Az emberek folyamatosan változnak, csak nem mindig veszik észre. Dan Gilbert az ismert szociálpszichológus szerint mindannyian egy illúzióba ringatjuk magunkat.
Azt hisszük, hogy személyes történetünk végére jutottunk, és végre azokká az emberekké váltunk, akik mindig is szerettünk volna lenni. Azt gondoljuk, hogy olyanok vagyunk, mint amilyenek az életünk hátralévő részében is leszünk majd.
Gilbert egy 1000 fő részvételével végzett kutatás nyomán jutott erre a következtetésre. A vizsgálat során a megkérdezettek felének arra a kérdésre kellett választ adnia, hogy hogyan változtak a személyes értékeik az elmúlt tíz év során. A résztvevők másik felét arról kérdezték, hogy hogyan alakulnak majd át az következő évtizedben.
Az életkortól függetlenül mindegyik résztvevő alábecsülte a változás mértékét.
Persze idővel az átalakulás üteme lelassul, de akkor is beszédes az a tény, hogy a 18 évesek csupán olyan mértékű változásokra számítottak, mint amiről az ötven felettiek beszéltek.
Egy másik kutatás talán még érthetőbbé teszi Gilbert következtetéseit. Ebben is két kérdést tettek fel a részvevőknek. Az egyik az volt, hogy mennyit érne meg nekik egy jegy annak a zenekarnak a koncertjére, amit a legjobban szerettek 10 évvel ezelőtt. A másik pedig az, hogy mennyit fizetnének azért, hogy láthassák az aktuális kedvencüket 10 év múlva.
A válaszadók átlagosan ötven dollárral adtak volna többet, a jelenlegi kedvencük jövőbeli koncertjére szóló jegyekért, leginkább azért mert azt gondolták, hogy a preferenciáik ezúttal, már biztosan nem fognak megváltozni olyan jelentős mértékben.
Party like it's 2008
A befejezett történet illúzióját azért hoztam fel, mert úgy gondolom, hogy az internetes reklámok, legalábbis bizonyos mértékig a múlt árnyait célozzák.
A Facebook hirdetési rendszere lehetővé teszi például, hogy csak olyan felhasználók számára jelenítsük meg a posztjainkat, akik kedvelnek egy előadót, vagy egy szabadidős tevékenységet, ami kötődik ahhoz termékhez, amit népszerűsíteni szeretnénk.
Csak épp azt nem tudjuk, hogy milyen időszakból származnak ezek az információk.
Fogalmunk sincs, hogy a Like arról árulkodik, hogy mi volt a felhasználó kedvenc zenekara tíz évvel ezelőtt, vagy pedig arról, hogy milyen koncertre menne szívesen a jövő héten.
2015-ben több mint húsz százalékkal csökkentek a személyes megosztások az oldalon. Ebbe a kategóriába tartozik minden, ami a magánéletünkről szól, a hangulatunkról beszámoló üzeneteken keresztül a családi fotókig.
Mindeközben a megosztások száma lényegében nem változott. Egyszerűen csak kevesebbet beszélünk magunkról.
A megosztási szokások változását kétféleképpen magyarázzák. Az egyik elmélet szerint új kontextusban kommunikálunk a közösségi oldalon, és a cégek és a hírportálok megnövekedett szerepe a hírfolyamban elbátortalaníthatja az embereket.
A másik magyarázat némileg egyszerűbb. Eszerint rájöttünk, hogy mind a 400 ismerősünk láthatja amit megosztunk és viszonylag kevés dolog van, amit a gimnáziumi osztálytársunknak, a nagymamánknak, és a legjobb barátinknak egyszerre szeretnénk elmondani.
Bár ilyen típusú vizsgálatok a legjobb tudomásom szerinte nem készültek, elképzelhetőnek tartom, hogy nem csak a megosztási szokásaink változtak. Hanem például az is, hogy mennyire vagyunk őszinték, amikor lájkolunk valamit.
Míg például tíz éve fontosnak tarthattuk közzé tenni, hogy milyen zenéket szeretünk, vagy mit gondolunk a politikáról, ma már lehet, hogy ezt sokkal kevésbé szeretnénk elmondani a megnövekedett számú ismerősünknek.
És ha ez valóban így van, akkor elég nagy az esély arra is, hogy a profilunk egy korábbi önmagunk tükörképe. Ami ugye gyorsabban alakult át, mint amire számítottunk.
Ugyanez a probléma egyébként a retargeting hirdetéseknél is észrevehető. Sokkal, de sokkal többször látjuk olyan termékek hirdetéseit, amiket már rég megvásároltunk, vagy szeretnénk elfelejteni annál, mint ami indokolt volna.
Persze finomhangolással és a célzás pontosításával ezek a hatások tompíthatóak, de ez sem változtat azon a tényen, hogy a retargeting egy múltbeli érdeklődésen alapszik.
A múlt árnyai üldöznek minket. Automatizált rendszerek folyamatosan követik a digitális lábnyomunkat, és üzenetekkel bombáznak valakit, akit magunk mögött hagytunk.
Hogyan tovább?
Hirdetőként persze mindez még kellemetlenebbül érint minket. Noha annak, amit leírtam egy része spekulatív, hiszen kevés kutatás készült ebben a témában, azért nagy valószínűséggel te is találkoztál már valamilyen szinten ezzel a problémával.
Ami igazán érdekes lehet ezzel kapcsolatban az az, milyen eszközök segítségével és mikor érhetjük majd el hogy azt, hogy a hirdetéseink múltbeli helyett a jövőbeni énjét célozzák meg a felhasználóknak? Hogyan lehetne figyelembe venni a gyorsan változó szokásokat és preferenciákat?
Vajon a programmatic marketing, új közösségi oldalak, vagy az adatextrapoláció lesz majd az, ami eljuttat minket a következő szintre? Kíváncsi vagyok, hogy mit gondolsz erről! Oszd meg te is a véleményed ebben a témában!
Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!
E-volution
