A piros lámpánál nem tudod megtervezni az életed

A piros lámpánál nem tudod megtervezni az életed
Az emberek többsége nem mer, így aztán nem is szeret tervezni. Sokkal inkább reagál a helyzetekre, mintsem létrehozza őket. Inkább csak hánykódik a hullámokon, ahelyett, hogy meglovagolná azokat. Talán azért, mert a tervezés feltétele a szembenézés kíméletlen őszintesége, következménye a döntések kényszere és velejárója az elhatározások melletti kitartás. Egyedül pedig ezek egyike sem megy. Interjú Iglódi Csaba személyes tanácsadóval, aki – LinkedIn profilja szerint – nem coach.

- Hogyan változott napjaink emberének az időhöz való viszonya?
- Hatékonyabb eszközöket veszünk igénybe, hogy „gyorsabban” lehessünk túl a dolgainkon azért, hogy a megteremtett szabadidőben újabb elfoglaltság után nézzünk. Mert unatkozni, ugye, szégyen… Egyre kevésbé vagyunk jelen az „itt és most”-ban, mert mondjuk fontosabbnak ítéljük megosztani a pillanatot azokkal, akik nincsenek ott, mint rácsodálkozni azokkal, akikkel amúgy együtt is megélhetnénk a csodát. Egy véradás után, a pihenőszoba falán ezt az idézetet olvastam: „A legtöbb ember úgy él, mintha sohasem halna meg, s úgy hal meg, hogy sohasem élt.” Nálam ez nagyon betalált. S mivel beláttam, hogy nem tudok huszonsok órás napot teremteni, másfelé kellett kereskednem.

- Gondolom, ezt nem csak úgy álmodozva teszed, hanem valamilyen rendszerbe foglalva…
- Álmodozva kereskedni? Nem is rossz ötlet… De a rendszer valóban fontos: ha nincsenek keretek, akkor nincs mihez viszonyítani, s értékelhetetlen lesz az eredmény, mérhetetlen a teljesítmény. Személyes tapasztatalaim és az ügyfeleim egy részének inspirációja mentén munkatársammal kialakítottunk egy hosszútávú, tizenöt évre előre tekintő tervező folyamatot. Kicsi csavarral. A szimulált kísérletek sikerültek, így a héten megkezdődött a Béta teszteletés. A hipotézis az volt, hogy messzebb jut az, akinek tervei vannak, mint az, aki sodródik. Vagy, ahogyan a Runkeeper mondja: Volks who set goals for themselves are way more likely to get real results.

- Jól értem, Te meg tudod mondani, mit teszel, hogyan és hol leszel tizenöt év múlva?
- Nagyvonalakban biztosan. Van célom a hivatásomra, az életmódomra, közösségeimre, a tudáshozjutásra, s vannak materiális elvárásaim is. A legfiatalabb gyermekem 2032-ben lesz tizennyolc éves. A minimumprogram, hogy addig – és még legalább további harminc évig mellette leszek. (Nevet - a szerk.) Mindent ehhez kell igazítanom. Miközben persze pontosan tudom, hogy a genetika, a körülmények, a csillagállás bármikor közbeszólhat. Meskó Bertalan orvosijövőkutató barátom mondását ellopva azonban úgy állok ehhez, hogy „ami rajtam múlik, az rajtam ne múljon”. És ezt tanácsolom a hozzám fordulóknak is. Tizenöt év, persze, óriási időtáv – nagyon fog fordulni a technológia, belebeszél az életünkbe a geopolitikai, orrunkra koppint az éghajlatváltozás, nyakunkon a népvándorlás, s még ki tudja mennyi minden. De ha csak ezek számítanának, akkor felkelni sem lenne érdemes holnap. Nehéz volt, de megtanultam, hogy figyelmen kívül hagyjam azokat az összetevőket, amelyeket nem tudok befolyásolni. És figyelmenkívül hagyjam azokat, akik visszatartanak...

- Ennek a gondolkodásnak az eredménye a VictoryPlan?
- A nyugalom megzavarására alkalmas provokációból született. A „tizenöt éves” kérdést évek óta felteszem a velem dolgozónak. Élből mindenki hárít, kikezdi a kérdést, aztán hosszabb csend következik és kiderül: ilyen kérdésekre annyi időt szánunk, amennyi alatt pirosról zöldre vált a közlekedési lámpa. Persze az „elmélyedéssel” párhuzamosan azért csekkoljuk a Messengert és az Instagramot is. A Victory Planner és eredménye, a Victory Plan egy olyan eszköz, amely egyszerre több élet-részletben fogalmaz meg célokat – tizenöt évre –, de hozzárendeli azokat a mérföldköveket, amelyek mentén elérhetők azok.

- Az ügyfelek, résztvevők számára sokkoló élmény az ilyen hosszú időtávról való gondolkodás?
- Brutális és sokkoló. De ez olyan sokk, amelyik cselekvésre ösztönöz, lendületet ad - és egy új viszonyrendszert biztosít. A sodródásból irányt teremt és egyben felelősségre tanít. A tervezés során rengeteg ellenőrző kérdéssel, what if…? felvetéssel teszteljük az elképzelés erejét és a megvalósítás esélyét. Elengedjük a fantáziánkat, kergetjük az ábrándokat – de azért két lábbal a földön maradunk. Gondolkodni nem bűn, hanem élvezet. A szabadság maga.

- Kinek ajánlod ezt a módszert? Vagy másképp kérdezem: mindenkinek a hasznára válik?
- Mindenkinek, aki elég felnőtt már ahhoz, hogy kérdéseket merjen feltenni. Magának és magáról. Aki mer bizonytalan lenni, aki mer kételkedni a kapott (vagy jutott) út helyességében. Nem szeretünk tervezni. Mert „macerás”, mert „nem rajtunk múlik”, mert „nincs rá idő” és mert akkor dönteni is kell, az pedig olyan nehéz… Látom a Facebook posztjaidból, hogy Te például sokat és rendszeresen futsz. (Elképesztő példát adva sokunknak.) Így pontosan tudod, egy maratont nem lehet csak úgy behúzni, hogy reggel felkel az ember és elindul és meg sem áll Martonvásárig. Viszont egy átlagos képességű embert egy bizonyos idő alatt fel lehet hozni fejben és fizikailag is arra a szintre, hogy képes legyen erre a teljesítményre. Amikor az ember elkezd önmagán gondolkodni, akkor sorra veszi, hogy mit szeretne, hol tart és mit csinál a munkájában és a magánéletében, mihez kezd a szabadidejében, miképpen inspirálódik majd. S innen jött a tizenöt éves tervezés, amit táblázatba foglalhatóan fel lehet osztani több szegmensre, részidőre is; így alakult ki a tizenöt-tíz-öt-kettő és féléves tervezési fázis. Izgalmas folyamat, amikor valaki a jelenben kezd bele valamibe, ami évekkel későbbi célok megvalósulását segíti. A Victory Plan – mondjuk így – egy biztonsággal lefutható Maraton.

- Ha ezt az egész tervezési folyamatot képletté formáljuk, akkor az látszik, hogy tele van változóval, ekkora időtávon kiszámíthatatlan folyamatokkal, így ezzel folyamatosan dolgozni kell. Van ebben a rendszerben olyan stabil pont, amire rá tud csatlakozni az ügyfél?
- A legrövidebb szakasz az első fél év. Vagyis, ha el tudtam dönteni, merre tartok, akkor azt is fogom tudni, mit kell csinálnom akár holnap ahhoz, hogy fél év után már részsikereim (vagy résztanulságaim) legyenek. És így tovább – a VP – tetszés szerint szakaszolható. A hathónapos időtáv ilyen kapaszkodót jelent, ennyi idő után már lehet látni, hogy mit érdemes elkezdeni a következő félévben, hol és mit érdemes tanulni, de a céloktól függően az is látszik majd, hogy kinek a társaságát érdemes keresni az üzleti vagy a magánéletben. Fontos tényező figyelembe venni a tervezésnél, hogy az adott pozícióhoz milyen jövedelemnek kell társulnia, hiszen az életünk számos szegmensét csak az anyagi bevételeink függvénye szerint tudjuk magunknak megvásárolni. Innen pedig már tovább lehet lépni és eldönteni, hogy a jövedelem munkabér jellegű legyen-e, esetleg valamilyen vállalkozás vagy elérhető befektetés eredménye. Mindez elég idő és energiaráfordítással összeáll egy szövevényes rendszerré, egyfajta térképpé. Még a barátaink vasárnapi ebédre való meghívása is komoly tervezést igényel, ám érdekes módon a saját életünkre nem figyelünk ennyire. „Majd lesz valahogy és valaki megoldja…”, „majd jönnek a véletlenek”. Azok pedig jönnek is, s ha igen, akkor talán annál rosszabb nekünk.

- Hatalmas időtávról van szó, miközben napjaink embere mindent hétfőről keddre akar. Mennyire könnyű vagy nehéz a „majd lesz valahogy…” gondolkodást felülírni, mennyi munkád van abban, hogy átadd a szemléletedet úgy, hogy a változás az ügyfélben, őbelőle induljon el?
- Van, amikor elég egy pillanat, egy jó kérdés vagy felvetés. S már túl is vagyunk rajta. Máskor hónapok munkája is alig elég arra, hogy elhiggye: Ő az első a saját sorában, ha mindenkit maga elé enged, sohasem lép majd be liftbe. De ha már az idővel kezdtük: ma minden azonnal elérhető. Ha most átülök a laptopomhoz, villámgyorsan tudok venni egy háztartási gépet, amit holnapra ki is szállítanak. Ugyanennyi idő alatt lefoglalom a repjegyem és a szállást bárhol a világban. Egy amerikai ismerősöm mesélte, hogy a szomszédjuk csirkéket vett, mert úgy ítélte meg, jó ötlet ez az amúgy elegáns környéken a kertben tartani őket. És a kicsiny élő tollasokat az Amazonon szerezte be. A ötlettől addig a pillanatig, hogy letették a kocsifelhajtóra a csomagot, néhány óra telt csak el… Végletesen türelmetlenek lettünk: nehezen várjuk ki a sort, az étteremben a pincért és a fogásokat, az online videót, ha kicsit lassabban tölt be. Ilyen türelmetlenek vagyunk saját magunkkal is, s az ugyan igaz, hogy Közép-Európában nehéz hosszú távon tervezni, viszont a gondolkodást egy picit átállítani nem kerül semmibe. A „sodródás” sémáját megtörve inkább a „tartsunk valahová” parancsra érdemes átállni. S persze nem biztos, hogy az ember eléri a célját, vagy a tervezettnek megfelelő helyen köt ki, de ez a gondolkodás megadja a korábbi útról való tervezett lelépésének a lehetőségét. A VictroyPlan is egy rugalmas rendszer, amiben ha szükséges, újra lehet tervezni mindent.

- Szerintem ugyan az újra tervezés nem jelent kudarcot, de sokan kudarcnak élik meg, ha nem érnek célba, vagy nem oda, ahová tervezték. A Te rendszered segít ennek a dilemmának a feloldásában?
- Azt a kérdést kell feltenni: megtettem-e mindent az eredeti célom eléréséhez? Vagy csak kevés voltam, esetleg összejátszottak a körülmények, vagy elveszett a motivációm? Ugyanis ha mindent beleadtam a munkába, akkor nincs szó kudarcról. …az újrakezdés bátorsága, az, ami számít – mondhatnám én is Churchill-t idézve.

- Az élet leírható egyetlen hatalmas és állandó képlettel, vagy éppen ellenkezőleg: folyamatosan készen kell állni a változásokra, az új helyzetek megoldására?
- Az „újhoz” való alkalmazkodás minden bizonnyal a legfontosabb képességünk, amivel reagálunk a körülünk lévő eseményekre. De ha mindig csak reagálunk, akkor az sodródást is jelent, ahol nincsen célratörő irányítás, a sodródó ember pedig elfogadja, hogy ő bizony kiszolgáltatott a körülményeknek. Szóval azt gondolom, hogy miközben az alkalmazkodás képessége nagyon fontos, a kitörés bátorsága is legalább olyan lényeges tényező. Én a felelősség vállalásában hiszek.

- Most nagyrészt a siker képletéről beszélgetünk… de vajon a kudarcnak megvannak-e éppen így a maga sémái, algoritmusai?
- Barabási-Albert László után szabadon mindenképpen, de a kudarc enciklopiájának megírása még várat magára.

- Rengeteg döntési helyzetről van szó. Tapasztalataid szerint a mában élő ember mennyire képes végig menni egy ilyen úton?
- Nincsenek erre vonatkozó nagy kutatásaim, azokkal dolgozom, aki eljönnek hozzám. Akik hallottak rólam, s tesznek egy próbát. És ez a próbatételt már egy hatalmas döntés és elköteleződés a változtatás mellett. Tisztelet nekik. Én ezekben a helyzetekben azokkal az emberekkel találkozom, akik gondolkodás nélkül igennel felelnek arra a kérdésre, hogy változtatnának-e valamit az életükben. Az tényleg egy jó gondolat, hogy itt és most kell megélni az életet, de a pillanatnyi boldogságért a fáradtságot felmentésnek gondolva elfeledkezni a jövőről, na az biztosan a szűkös erőforrásokkal való, bűntetendő gazdálkodás.

- Te coach-nak nevezed magad?
- Személyes tanácsadó vagyok, olyan ember, aki váltási helyzetekben elkíséri, fordulópontokon átvezeti az embereket és cégeket. Hozzájárulok a jövő tervezéséhez, amihez hozzátartozik a personal branding, a hálózatmenedzsment, a gazdasági-politikai környezetelemzés, az inspirációs, a personal risk managemant vagy éppen a személyes kommunikáció is. Utóbbit kulcstényezőnek tekintem a jövőépítésben. „Közösséges ember” vagyok, s hiszek abban, hogy a közösségek többet adnak a tagoknak annál, mint amit ők befektetnek. Az ügyfeleimmel való konzultációs helyzetben nem én mondom meg, hogy számukra mi a helyes lépés, én inspirációt tudok adniozni és kérdéseket megfogalmazni ahhoz, hogy elkezdjünk gondolkodni. Vannak, akik már eleve ezzel a szándékkal keresnek meg, míg mások a beszélgetések alapján jutnak el oda, hogy ideje összefogniuk a szélben szálldosó szálakat és felelősséget vállalniuk a saját sorsukért. Ekkor már nem csak arról szól a történet, hogy felkelek reggel és elviszem a gyereket az iskolába, aztán megy a rutin, hanem arról is, hogy ezt meg tudjam és meg akarjam tenni egy évtized múlva is.

- Egyre többen fognak bele a coach- vagy tanácsadói munkába… mit gondolsz, felhígulhat ez a szakma, illetve kik maradhatnak meg a piacon?
- Megtisztelő a kérdés, de sohasem minősítek versenytársakat, általánosságban és közhelyekkel pedig nem szívesen válaszolok.

- Számodra mit jelent ez a munka?
- Adrenalint, rácsodálkozást, a felismerés örömét. Jövedelmet és elismerést. Bizalmat, amit kapok és inspirációt, amit adok és kapok is. A változtatásban való közreműködést. Az én munkám talán ott van, de biztosan nem látszik mások teljesítménye és sikere mögött.

- Ez nem bánt téged?

- Az a feladatom az, hogy egy-egy megoldhatatlannak vagy a kilátástalannak tűnő helyzetben segítség legyek, máskor tüskeként szúrok a köröm alatt, ötletember vagyok, olykor támasz vagy éppen buktató. Nem bánt, mert nem vagyok színpadi ember, régóta nem kérkedek azzal, kinek a bizalmát élvezem. Ez kettőnk ügye, de a másik sikere. Persze, ő beszélhet róla szabadon, de én nem. Ha azt kérdezed, hogy a hiúságomat bántja-e, arra hazugság lenne nemmel válaszolni. Pokolian. De ennek a játéknak ez a szabálya. Szabadon választottam. (nevet)

Névjegy - Iglódi Csaba

Háttérember vagyok, amikor csak tehetem, a színpadot átengedem másoknak. Inkább szerkesztő, mint szerző, inkább stratéga, mint aktor. Büszke vagyok arra, hogy sokan meghallgatnak. A legnagyobb elismerés az a bizalom, ahogyan válaszolnak a kérdéseimre, a legfontosabb visszajelzes pedig az, hogy jónéhányukkal sok éve dolgozom már. Hosszú évek óta dolgozom első számú vezetőkkel - személyes tanácsadójukként. Ádáz csatáikban és a rövid békék boldog idején egyaránt és visszatérően elfelejtkeznek valamiről, amiről hiba, de inkább bűn elfelejtkezni: önmagukról. Időről-időre figyelmeztetem őket arra, hova vezet, ha úgy teljesítenek kiválóan, hogy nem gondolnak magukra; és úgy dolgoznak erejüket megfeszítve átlagon felül, hogy nem hagynak időt a töltekezésre, az ünneplésre, a családra, a testre és a lélekre, a saját út megtartására. Figyelmeztetem őket arra, hova vezet, ha saját fontossági sorrendjükben nem a megfelelő helyen állnak és nem veszik észre, hogy nekik bizony senki sem mondja már, hogy lazítsanak néha, sőt: kapcsoljanak ki. Ezt hívom vezetői önzésnek, ami talán nem más, mint az egyensúlyhoz szükséges ellensúly.

Iglódi Csaba weboldala itt érhető el.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!


Lippai Roland

Szabadúszó újságíró, főszerkesztő, szociológus, maratonista vagyok. Számos dolog érdekel: a digitalizáció és az ember kapcsolata éppen úgy, mint ahogyan a személyes fejlődés kérdése ...