A sikert nem tartom értékmérő fogalomnak – interjú Csermely Péterrel

A sikert nem tartom értékmérő fogalomnak – interjú Csermely Péterrel
Az egyre gyorsuló, de stresszt jelentő változásokra egy, a korábbi koroknál okosabb ember igyekszik válaszokat adni – állítja a professzor. Szerinte az oktatási rendszer egyik legfontosabb feladata, hogy segítsen megkülönböztetni az értékes információt a szeméttől.

(Ez az interjúnk a tavaszi Media Hungary konferencia előtt készült.)

- A Média Hungary konferencián tervezett előadásában az Ön által egyik feltett kérdés az: meddig gyorsulhat az agy? Ebből következik: hogyan definiálhatjuk az „agy sebességét”, illetve vannak-e az agyi működésnek határai?

- Az agyunk sebességét végső soron az egyes idegsejtekben végbemenő molekuláris folyamatok limitálják. Azonban attól még messze vagyunk, hogy ezt a határt ostromoljuk a mindennapi gondolatainkban. Bizonyos agyi válaszok (ilyenek például a reflexszerű gondolataink, cselekvéseink) szinte maximális sebességgel „jutnak eszünkbe”, de a gondolatok többsége egymással ütköző elemi gondolatmorzsák százaiból, ezreiből alakul ki. Minél újabb, váratlanabb, szokatlanabb egy helyzet, annál több ilyen, egymással akár konfliktusban lévő gondolatáram ütközik bennünk. Az agyunknak ezt a fajta működését bizony jócskán lehet még optimalizálni.

- A különböző korszakok – s főleg a modern korszak – kihívásai hogyan hatottak, hatnak biológiailag, biokémiailag az emberre?

- Az internet megjelenése óta a világ elképesztően elkezdett felgyorsulni. Hűen követik ezt a filmek. Érdemes megnézni egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli „akciófilmet”. Ma elalszunk rajta. Ugyanakkor a számomra az egy igen jó kérdés, hogy meddig lehet még a látványsűrűséget (és gyorsaságot) fokozni. A legtöbb moziban ma már a hangerő is a sokszorosa annak, ami akár csak 1-2 éve volt. Rendszeres élményem, hogy a moziból kijövő emberek kiabálnak egymással, mert enyhe halláskárosodást szenvedtek a filmnézés közben. Bevallom, hogy kb. egy éve én füldugóval megyek moziba. A film így is tökéletesen élvezhető. Sőt… A csendnek lassan már a fogalma is eltűnik az életünkből. Érdemes elgondolkodni azon, hogyha a „jaj, csak le ne maradjak róla” rohanása, és az egymást túlkiabáló zaj állandósul, akkor hova lesz a benső béke. Túl sok ingert nem tudnak feldolgozni a sejtjeink sem. Zavarodottá válnak, nagyobb lesz a sejtekben a belső zaj, azaz a molekuláris folyamatok tervezhetetlensége. Ez mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy egyre több embernek vannak fantomfájdalmai, fülcsengése, egyre több ember „ok nélkül” is ideges, és nem találja a helyét. Úgy érzem, hogy ideje van elkezdeni nyugalom és csendreceptet osztogatni nagyon sokaknak.

- Talán igaz, hogy a posztmodern embernek lényegesen bonyolultabb problémákat kell először is megértenie, majd megoldania, mint akár csak néhány száz évvel korábban. Napjaink polgárai okosabbak lennének?

- Igen, ez így van. Már a változások sebességének a növekedése is növeli az alkalmazkodás igényét és jelentőségét. A túlnépesedés egy csomó olyan emberi konfliktushoz vezet, amelyek új megoldásokat igényelnek. A világban megnövekedett mobilitás az új helyzetek számát önmagában is megsokszorozza. Erre is visszavezethető (sok minden más, így az iskolázottság, a jobb táplálkozás, stb. mellett) a Flynn-effektus néven elhíresült hatás, nevezetesen az, hogy az átlagos intelligencia hányados (IQ) az elmúlt csaknem száz évben folyamatosan nőtt. (Az IQ értékeket mindig az aktuális populációval hasonlítják össze, így ez a növekedés a nominális IQ értékekben nem látszik.) Hogy ez az „okosodás” vajon bölcsebbé válást is jelentene-e, az egy igen jó kérdés. Európában több mint 70 éve nem volt kontinens méretű háború. Milyen nagyszerű lenne, ha sikerülne észnél lennünk, és megőriznünk legalább ezt az állapotot.

- Mik azok a készségek, amelyek segítik a modern embert abban, hogy az adott helyzetre a legjobb válaszokat adja meg?

- Nagyon fontos, hogy tanuljunk a múltunkból. Hibát sajnos vét az ember. De a múltban elkövetett nyilvánvaló hibákat sorozatosan megismételni már nagyon nagy butaság, úgy is mondhatnám, hogy bűn. Amióta az emberiség feltalálta az írásbeliséget, és így robbanásszerűen megnövelte a múltról átadható ismeretek számát, és különösen az óta, amióta az emberiség tudása az internet révén közkinccsé vált, nincsen már mentség arra, ha újra és újra belegyalogolunk a múlt csapdáiba. No persze a sok információ rengeteg értéktelen info-zajt is ránk zúdít. Azaz az egész oktatási rendszer egyik legfontosabb feladata, hogy segítse a felnövekvő generációkat megkülönböztetni az értékes információt a szeméttől.

- Ön számára mit jelent nyitottnak lenni a világra?

- Örömöt. Örömöt akkor, amikor valami olyant tapasztal meg az ember, ami izgalmas, ami érdekes, ami új. Annak a folyamatos várását, hogy az élet tartogat még tanulságokat a számunkra, és vannak még felfedezetlen örömök azon kívül is, amelyet már ismerünk. Ennek ellentéte a rettegés. Ez nekem nem sajátom. De átérzem és sajnálom azoknak az embereknek az életét, akik szoronganak mindentől, ami új, ami más, ami a megszokott, kicsike világukból kilóg. Az ilyen emberek általában „levágják” (megbélyegzik, elítélik, kizárják, megsemmisítik és a sor sajnos folytatható…) a világ azon részét, ami már nem fér bele a komfortzónájukba, és ezzel nagyon sok kárt tudnak okozni maguknak és másoknak is.

- Korábban arra hívta föl a figyelmet, hogy az ember, amikor változással találkozik, reflexszerűen „bezárkózik”, miközben éppen az ellenkezőjét kellene tennie. E viselkedés mennyire hozott, vagy tanult?

- A nyitottságunk mértéke nagymértékben a rendelkezésre álló forrásaink által meghatározott. És itt a forrás alatt messze nemcsak pénzt értek (bár nyilvánvalóan azt is), hanem lelkierőt, nyugodtságot, szeretetet is. Ha minket gyökeresen megrázó változásba kerülünk, akkor a forrásaink (lelkierőnk, nyugodtságunk, szeretetünk, de pénzünk is) elhasználódnak ennek a változásnak a kezelésére. Emiatt törvényszerű, hogy ilyenkor a viselkedés bezárul. Ugyanakkor soha nem szabad elfelejteni azt, hogy éppen a legnagyobb bajunkban szorulunk rá a legeredetibb megoldásokra, amelyeket igen sokszor éppen a korábban soha nem látott, távoli emberek viselkedésmintái és információi adhatnak nekünk.

- Számos területen figyelhető meg eltérő reakció és gondolkodásmód a generációk között. Az Ön által említett „bezárkózás” mértéke mennyire tér el akár a baby-boomerek és mondjuk az Y-Z generációk kapcsán?

- Az internet-adta lehetőségek robbanásszerűen kitágították a nyitottság lehetséges mértékének a technikai hátterét. A fiatalabb generációk sokkal jobban tudnak alkalmazkodni ehhez, mint a régebbiek. Ugyanakkor az értékes információk felhígulnak az információ özönben, azaz a megnövekedett lehetőségek igen sokszor látszat-tudást, és nem bölcsességet adnak.

- Adott oktatási rendszernek milyen szerepe lehet abban, hogy felnőtté válva mennyire gondolkodunk logikusan, problémaközpontúan?

- Természetesen óriási. A jó tanár vitatkozni tanít. És itt nagyon fontos, hogy az igazi vita nem arról szól, hogy kinek van igaza, hanem arról, hogy mi az igazság. A jó óvodákban nem az óvó néni mondja meg, hogy a gyerekek mit játszanak, hanem az óvó néni segíti a gyerekeket abban, hogy új és új játékokat találjanak ki, és legfőképp abban, hogy megtanulják meggyőzni a másikat arról, hogy az ő általuk kitalált játék valóban jó. No, ehhez persze az is hozzátartozik, hogy belássák, ha a másik által kitalált játék jobb…

- Mit szól ahhoz a véleményhez, hogy az internet korában már nem kell tanulni, hiszen minden információ és tudás fenn van a világhálón?

- A vélemény részben igaz. Végtelenül elkeserít, hogy nagyon sok egyetemi előadás lényege még ma is az információ átadás. Természetesen igaz, hogy alapvető információkra szükség van a véleményalkotáshoz. Az is nyilvánvaló, hogy egy sor olyan szakma van (pl. a saját egyetemem által oktatott orvosi), amely óriási felelősségű, sok esetben azonnali döntéseket kíván, ahol nem lehet kiguglizni, hogy pl. a beteg vajon éppen haldoklik-e, avagy mégsem. De. Az igazán jó egyetem gondolati mintákat ad. Eltérő „mindset”-eket mutat meg, és ezzel segíti azt, hogy az internetről és máshonnan ránk zúduló információkat keretbe, gondolatmenetekbe tudjuk elhelyezni. Azaz a jó egyetem messze nemcsak tudást ad, hanem bölcsességre is tanít. (Ez a kijelentés persze az oktatás egészére is igaz.)

- Közhelyesen szólva, két dolog biztos: az állandó bizonytalanság és a folyamatos, egyre gyorsabbnak tűnő változás. E két tényező milyen kihívások elé állítja az egyént és a társadalmakat?

- Az állandó, felgyorsult változást a szervezetünk stressznek éli meg. A stresszről kimutatták, hogy gátolja az idegsejtek regenerációját az agyunk központi információ feldolgozó egységében, a hippocampusban. A túlzott gyorsítás kiégéshez vezet. Azaz: meg kell adnunk magunknak és egymásnak a feltöltődés esélyét. Nem véletlen, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező Angliában, ha valaki a munkájával kapcsolatos email-t küld a kollégáinak a hét végén, az nem dicséret tárgya, hanem megbélyegzéshez vezet, mert a kolléga nem tudja jól beosztani az idejét…

- A változások közepette hogyan hozzunk úgy döntéseket, ha nem tudjuk, hogy az meddig maradhat érvényben?

- Ezzel a helyzettel meg kell tudnunk békélni. Olyan világot élünk, amelyben nincsenek csalhatatlan vezetők, amelyben senki sem lehet egymaga biztos abban, hogy igaza van. Ezért kell a fokozott nyitottság, és a fokozott érzékenység azokra a véleményekre, amelyek pontosan az ellenkezőjét mondják annak, mint amit mi hiszünk.

- Ha magát a döntéshozatali mechanizmus nézzük: egyénileg, vagy közösségileg lehettünk sikeresebbek?

- A válasz a helyzettől függ. Ha olyan döntést kell meghozni, amely a számunkra már korábban sokszor megismert, bejárt döntési lehetőségeket ad, akkor bőven elég az, ha az egyén dönt. Ha azonban a helyzet új, az egyéni döntések adott esetben katasztrofálisan rosszak is lehetnek. Ilyenkor kell igazán nyitottnak lenni a kollektív bölcsesség által sugallt megoldásokra.

- Rátérve az érzelmi intelligenciára: miképpen ragadható meg ez a fogalom?

- Egy példát hozok ennek az igen széles fogalomkörnek az érzékeltetésére: a döntéseink érzelemfüggőek. A negatív érzelmekre sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint a pozitívakra. Sóvárogjuk a pozitív helyzeteket, de még ennél is sokkal inkább menekülünk a negatív helyzetektől. A múltbeli emlékek által kódolt érzelmek emiatt igen erősen befolyásolják a döntéseinket. Ezért is nagyon fontos az, hogy kellő időt és energiát fordítsunk arra, hogy a benső énünkben feldolgozzuk a múltban minket ért hatásokat, és ne engedjük azt, hogy egy szélsőséges negatív (avagy pozitív) múltbeli hatás kizárja azt, hogy egy adott helyzetben egy adott, igen ésszerű, és helyes megoldást válasszunk.

- Az érzelmi intelligenciának ilyen szerepe van a mindennapi életben? Ennek értéke miképpen hat akár a szociális életünkre, vagy az üzleti világban meghozott döntéseinkre és végső soron, a sikereinkre?

- A sikert nem tartom értékmérő fogalomnak. Számomra az öröm és a szeretet sokkal fontosabb mércék a sikernél. A kiegyensúlyozott élet egyik nagyon fontos alapja az öröm és a szeretet adásának (és elfogadásának) a képessége. Az igazán bölcs emberek arcára idős korukban kiül a benső béke. Ez annak a szeretet-tengernek a hozadéka, amelyet egész életük során oda ajándékoztak a környezetüknek. Az ilyen embereknek még a ráncaik is mosolyognak, mert életük alapvető árama a mosoly. A szeretet a mindenség olyan áramlata, amely körbejár, és sokasodik. Nagyon szerencsétlen ember tehát az, aki kizárja magát belőle.

Csermely Péter

Dr. Csermely Péter 1958-ban született, a Semmelweis Egyetem Orvosi Vegytani Intézetének professzora, mestertanár. A Magyar Tudományos Akadémia levelező-, illetve az Academia Europaea tagja. Kutatási területe a komplex rendszerek adaptációjával és a hálózatokkal kapcsolatos. Eddig 15 könyve (köztük a Stresszfehérjék és a Rejtett hálózatok ereje) és több mint 250 tudományos cikke jelent meg, amelyek idézettsége 7000 feletti. Tudományos blogja 1,2 milliónál több kattintást kapott. 1995 óta számos hazai tehetséggondozó mozgalmat indított el. 2006-tól tíz éven át a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács alapító elnöke, 2012 és 2020 között az Európai Tehetségsegítő Tanács elnöke. 2015-től jelenleg 25 európai országra kiterjedő tehetséggondozó hálózatot hozott létre. 2008 és 2010 között a köztársasági elnök által felkért Bölcsek Tanácsa tagja volt. Több hazai és nemzetközi kitüntetésnek, így a Magyar Örökség-díjnak és az EU Descartes-díjának a birtokosa. Ashoka, Fogarty, Howard Hughes, Rockefeller és Templeton díjazott.


Lippai Roland

 

Újságíró, szerkesztő, blogger. A Figyelő gazdasági hetilap társadalom rovatát vezette, azt megelőzően közel egy évtizedig a Magyar Nemzet Online újságírója, ...