sok konfliktust láthatunk (olvashatunk) e téren.

- A Holnap történt című könyvedben az egyik fejezet a transzhumanizmust mutatja be; ismerteti a lehetséges irányokat, felvázol egy jövőképet. Kánai András számára mi a legizgalmasabb fókusz ebben a szerteágazó témában? Mi a legfontosabb, mi az a kérdés, amire választ kellene adni?
- Számomra a legfontosabb kérdések az egészség, egészségügy területén merülnek föl. Azt tudjuk, hogy a nyugati embert leginkább a szív- és érrendszeri-, illetve a rákbetegségek fenyegetik. A transzhumanizmusnak van egy rendkívüli hasznossággal bíró iránya – és erről írok a könyvemben is – ami arra keresi a megoldást, hogy hogyan lehetne egyes rákbetegségeket gyógyítani vagy csökkenteni a szenvedést, illetve javítani az életminőséget, vagy akár a „jövőbe nyúlva” gyógyítani. Ennek az alagútnak van fény a végén, mivel nagyon sok pénz áramlik az orvosi startupokba, sokféle megközelítés keresi a választ arra, hogyan lehetne a daganatos betegségek elleni küzdelmet megreformálni. S miközben a túlélési esélyek és a kezelések eredményessége is jobbak évtizedről évtizedre, még mindig jelentős problémáról van szó; Magyarországon is érintett szinte minden család. Óriási ajándék lenne az emberiség számára, ha akár a génmódosítás, akár a nanotechnológia eszközeivel sikerülne eredményeket elérni és a leggyakoribb daganattípusokat jobban tudnánk kezelni. Vannak jelek arra vonatkozólag, hogy mindez akár már a mi életünkben is megvalósulhat. Ha ki tudnánk nyomtatni egy szervet – például egy májrákos beteg esetében – akkor a saját szövetéből nyomtatott májon a beteg testén kívül lehetne kipróbálni a gyógyszerek és a kemoterápia hatásosságát, megkímélve őt a szenvedéstől. Ebben is van egy csipetnyi sci-fi-vonal, ám mindez nagyobb eséllyel válik valósággá két-három évtizeden belül, mint akár száz év múlva. De mára nagyobbak a számítási kapacitások, sokkal jobban állunk a mesterséges intelligencia kutatásokban is.

- A fejlődési folyamatot gyorsíthatja, hogy a transzhumanizmus ezen irányzata és a mesterséges intelligencia adta lehetőségek összeérnek, kiegészítik egymást, valamilyen szinergiát hoznak létre? Milyen a viszony a két terület között?
- Ez egy érdekes kérdés. Amikor a könyvem ezen fejezetéhez végeztem kutatásokat, akkor e két terület nem volt így összekötve, de teljesen természetes, hogy ezek a különböző trendek találkozni fognak – és az egyik ilyen hely az emberi test lehet. Ez tényleg felgyorsíthatja majd a folyamatokat, főleg a gyógyítás területén vagyok optimista. Például a gyógyszerkutatásokat lehetne felgyorsítani.

- Mindig a gyógyítás van előtérben, de tudjuk azt is, hogy ezek a technológiák megjelennek a hadiiparban is. Kevés szó esik arról, hogy az újabb és újabb lehetőségek átszivárognak a „sötét oldalra” is, ami veszélyt jelenhet.
- Ez igaz, de az is, hogy a folyamat fordítva is működik, vagyis a katonai megoldásokat pacifikálva használjuk: például ilyen a GPS. Van egyébként egy régóta tartó trend: Magyarország lassan hetven éve nem áll háborúban, a délszláv háborút kivéve ’45 óta nem volt fegyveres konfliktus az európai kontinensen (ha most a legutóbbi krími eseményeket és az Ukrajna területén zajló eseményeket nem soroljuk ide). Úgy néz ki, az emberiség nem szeret nagyban háborúzni. Mai világunkat nem a hadsereg, hanem a gazdaság tartja mozgásban, egy globalizált és gazdaságilag ily mértékben összekötött világban nem csak morálisan, de pénzügyileg sem éri meg háborúzni. Az egyes országoknak megvannak a konfliktusaik, de nagyon igyekeznek azokat mindenféle grémiumok segítségével megoldani. A béke jobban megéri.

- Ha a művégtagok esetében transzhumanizmusról beszélhetünk, akkor a génmódosítás, génszerkesztés is ide tartozik? Ha pedig működik a technológia, fennállhat az a lehetőség, hogy egy „új ember”, egy „új embertípus”, egy új társadalmi berendezkedés jön létre a jövőben?
- Mindenképpen. A könyvemben – kissé a fikció szintjén ugyan – de erre is hozok egy példát. Eszerint a jövőben, ha mondjuk várandósság idején kiderül, hogy valamilyen génhiba áll fenn a babánál, akkor génszerkesztéssel már az anyaméhben is be lehet avatkozni a kicsi genetikai rendszerébe. Ez az eljárás a nyugati- és a keresztény kultúrában tabu, ám a kínaiak nem ilyen szégyenlősök, nagyon sokat áldoznak erre a területre. De mi történik abban az esetben, ha – miközben első körben a betegségek elkerülése és gyógyítása a cél – nem kívánt tulajdonságok alakulnak ki? Vagy egyáltalán: mit nevezhetünk nem kívánt tulajdonságoknak? Olyan helyzetekről van szó, amikor a társadalom dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz tulajdonság. Korábban soha fel nem merült kérdésekben kell állást foglalnia az emberiségnek, hiszen merőben újkeletű etikai és morális problémákkal kell szembesülnie. Mivel a transzhumanizmus jelentős mértékben foglalkozik a génszerkesztéssel és -manipulációval, illetve a klónozással is, az etikai kérdésekkel való ütközés elkerülhetetlen. Az ember klónozása – amire nem is hajlandó az emberiség – pedig tényleg vízválasztó lépés, mert ez egy olyan típusú változás lenne az emberiség életében, amelynek negatív hatásai felmérhetetlenek. Ám nem csupán az átlagember, hanem maga az állam szempontjából is felmerül a transzhumanizmus adta folyamatokra és változásokra való felkészültség kérdése. Az állam vajon hogyan szabályozná ezt a rendszert?

- A tabukat emlegetve például a vallást említetted, ám a transzhumanizmus hívei főleg ateisták, de legalábbis nem istenhívők, így ez a morális narratíva vagy akadályoztatás bizonyos dolgok továbbgondolásában vagy a kísérletezgetésben nem akadályozza őket.
- A nyugati, posztkeresztény társadalom azért még mindig óvatosnak tűnik abban a kérdésben, hogy meddig mehetünk el a technológiai és az emberi élet párosításában. Ezért véleménye, értékítélete van a transzhumanista jelenségekről is, csak még nem érte el a jelenség azt a szintet, amikor társadalmi választ kellene erre adnia. Amikor a transzhumanizmus tömegmozgalommá válik – például divatja lesz az önmagunk megchippelésének vagy plusz képességek birtokosai lehetünk viszonylag megfizethető áron – akkor az addig a kérdéssel nem foglalkozó emberek is állást foglalnak majd. Ez egyszerre kulturális, értékbeli és hitbeli kérdés is lesz.

- A tömegeket említve két dolog jut az eszembe. Orwell-nél reggel még Eurázsia, este már Óceánia volt az ellenség, Winston pedig csak ott állt a tömegben és forgatta a szemeit. A digitalizáció és az online korában, a különböző kommunikációs technikákkal könnyen befolyásolható a gondolkodás, egy vélt vagy valós jó, vagy egy paradicsomi állapot ígéretének felvetésével meg lehet változtatni milliók nézetét.
- Ezzel egyetértek. Olyan korban élünk, ahol a valóság – mint konszenzusos, anyagi természetű, megtapasztalható, csaknem megfogható dolog – kezd megszűnni vagy elcsúszni, mert az lett a valóság, amit „én” annak gondolok vagy elhiszek, amit „én” és az „én csoportom” jónak tart. Értem azt is, hogy mire célzol, viszont a transzhumanizmus adta lehetőségek és változások olyan nagy jelentőségű tényezők az emberiség történetében, amelyek esetében a döntésekhez szélesebb konszenzus szükséges. Ehhez nem elegendő egy négyéves parlamenti ciklus például. Ha olyan kérdések kerülnek az asztalra, melyek végső soron a társadalom alapértékeit, életmódját, hitét, morálját befolyásolják, a változásokhoz hosszabb idő szükséges, illetve az is előfordulhat, hogy elmarad maga a változás is. Persze ha például az a téma kerül elő, hogy az ember el tud utazni a Marsra, ám ehhez módosítani kell a génállományát, mert az emberi szervezet csak úgy képes elviselni a sugárzást, és ebbe „beleállnak” hírességek is – mint például Elon Musk – akkor a folyamatok felgyorsulhatnak. A popkultúra hatása elképesztően erős lesz itt is.

- Nem is olyan régen az egyik ötven pluszos barátommal beszélgettem, aki a „múlt emberének” vallja magát s szerinte napjaink embere gyenge és rendezetlen, nem tud eligazodni, nem állja meg a helyét a világban. Valami olyasmit válaszoltam erre, hogy ha ez igaz, annak talán az lehet az oka, hogy a világ és a technológiai környezet olyan gyorsan változik körülöttünk, mire megértünk valamit és képesek lennénk alkalmazkodni és adaptálódni, addigra már megint beállt valamilyen változás. Tehát szerintem a technológia és a psziché konfliktusáról van szó, nem tudjuk lekövetni a változásokat. Nagy marhaságot mondtam?
- Ha ötven pluszos és egész életében Magyarországon élt, akkor az azt jelenti, hogy ’89-ig egyetlen rendszerben szocializálódott. Annak a rendszernek a szabályai különösen a hatvanas évektől rögzültek és függetlenül attól, hogy a rendszer tetszett-e valakinek vagy sem, csupán ennek a szabályoknak az ismeretével leélhetett így egy egész életet. De a nyugati polgár is a saját rendszerében élt; „ők és „mi”, a vasfüggönyön túli és a szabad, kapitalista világ ellentétében. Viszont ez az állapot ma már nem áll fenn, hiszen egyetlen nagyhatalom van a világon. De nézzük máshonnan: alig néhány éve használjuk a Facebook-ot, és napjaink leértékesebb vállalatai húsz éve még nem is léteztek. A változás valóban irtózatos, az embernek a korábbakhoz képest sokkal több mindenhez kell hozzászoknia. Az egyik alapvető emberi tevékenység a kommunikáció, miközben éppen a kommunikáció változik a leggyorsabban. Magyarországon anno huszonöt évet kell várni a telefonra, míg ’94-ben meg nem jelentek a mobilcégek, de másképpen kommunikálunk a Facebook-on és a Snapchat-en is. Mindenhez hozzá kell szokni, és ez még csak a kommunikáció területe.

A helyzetet bonyolítja a hír- és tartalomdömping, az információbefogadó életmódunk pedig 0-24 órás lett, nagyon kevesen kapcsolják ki a telefonjaikat éjjelre. Tény, hogy napjainkban sokkal nehezebb eligazodni, de paradox módon nem azért, mert kevés lenne az információ. Nem úgy élünk, mint az általad említett Winston Smith, akinek volt egy szűrt információkat közlő teleképe. Ma már mindenre van érv: millió videó nézhető meg a lapos földről, miközben tudjuk és felvételünk is van róla, hogy a Föld nem lapos. Nehezebb korszakban élünk abból a szempontból, hogy az ember hogyan választja ki, mi az igazság és azt a hatalmas kommunikációs zajból hogyan fogadja be. Amit a barátod felületességnek lát, inkább annak a nehézsége, hogy az emberek hogyan igazodjanak el ebben az új, társadalmilag és technológiailag is állandóan változó világban.

- A társadalmaknak bizonyos időközönként mindig szembe kell nézniük anómiás, értékveszett vagy olyan állapotokkal, amikor az egyénnek nincsenek kapcsolódási pontjai a világhoz, nem tudja magát hova és mihez mérni. Amit most mondtál, számomra egy ilyen helyzetnek tűnik. Fennállhat az a veszély, hogy a posztmodern ember elveszíti a képességét a tájékozódásra úgy, hogy közben számos információja van és elvileg meglenne a lehetősége a szelektálásra is?
- Ez egy pontos meglátás; a legtöbb ember olyan, mint egy a tengeren hánykolódó hajó bólyák és partok nélkül. Ezek szerepét korábban egyértelműen a világnézet látta el, az pedig a vallásokban jelent meg kézzelfogható módon. Ezek a vallások – Európa és Magyarország esetében a kereszténység – és a közvetített világnézetek útmutatót jelentettek az ember számára ahhoz, hogy el tudja helyezni magát, hogy tudja, mi a jó és mi a rossz. Ezek mára elvesztek, az USA-val, Afrikával és Ázsiával ellentétben Európa buborékban van, egy erősen szekularizálódó földrészként, ami kidobta korábbi értékeit, ideáit, de egyelőre nem adott helyettük semmi mást, amivel betölthetné az így keletkezett űrt. A „legyünk gazdagok és toleránsak” jelmondata valószínűleg nem elég, ennél erősebb kapaszkodókra lenne szükség.

Kánai András

A Vodafone Magyarország belső kommunikációs szakértője, munkáján kívül, szabadidejében jövőkutatással foglalkozik. 2017 decemberében jelent meg a HVG Könyveknél a Holnap történt – 5 sci-fi téma, amely valósággá válhat című könyve, amely a közeljövőt leginkább befolyásoló sci-fi témákkal, többek között a transzhumanizmussal foglalkozik. Gyakran tart előadást futurológiából, érdeklődési területe a közeljövő. Weboldala itt érhető el.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Szabadúszó újságíró, főszerkesztő, szociológus, maratonista vagyok. Számos dolog érdekel: a digitalizáció és az ember kapcsolata éppen úgy, mint ahogyan a személyes fejlődés kérdése ...